Cserkészterror

2012.08.04. 10:30

Carrying_the_Fire_1.jpgAz ún. Lyukas héten az asztronauták közül valaki mindig végighaknizta azokat a helyeket, ahova meghívták őket, és amiket a NASA is jóváhagyott. Így mindegyikükre sor került. A többi között megtanulták, hogy fölösleges az általuk elmondott beszéd tartalma miatt aggódni. Úgysem számít. Erről is beszámol könyvében Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az egyes számú szabály az utazással függ össze: a lehető legkésőbb érkezz, és a lehető legkorábban távozz. Mivel nincs kinyomtatott forgatókönyv, ottléted alatt folyamatosan ugráltatnak majd. „A fogadásra menet beugorhatnánk a kórházba is, egy perc az egész.” Erre nem mondhatsz nemet. Persze, a vendégszállásra éjfél körül tántorogtam vissza hullafáradtan, hiszen még tizenöt órát voltam talpon azután, hogy barátságosan köszöntött a vendéglátó és másik harminc haverja, akik gyorsan rákaptak a dolog ízére. „Meglepetés buli! Arra gondoltunk, hogy a nap végén talán szeretne pihenni, és találkozni néhányukkal…” Ha másnap füttyentenek egyet, és már nem olyan lelkesen ugrasz, nem értik, mi van veled: miért nem áradozol a munkáról, miért nem örülsz annak, hogy asztronauta lehetsz, és miért is nem terjeszted teli szájjal az igét.
A kettes számú szabály értelmében nem szabad az általad tartott beszédek tartalma miatt aggódni, úgysem számít. Ez különösen akkor igaz, amikor nyilvános fórumokon a sajtó előtt kell beszélni. Mindig attól tartottam, főleg az elején, hogy lelepleződik sekélyes szaktudásom. „Collins asztronauta, három tizedes pontossággal megmondaná, milyen pályahibára számítanak?” – teszik majd fel a kérdést jó hangosan.  „Elnézést kérek, uram, nem tudom” – így a válasz vékonyka egérhangon. Ez a kifordított Münchausen báró szerep persze nevetséges – a srácok ugyanis azt a kevés információt akarják megkapni, amennyitől még mindketten jól érzitek magatokat, ha pedig rosszul idézik, amit mondtál - na bumm: ki olvassa egyáltalán a Napi Döbbenet legfrissebb számát Világvége Külsőn?
A hármas számú szabály pedig ez: ne veszítsd el az önuralmad. Mérges voltam, mert össze-vissza rángattak, vagy mert egy hölgy tizennégy autogramot akart kérni, és ennek érdekében egy kissrác elé tolakodott, aki vele ellentétben türelmesen várt a sorára. Dühös voltam akkor is, amikor úgy éreztem, hogy egyre jobban kicsúszunk az időből. Nyugi. Kívülállóként kell tekinteni a dolgokra. Segít, ha Omar Khayyam kedvenc négysorosait ismételgeted magadban: "Fut a toll a papíron…"

Hitessük el magunkkal, hogy nem egy túlzsúfolt bálterem parkettjén álldogálunk, hanem a csilláron lengünk méltóságteljesen előre-hátra, és így szemléljük az alattunk játszódó bizarr jelenetet, amin – szinte kívülállóként – jól elszórakozunk. Nem mondanám, hogy minden esetben teljes sikerrel alkalmaztam ezt a harmadik, és egyben utolsó szabályt. Ha viszont összejön, akkor úgy tűnik, mintha az idő is gyorsabban telne, és nem fárasztanának le annyira ezek a megpróbáltatások.

A helyzet az, hogy egyszerűen ódzkodom a PR-munkától, és a világon semmi értelme nincs tettetni ennek az ellenkezőjét. Nagyon nehezemre esett megértetni ezt az emberekkel, különösen azt volt nehéz elmagyarázni, hogy miért is nem akarok szónokolni a rendezvényeken – ilyesmit ma már rendszeresen teszek, és megy már a NASA segítsége nélkül is.

