Fehér egerekkel állapították meg, hogy a Holdról visszatérő legénység hozott-e magával valami földönkívüli életformát: ha az egerek megdöglenek, a legénység komoly bajba kerül. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"„Az Egyesült Államok nemzeti büszkeségével, nyolc év munkájával és 24 milliárd dollárral ezen a héten elkötelezi magát arra, hogy megmutassa a világnak: még mindig képes valóra váltani egy álmot. Három fiatalembert küld egy mitológiai léptékű emberi kalandtúrára, amire az egész civilizált világot meghívják nézőnek – bármilyen következménnyel járjon is ez.” – Rudy Abramson, Los Angeles Times, 1969. július 13.

Az Apollo-11 küldetésének különleges volta hamar egyértelmű lett számomra. Mihelyt nyilvánosságra hozták hármunk nevét,  az MSC környéke felbolydult, és mindenki rohant hozzánk, hogy véleményezzük ezt, vagy értékeljük azt. Engem Joe Kerwin kapott el elsőként, hogy ellenőrizzem a BIG tervét; az asztronauta hivatalnál ez volt az egyik szakterülete. A BIG vette körül az embert, amíg be nem került az MQF-be, amiből aztán természetesen egyenes út vezetett az LRL-hez. Az értelmetlen betűhalmaz mögött egy fontos kérdés áll: a bolygónk földönkívüli baktériumokkal vagy más veszélyes életformákkal való megfertőzése.

A BIG a biológiai izolációs garnitúrának (biological isolation garment) a rövidítése volt, ami a határt jelentette hármunk feltehetően szennyezett teste és a másik hárommilliárd emberi lény között. Kinézetében nagyjából olyan volt, mint egy szkafander, csak jóval egyszerűbb és könnyebb, szellőzés és kommunikációs lehetőség nélkül. Az elképzelés szerint miután a parancsnoki egység landol a Csendes-óceánban, óvatosan kinyitjuk az oldalajtót, és az úszók három BIG-et hajítanak be hozzánk. Ezeket magunkra vesszük, mielőtt kiszállnánk, és becsuknánk a parancsnoki egység ajtaját magunk után. Ezután a mentőcsónakkal együtt egy helikopterre emelnének, innen pedig egy repülőgéphordozó fedélzetére kerülünk, ahol a fedélzet alatt sétálnánk (még mindig rajtunk a BIG-gel) el az MQF-ig. Az MQF (hordozható karantén, mobile quarantine facility) egy megdicsőült háztáji utánfutó volt, amit átalakítottak, szűrőkkel és más kiegészítőkkel látták el, hogy biológiai szempontból tökéletes legyen a szigetelése. [Az alábbi képen épp Nixon elnök mond beszédet a karanténban ülő három asztronauta számára: Armstrong, Collins, Aldrin a sorrend balról-jobbra.]
Miután bezárnak minket az MQF-be (egy orvos és egy mérnök társaságában) levehetjük a BIG-et. Amikor a repülőgéphordozó eléri Honolulu-t, az MQF-et egy daruval átpakolják egy platós teherautóra, ami a közeli Hickam Field-re szállít minket. Ott egy hatalmas C-141-es vár ránk, ez a sugárhajtású teherszállító gép szállít vissza minket Houstonba, ahol egy újabb teherautó platóján tesszük meg az Ellington Légibázistól az LRL-be vezető utat. Az LRL annyit tesz, mint holdi fogadó laboratórium (lunar receiving laboratory), itt a földönkívüli élet nyomai után kutatva bonyolult laboratóriumi műszerekkel vizsgálják át a Holdról hozott kőzetmintákat, velünk együtt. Ebben a vizsgálatban az elsődleges jelzőkészülék egy fehéregér kolónia egészségi állapota lesz. Ők aztán a legkülönfélébb módon érintkeznek velünk, felszereléseinkkel, és az általunk hozott kincseinkkel. Ha az egerek haldokolni kezdenek, hát akkor babám, nagy bajban vagyunk! Ha viszont egészségesek maradnak, a holdraszállástól számított három hét után kiengednek minket a karanténból.

1969. januárjában a BIG-MQF-LRL útvonal még nagyon távolinak tűnt, és az egerek egészségi állapotán kívül rengeteg más miatt aggódhattunk, ilyen volt például a BIG prototípusának felpróbálása. Az öltözet egyáltalán nem szellőzött, és gyorsan kimelegedtünk benne. Az egész elképzelés sok sebből vérzett. Egyes tudósok biológiai szűrőkkel akarták elltáni a parancsnoki egység landolás után használt szellőzőrendszerét. Szerintük ilyen szűrők híján a baktériumok kiszökhettek a búvárpipára emlékeztető készüléken át, ez látott el minket levegővel, mialatt az úszókra és a BIG-ekre várakoztunk.

