A sajtó megtévesztése érdekében álnéven jelentkeztek be a szállodában az asztronauta-jövőt fontolgató pilóták: mintegy kétszáz Max Peck volt egy légtérben. Max Pecknek hívták a szálloda vezérigazgatóját. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A NASA hegyomlás mennyiségű papírmunkát zúdított rám. A kérdések között volt kifejezetten műszaki irányultságú, de akadt olyannyira személyes is, hogy egész életutamat megtudhatták a válaszokból – még mielőtt bárki találkozott volna velem. Később kiderült, hogy ezzel a kérdőívvel csupán előzetesen megszűrték a több mint 400 katonai és civil jelentkezőt.
Három osztálytársam – Dick Gordon, Bob Schumacher és Ron Evans – is megpróbálkozott a NASA-val. Bob jó barátom volt, de a másik két srácot csak felületesen ismertem, mivel csak pár tárgyunk volt közös. Ez a jövőben másként alakul majd, mégpedig úgy, amire egyikünk sem számított. Végül elértem az utolsó lap aljára is, és az egész papírkupacot visszaküldtem Houstonba. [Az alábbi 1972-ben készített felvétel közepén Gene Cernan látható, a kép jobb oldalán pedig Ron Evans.]
Barbarával nyaralni mentünk: eredetileg azt terveztük, hogy július 4-e apropóján felkeressük édesanyját Texasban, és meglátogatjuk szüleimet Chicagoban. Tracy is velünk utazott, aki épp csak fel tudott állni, de velünk jött Venus, a cocker spánielünk is. Barbara a National Airlines egyik olcsó éjszakai járatával utazott San Francicoból Houstonba. Én még elintéztem pár elvarratlan szálat Kaliforniában, majd a sztráda felé vettem az irányt újdonsült 1963-as Chevroletünkkel, ezzel az ügyes, családi szedánnal, ami 1956-os agglegény-kabrióm helyébe lépett. Fogytak a mérföldek, a rádióban "Paff, a Bűvös Sárkány" és a „Rhythm of the Rain” szólt, közben ezen az lehetséges új megbízatáson törtem a fejem. Mivel Barbarával és édesanyjával Baytownban találkozunk, arra gondoltam, hogy odafelé még átsuhanok Houston külső negyedein, és vetek egy pillantást a Clear Lake-nél akkoriban még csak épülőfélben lévő Emberes Űrrepülési Központra (MSC).

A floridai Cape Canaveral volt a mi mennyekbe vezető kapunk, a Virginia állambeli Langley Field adott otthont a Space Task Groupnak, ami így Washingtonból könnyen megközelíthető volt, a fő alvállalkozók pedig Kaliforniában, Missouriban és New Yorkban voltak. Huszonhárom város versengett azért, hogy otthont adhasson az Emberes Űrrepülési Központnak, de közülük csak egy büszkélkedhetett azzal, hogy a texasi származású Lyndon Johnson favorizálta. Johnson történetesen az Amerikai Egyesült Államok alelnöke volt, emellett pedig az Elnök Nemzeti Űrbizottságát is ő vezette. Így LBJ addig csűrte-csavarta a dolgokat, míg meg nem szerzett egy ezer hektáros területet Houstontól cirka félszáz kilométerrel délkeletre. A NASA új otthont kapott, Texas pedig 60 millió dollárt – ennyi „holdpénzzel” lett gazdagabb.

A vasbetonból és üvegből álló épületek egy csapásra nőttek ki a földből: a különböző komplexumok csillogtak a forró texasi nap fényében, amikor az autóból szemügyre vettem azt a helyet, ahol egy nap talán dolgozni fogok. A festői Montereyben töltött pár év elrontott engem. Kaliforniának azon a részén ugyanis elég volt kinyitni az ablakokat, hogy még a legmelegebb nyári napon is hűs legyen a falak között, ezzel szemben a Texas olyan volt, akár egy kohó. A nap volt a kalapács, Houston az üllő, az autómban pedig nem volt klíma. Nem mondhatnám, hogy le voltam nyűgözve. Lassan végiggurultam az Old Galveston sztrádán, be az új épületek közé, amik az MSC-be rajzó mérnökök és technikusok ezreinek adnak majd otthont. Az egyes körzetek blikkfangos neveket kaptak: Timber Cove, El Lago és Nassau Bay, de ezek valójában nemrég lecsapolt mocsarak voltak, amik most tikkadoztak a rettenetes hőségben, miközben tehenek legelésztek a jövőbeli drága telkek helyén. Hogy kérhetném a családomtól, hogy viseljék el ezt a végtelen legelőből álló kopár vidéket? Barbara texasi lány volt, így azt hittem, hogy megszokta az itteni klímát, de amikor megérkeztem édesanyja házához, ahol csak egy mennyezetre szerelt ventilátor keverte teljesen hatástalanul a forró levegőt, észrevettem, hogy feleségem legalább annyira nyomorúságosan érzi magát, mint jómagam. Monterey-i kellemes otthonunk látomása délibábként lebegett előttünk a hőségben, én pedig arra gondoltam, hogy talán nem is lesz olyan rossz, ha nem lesz belőlem asztronauta, és nem itt kell majd élni. Nem tudtuk elég gyorsan magunk mögött hagyni Texast.
 
Chicagoba kocsikáztunk, ahol szüleimnek bemutattam legújabb unokájukat, majd a könyörtelen melegben Kalifornia felé vettük az irányt. Iowában egész úton 38 Celsius fok volt. Mindössze annyit tehettünk, hogy leengedtük az ablakokat, és mentünk, mint az őrültek, közben pedig azon imádkoztunk, hogy még azelőtt elérjük a Sziklás Hegység hűs menedékét, mielőtt valamelyik nebraskai kukoricamező mellett az aszfalttal együtt mi is elolvadunk.

Montereyben nem sokkal később kaptam egy levelet a NASA-tól, amiben egy houstoni interjúra invitáltak engem, egyúttal megtudtam, hogy a több száz jelentkező száma kevesebb mint a felére apadt. Némileg meglepődve azon, hogy még mindig versenyben vagyok, nekiláttam felkészülni egy titkos küldetésre, amit mai szemmel nézve már iszonyúan naiv ötletnek tartok.
Annak érdekében ugyanis, hogy a sajtó ne szagolja ki, kik lesznek a leendő asztronauták, Dick, Ron, Bob és én külön-külön gépeken, civilben és álnéven repültünk San Franciscoból Houstonba, miközben úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást. Houstonban fura emberek fogadtak minket inkognitóban, majd belöktek minket a Rice Hotel mosdóiba, ahol mindannyian a hotel vezérigazgatójának, Max Peck nevén jelentkeztünk be. Természetesen, a hotel bárjába belépve már mindenhol barátokat véltem felfedezni, majd beültünk egy italra, és nem volt nehéz rájönni, hogy a környéken lévő vékonydongájú, kefehajú fiatalemberek is pilóták lehetnek. Természetesen, ők is valamennyien Max Peck névre hallgattak. Ment a titkolózás.

Ez az egész valahogy pályafutásom kezdetére emlékeztetett, amikor Miramarban megkaptam a pilótajelvényemet, de még nem landoltam repülőgép-hordozóra. Egyik ámulatból a másikba estem a többi jelölt szakmai múltját látva. Mit keresek tulajdonképpen ebben a csoportban?
Dick Gordon például jóval több volt, mint pusztán egy másoddiplomás képzésen résztvevő hallgató. Neve ismerősen csengett a berepülő pilóták körében, és sürgették is, hogy csatlakozzon a programhoz: nemrég csúszott le az asztronauták második csoportjáról. A Ranger fedélzetén Pete Conrad volt a szobatársa, aki most a „Következő Kilencek” egyike, a Haditengerészet berepülő pilótaképző iskolájában pedig nem más oktatta, mint Al Shephard. Amikor pedig Dick megnyerte a hőn áhított Bendix Trophyt, és két óra negyvenhét percen állította be a kontinens átrepülésének rekordját, attól a pilótától kapott gratuláló táviratot, akinek a rekordját megdöntötte: ő pedig John Glenn ezredes volt a Tengerészgyalogságtól.

Voltak más repülősök is a jelentkezők között, akik szintén felállították a maguk magassági és sebességrekordját, ők olyan kifogástalan előéletű berepülő pilóták voltak, mint például Mike Collins, akit szintén kihagytak a korábbi válogatások során, vagy gondoljunk azokra a srácokra, mint például Buzz Aldrin, aki az MIT-n az űrrandevúk elméletéből írta doktoriját.
És a Légierőtől érkező srácok többsége elvégezte Chuck Yeager asztronauta-csalogató iskoláját is az Edwards Légibázison. Könnyen érezhette magát az ember elanyátlanodva ilyen pilóták társaságában. Mit mutathatnék fel azon kívül, hogy a Csendes Óceán nyugati részén két kiküldetésen vettem részt, és most Montereyben tanulok? Úgy éreztem, hogy nagyon rossz esélyekkel indulok."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.