Egy amerikai kisvárosban nőtt fel Alan Shepard, az első amerikai asztronauta. Első gépe egy 5 lóerős csónakmotor volt, szinte folyton csak ezt szerelgette. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"New Hampshire East Derry városában nőttem fel, ahol apám - aki a Hadsereg nyugalmazott ezredese - jelenleg biztosítási ügynök. Ha nem is a repülésről szólt a gyerekkorom, de legalább műszaki dolgokkal foglalkoztam. Volt egy 5 lóerős csónakmotorom, amit rendre szétszedtem, majd összeraktam. Gyakran segítettem apámnak, ha valamit meg kellett bütykölni – ez gyakran előfordul, ha egy mezőgazdaságból élő kisvárosban laksz. Amikor középiskolás lettem, egy barátommal gyakorta kibicikliztünk a várostól mintegy 15 kilométerre lévő repülőtérre, és mindenféle alkalmi melót elvállaltunk a hangár körül – ennek fejében aztán néha elvittek minket repülni. Repülőgépmodelleket is építettem, úgyhogy elég korán érdekelt már a repülés.

Derryben a Pinkerton Academy-n végeztem, ezt követően az Admiral Farragut Academy-n tanultam egy évet New Jerseyben, ez készített fel Annapolisra: 1944-ben fejeztem be a Haditengerészeti Akadémiát. A Haditengerészetnél az volt a szabály, hogy még a leendő pilótáknak is hajón kellett szolgálniuk, így némi időt egy romboló fedélzetén töltöttem a Csendes óceán vízein a II. Világháború végnapjaiban. Repülős kiképzésemre a Haditengerészet iskoláiban – Corpus Christiben és a floridai Pensacolában került sor. Aztán egy norfolki vadászpilóta századnál szolgáltam, és anyahajók fedélzetén kétszer körbeutaztam a Földközi-tenger térségét - egyszer 1948-ban, majd 1949-ben.

Repülős karrierem 1950-ben indult be igazán, amikor még mindig hadnagy voltam: egy újonc, aki elég szerencsés volt ahhoz, hogy a Haditengerészet Patuxent folyónál lévő tesztpilóta iskolájába beválogassák. Ez igazán menő hely volt, főleg egy ifjú tiszt számára. Évfolyamunkból csak hármunkat vették föl ide.

Patuxentben az elkövetkező két év alatt olyan fejlett, a haditengerészetnél rendszeresített gépek tökéletesítésében segédkeztem, mint amilyen az F2H-3 Banshee, F3H Demon, F8U Crusader, F11F Tiger, F4D Skyray és az F5D Skylancer volt. Ezen kívül nagy-magasságú repüléseket is végeztem, ezek során az Észak-Amerikai kontinens fölötti fényeket és légtömegeket tanulmányoztam. Részt vettem az Egyesült Államok Haditengerészetének kötelékébe tartozó első olyan anyahajó tesztelésében is, aminek fedélzetén a leszállópálya nem a hajógerinc vonalát követte, hanem bizonyos szöget zárt be azzal. Aztán egy ideig egy éjszakai repülőszázad hadműveleti tisztje voltam a Nyugati Part közelében, az egység a Csendes-óceán térségében egy anyahajón szolgált 1953 és 1956 között.

Ez utóbbi, valamint az új repülőgépek tesztelése során szerzett tapasztalataim reflexeim hasznára váltak. Egyszer egy éjszakai bevetésen voltam a koreai partok közelében: pár beazonosíthatatlan repülőt kellett feltartóztatnom, hogy meggyőződjem arról, melyik légierő gépei is valójában. Felhők fölött repültem, majd újra alábuktam az alattam lévő viharzónába. A látási viszonyok korlátozottak voltak, és egy kicsit eltévedtem, miközben megpróbáltam rátalálni a sötétben az anyahajóra. Pár pillanatig azt gondoltam, hogy komoly bajban vagyok. „Kifutsz az üzemanyagból” – mondtam magamnak. „A rádió nem működik megfelelően. Kényszerleszállást kell végezni arra a sötétlő vízre, hogy esélyt adj magadnak.”
Aztán rádöbbentem, hogy ez a gondolkodásmód nem vezet sehová. Tudtam, hogy le kell higgadnom, ki kell hozni a legjobbat a gépemből, és sorra kell venni azokat a lépéseket, amiket a hosszú évek kiképzései során megtanultam. Azzal, hogy az előttem álló feladatra összpontosítottam, és a félelem írmagját is kizártam magamból, végül visszataláltam az anyahajóhoz, és sikeresen leszálltam rá." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

A 13 ország 250 cégének részvételével megtartott IndustriAutomation 2012 kiállításon aranyfokozatú szponzorunk standján mutattuk meg magunkat, ahol két előadást is tartottunk. Az S&T Consulting Hungary Creo tervezőprogramjával volt jelen az eseményen - mérnökeink is ezzel a szoftverrel tervezik holdjárónk földi prototípusát, az S&T segítségét nem győzzük eléggé megköszönni. Pulink részletei az alábbi képeken már láthatóak.

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek. További részletekért kattints ide!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.