Mindössze annyiról van szó, hogy az egész nem egyenlő a részek összegével. Ha egyesével átnyálazzuk az asztronautákat rendezvényekre invitáló kérelmeket, akár még indokoltnak is tűnhetnek. Amikor azonban számolatlanul árasztanak el minket, azzal olyan életmódot kényszerítenek ránk, ami tarthatatlan, legalábbis, számomra annak tűnt. Ennek ellenére legkevésbé sem okozott számomra örömet a felkérések elutasítása, és ebben a bűntudat is közrejátszott. Mégpedig több okból.
Először is, nyilvánvalóan nem mindenki értett egyet azzal, hogy az adófizetők dollárjait űrkutatásra kell fordítani. A NASA-t gyakran érte az a vád, hogy silány munkát végzett, hiszen képtelen volt a nyilvánosság számára „eladni” az űrprogramot. Most már nem értek egyet ezzel, bár ki tudja? – lehet, hogy igaz. Persze, nem tudom objektívan megítélni, milyen lehetett volna a közvélemény támogatása, és hogyan kellett volna „eladni” a dolgokat a nyilvánosság számára.
Talán többet kellene foglalkoznom a PR rám eső részével, és kiállni a kutatás, a világűr felfedezésének folytatása mellett, pláne, ha már egyszer úgyis ezt vallom. Másrészt, bűntudatom volt amiatt is, hogy legtöbbször nagyon negatívan álltam hozzá a dolgokhoz. Az első "lyukas hetem" óta azonban már évek teltek el…. Talán nekem is segít más megközelítésből látni a dolgokat, ha felelevenítem ezen a felejthetetlen héten történt egyik esetet.

Volt egy meghívó, aminek írója azt állította, hogy  tízezer (számolja meg, aki akarja) cserkészt felsorakoztat maga előtt, és, hogy a résztvevők három állam területéről gyűlnek majd össze egy közép-nyugati város zöldövezetében. Természetesen, a dzsembori elképzelhetetlen lenne egy asztronauta jelenléte nélkül, különösen egy űrt megjárt veterán nélkül.
A NASA központi illetékeseit letaglózták a számok. Mivel a cserkészek a választókor alatti lakosság legnagyobb szegmensét alkotják, az Ohio-beli Shaker Heights egyenesen kihagyhatatlannak tűnt, és felkerült a lyukas héten felkeresendő helyek listájára. Kevéssé befolyásolta döntésüket az a tény, hogy ezen a héten épp én voltam a soros – én, aki nemhogy az űrben nem jártam még , de cserkészjelvényem sem volt soha: valószínűleg az egyetlen asztronauta voltam, akinek az életéből kimaradt a cserkészet.

Épp aznap volt a születésnapom, és őszintén szólva nem terveztem, hogy harmincnégy évesen felcsapok cserkésznek. Vegyes érzelmekkel érkeztem hát a megadott helyszínre, a megadott időben. Itt egy bevásárlóközpont fogadott, fedett sétálóutcával, és egy köralakú emelvénnyel, amin kötelességtudóan el is foglaltam a számomra kijelölt helyet. Nemhogy tízezren, de még csak ezren sem voltak. Jó, ha talán tíz cserkész lézengett körülöttem. Dagadt a mellük a büszkeségtől, amikor rövid időközökre magukra vonták az ide tévedt kíváncsi látogatók, szombati reggeli akciókat kereső bevásárlók figyelmét. Voltak ugyanis arra utaló jelek, hogy itt készül valami. Ilyesmikre gondolok: ASZTRONAUTA-VENDÉG, meg: BESZÉDET MOND. Egyre nagyobb gombóccal a torkomban rájöttem, hogy ez bizony én vagyok. Mielőtt azonban szóhoz juthattam volna, végig kellett hallgatni A Bevezetőt, aminek nyilvánvalónak hosszabbnak kell lennie az utána következő beszédnél. A helyzet egy William Jennings Bryan történetet juttatott eszembe. A híres szónok felkeresett egyszer egy kisgazdaságot, ahol a vendéget a helyi politikus mutatta be. Utóbbi a nagy és szokatlan látványosság reményében összegyűlt tömeg láttán apait-anyait beleadott a beszédébe. A fellengzős szónoklat végén azért Bryan is szóhoz jutott.
A rendezvény után két öreg farmer értékelte a helyzetet. „Pazar volt, nemde?” - "Ja, és a fickó, aki utána beszélt, még az is egész tűrhető volt."
Az én szónokom monoton hangon mutatott be engem, szövegét rendszeres időközönként fülsértő sípolás szakította félbe, valahányszor begerjedt az erősítés. Eközben éreztem, hogy valaki kitartóan rángatja a nadrágom szárát. Nem akartam fejbe rúgni egyetlen cserkészt sem, de nem is szerettem volna megbántani a szónokot azzal, hogy hátat fordítok neki, épp amikor kezd belejönni. Így hát a rángatást igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Hasztalan – a nadrágszáramat rángató cserkészről ugyanis kisvártatva kiderült, hogy hangja is van, ráadásul elég mély: "Psszt, haver! PSSZT!" Végül hátrafordultam. „Figyi, haver, az igazi asztronauták közül nem jön el senki?”"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hatezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,318 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,548 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr974695140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása