John F. Kennedy elnök halálával az Apollo-programra felvett asztronauták még abban sem lehettek biztosak, hogy lesz-e egyáltalán Apollo-program. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor a NASA bejelentette a tizennégy újdonsült asztronauta nevét, a telefonunk megállás nélkül csörgött, táviratok özönlettek, és a postások ajtónkhoz zsákszámra hurcolták a leveleket, többet, mint amit egész életünkben kaptunk. Egy szempillantás alatt "Csak Egy Diákból" az "Igaz Amerikai Hőssé" váltam, ráadásul úgy, hogy még egy fűszálat sem tettem még keresztbe az űrprogramban.
Úgy éreztük magunkat, mintha két aranyhal lennénk egy üveggömbben. Mindenki minket nézett. Az újságok interjúkat akartak tőlünk, de még egyikünk sem találkozott riporterrel, pláne olyannal nem, aki rólunk akarna írni. Nem lehettünk elég hálásak régi barátainknak, ők jelentették ugyanis a számunkra oly fontos állandóságot. Számukra mi ugyanaz a Barbara és Gene maradtunk, mint akik voltunk: egy fiatal pár egy kislánnyal, akik egy haditengerész százados fizetéséből próbáltak meg kijönni.

1963. november 22-én épp egy órán voltam, amikor egy küldönc üzenetet hozott a tanárunknak. Ő elolvasta, elsápadt, majd bejelentette, hogy Kennedy elnököt Dallasban meggyilkolták. Hazasiettem. Barbarát a nappalinkban állva találtam, csavarókkal a vizes hajában, törzse mellett leengedett kezében pedig még mindig zúgott az elektromos hajszárító, ahogyan szoborrá dermedve bámulta a tévét. Átöleltük egymást, és zokogtunk. Épp az előző héten gondoltunk arra, hogy egy nap talán találkozhatunk az elnökkel és Mrs. Kennedyvel, Barbara pedig azzal viccelt, hogy Tracy lányunk pont egyidős az ő kisfiúkkal, John-John-nal. Most, hogy Kennedy meghalt, tátongó űrt éreztünk magunkban, függetlenül attól, hogy milyen politikai nézeteket vallottunk.
A Haditengerészet Posztgraduális Iskolájának kétezer tisztje és közkatonája jelent meg egy másnapra szervezett megemlékezésen, kék öltönyök és fehér kalapok egész tengere sorakozott fel a magas zászlórúd körül, amin most az amerikai zászló volt félárbocra engedve. Charles Bergin ellentengernagy, az iskola szuperintendánsa elmondta, hogy nem csak azért gyűltünk össze, hogy egy elhunyt elnök előtt lerójuk végső tiszteletünket, hanem azért is, mert egy tengerészre emlékezünk, aki szolgálatteljesítés közben vesztette életét: Kennedy a II. világháborúban egy PT-hajó kapitánya volt. Ahogy iskolatársaimmal ott álltam azon a hideg novemberi délutánon a gyászos csöndben, óhatatlanul eszembe jutott, hogy az elnök halála milyen hatással lesz majd az űrprogramra, hiszen egy hajó kapitány nélkül csak sodródik.

Texasban találnunk kellett egy házat magunknak. A Haditengerészet egy repülőt biztosított számunkra, hogy Dick Gordonnal elrepüljünk Houstonba. Egy kedves kis kiadó téglaházat fedeztem fel a Huntress Lane-en, az űrközpont közelében. Dickkel ezután Ellingtonban találkoztunk, és megkezdtük hosszú repülőutunkat hazáig. Amikor Phoenix közelében egy haditengerészeti bázison leszálltunk tankolni, mindenki a harsogó televíziót bámulta: a riporterek arról beszéltek, hogy egy dallasi éjszakai mulató tulajdonosa lelőtte Kennedy állítólagos merénylőjét, Lee Harvey Oswaldot, amikor utóbbit kivezették a börtönből.
Mi a fene történt ezzel az országgal?

A Mercury-program a mitikus szárnyas küldöncről kapta a nevét, és az épp körvonalazódó, , kétszemélyes küldetésekből álló program, ami Geminiként volt ismeretes, a csillagkép nyomán az ikrek jegyét kapta. A háromszemélyes küldetések, amik a Hold elleni támadást vezetik majd, Apollo, a görög napisten nevét viselték. Asztronauta-csoportunkból senki nem repül még két és fél évig. Közülünk az utolsónak közel hat évet kell várnia az űrrepülésre, és négyen még azelőtt meghalnak, hogy egyáltalán járhattak volna a világűrben. Csak négyen léphetünk majd a Holdra.
1964. elejére már mindannyian Houstonba költöztünk – jómagam, Alan L. Bean százados, Roger B. Chaffee százados, és Richard F. Gordon, Jr. őrnagy – valamennyien a Haditengerészettől, Clifton C. Williams, Jr. a Tengerészgyalogságtól, Edwin E. „Buzz” Aldrin őrnagy, William A. Anders százados, Charles A. Bassett II százados, Michael Collins százados, Donn F. Eisele százados, Theodore C. Freeman százados és David R. Scott százados pedig a Légierő részéről, valamint két civil, R. Walter Cunningham és Russell L. Schweickart.
Houstonba költözve egy védőburokba kerültünk, ami megóvott minket a külvilág kellemetlen híreitől, miközben az Egyesült Államok a határain belül a polgárjogokkal és tömeges megmozdulásokkal viaskodott, külföldön pedig Vietnámmal és a Hidegháborúval. Az egyre súlyosabb gondok idején egyre nagyobb igény mutatkozott olyan hősökre, akik egyfajta keresztes lovagok, a tűz őrzői lehetnek. Új asztronautákként akkor még nem érzékeltük, de ezek mi leszünk.

Barbara, Tracy és én január közepe felé érkeztünk meg egy szűk körű diplomaosztó ünnepséget követően, amit a posztgraduális iskola parancsnoki irodájában tartottak. Más diák lehet, hogy csak postán kapta volna meg a diplomáját, de egy újdonsült asztronauta esetében a dolgok másképp működtek.
Nehéz volt elhinni azokban a kezdeti időkben, hogy tényleg az Emberes Űrrepülési Központ termeiben sétálok a híres Eredeti Hetek társaságában. Korábban, az interjúk és pár fogadás alkalmával már találkoztam velük, de most mindennap közöttük voltam – tele kérdésekkel, amiket nem mertem feltenni nekik. Imposztornak éreztem magamat.
Apropó, hőskultusz. Arra vetemedtem, hogy megkértem mindegyiküket a We Seven [Mi, Heten] című könyvük dedikálására, amit egy személyes megjegyzés kíséretében elküldtem apámnak karácsonyi ajándék gyanánt. „Ha Isten is úgy akarja, talán egy nap én is beletartozok majd ebbe a „Mi”-be” – írtam. „Ha úgy lesz, akkor a világ minden köszönete sem lenne elég, hogy viszonozzam mindazt, amit ennek elérésében értem tettél.”

Az űrverseny egyre nagyobb tempót diktált, és az oroszok még mindig előttünk jártak. Röviddel azelőtt, hogy az asztronauták iskolapadjába ültem volna, Valentina Tyereskova lett az első nő a világűrben, és sikerrel teljesítette a negyvennyolc földkörüli keringésből álló utazását. Később személyesen is alkalmam nyílik találkozni vele, vonzó és vidám embert ismertem meg a személyében. A szovjetek egy újabb területen akartak „elsők” lenni - ezúttal éppen általa - noha Valentina nem igazán állt készen ilyen küldetésre: ejtőernyős kiképzést kapott, de az űrrepülésre nem készítették fel. A világűrben töltött idő során mindvégig tengeribeteg volt a súlytalanság miatt, de még hazatérése után is hosszú napokig.

A mi űrprogramunknak alapvető kérdésekre kellett válaszokat adnia. JFK halálával hatalmas és mindeddig ismeretlen vákuum jött létre a vezetésben, Lyndon Johnson pedig – egy született politikus – folytatta a JFK halálával félbemaradt elnöki ciklust. Most, hogy a bajnok távozott közülünk, vajon Johnson elnök végigviszi-e az elődje által tett ígéretet, hogy ember szálljon a Holdra? Amikor új feladatkörömbe kerültem, és Apollo-asztronauta lettem, egyikünk sem lehetett biztos abban, hogy egyáltalán lesz-e Apollo-program.

Az úttörő Mercury-program 1963. májusában, a tervezettnél hét hónappal korábban véget ért, az Apollo pedig még túlságosan is a jövő homályába veszett. Így a NASA hidat épített a két űrprogram között, aminek során a Gemininek hívott kétszemélyes küldetésekkel akarta az Apollo során nélkülözhetetlen megoldásokat ellenőrizni. Vajon lehet-e sétálni és dolgozni az űrben? Képesek vagyunk-e megtalálni az űrben egy másik űrhajót, majd űrrandevút hajtani végre vele? Lehet-e olyan rakétákat építeni, amikkel biztonságosan át lehet szelni a Földet és a Holdat elválasztó ismeretlen űrt? Akkoriban még senki nem tudta ezekre a kérdésekre a választ."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.