Ugyanakkor szerintem a szűrő önmagában nem old meg semmit, mivel ott van például a nyitott ajtó kérdése (amin keresztül a baktériumok kiszökhetnek). Ehhez hozzájön a BIG külsején esetleg megtelepedett baktériumok lehetősége, amiket magunkkal cipelünk, annak ellenére, hogy fertőtlenítővel lemossuk egymást a mentőcsónakban.
Ez a bolygó megóvásának elég primitiv módjának tűnt, de én, és szemlátomást a NASA vezetői sem tudtak előhozakodni ennél jobb ötlettel, anélkül, hogy ne kelljen teljesen átépíteni az Apollo-t, illetve megbolygatni az eljárásrendet azzal, hogy a parancsnoki egységben maradjunk amíg a repülőgép-hordozó fedélzetére nem érkezünk.

A magunk részéről egyik ötletért sem lelkesedtünk. Tulajdonképpen mennyire reális a bolygóra leselkedő veszély? Ezt senki nem tudta megmondani pontosan, valós adatok híján pedig két lehetőség kínálkozott: nem törődünk az egésszel, és figyelmen kívül hagyjuk a fertőzés lehetőségét, vagy világvégét és rettenetet jósolunk.
Szerintem, ha megszorozzuk a veszélyes életformák importálásának nagyon csekély valószínűségét egy nagyon magas számmal (azzal, hogy ellenséges organizmusokat szabadítunk a Földre) egy kezelhető, véges számú eredményt kapunk a kockázat mértékéről.

Ennek megmérése azonban nem az én dolgom volt. A baktériumok miatt aggódó átlagember definíció szerint hipochonder, nekem pedig amúgy is megvolt a magam baja: egy hosszú lista tele ennél jóval valósabb gondokkal.
Mint amilyen például az űrrandevú kérdése. Mennyi üzemanyag kell hozzá? John Younggal mindketten tudtuk, hogy a tervezetthez képest jóval többre is szükség lehet. A képlet egyszerű akkor, ha a holdkomp a holdfelszínről pontosan a megfelelő pillanatban száll fel, majd legalább ilyen precízen pályára is áll. De ha, mondjuk, késik, vagy esetleg le sem száll, az események bonyolult láncolata bontakozik ki – ami drámai mértékben átírja az ideális esetre tartogatott űrrandevú forgatókönyvét.
Minél később érkezik a holdkomp, annál nagyobb lesz a lemaradása a parancsnoki egységhez képest. A gyógyír, hogy növeljük az utolérés ütemét, ami azt jelenti, hogy egyre alacsonyabban kell repülnie, egészen addig a pontig, amikor már szinte súrolja a holdi hegyek csúcsait. Eközben a parancsnoki modul azzal segíthet a helyzeten, ha egyre magasabbra emelkedik, ennélfogva pedig egyre csökken a sebessége. De eljön az a pillanat, amikor ez a logika a visszájára fordul: a holdkomp üldözőből üldözötté válik. Ezesetben a holdkomp emelkedik magasra és lassít, miközben a parancsnoki egység ereszkedik olyan alacsonyra, amennyire csak mer, annak érdekében hogy az extra holdkörüli kört a lehető leggyorsabban abszolválja, és hátulról beérje a holdkompot. Mindez a parancsnoki egység szempontjából (saját magam szempontjából) egy rakás módszer és eljárás kidolgozását jelentette (kisebb mértékben érintette a holdkompban lévő Neilt és Buzzt), attól függően, mekkora az eltérés a tökéletes („nominális”) forgatókönyvhöz képest.

Külön eljárásokat kellett tehát meghatározni minden egyes esetre. Ezek részletes ellenőrzőlisták formájában öltöttek testet, és kiterjedtek a számítógéppel végrehajtandó minden egyes műveletre, beleértve a fülke kapcsolóinak átállítását is. (Végül némiképp önkényesen tizennyolc különböző lehetséges forgatókönyvet dolgoztunk ki, ezeket „eseteknek” hívtuk.)
Majd az ellenőrzőlistákat is ki kellett valahogy próbálni, erre a szimulátorban kerítettünk sort. Itt elméletileg kideríthető, hogy mennyire alkalmazhatóak a gyakorlatban a különféle vészforgatókönyvek, mennyi idő- és üzemanyag-szükséglete van az egyes eseteknek. A szimulátor egy hatalmas számítógépre volt kötve, ami nyomon követte a képzeletbeli holdkomp és parancsnoki egység pályáját egy képzeletbeli Hold körül.

Mivel a holdkomp még soha nem repült legénységgel a fedélzetén, a számítógépbe táplált információ a repülési adottságait illetően kissé vázlatos volt, és a Grumman által szolgáltatott adatok másféle szimulációkon és feltevéseken alapultak. Saját parancsnoki egységemet (a 107-est) egy nagyon magas frekvenciájú távolságmérővel látták el (hogy segítsen megtalálni a holdkompot), ezt azonban szintén nem próbáltuk még ki a világűrben. Ennélfogva, a szimulátoraink által adott válaszok is feltételezések voltak: a számítógépek első számú szabálya a „szemét be, szemét ki”-elve, és azért a szemétnél többre volt szükségünk feltételezett utunkon. McDivitt legénysége az Apollo-9-en és Staffordé a 10-esen remélhetően ellát minket a szükséges adatokkal, leszámítva persze azokat, amik kizárólag a landolásra szorítkoznak."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.