A Gemini-9 küldetésén az űrséta nem éppen a várakozások szerint alakult, az orvosokat meglepte, mennyivel hamarabb kimerülnek az asztronauták a világűrben, mint földi körülmények között. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Hat órával azután, hogy a fedélzetre léptünk, ismét úton voltunk két, propelleres gép fedélzetén – ezúttal másodpilóta minőségünkben, így vittek minket vissza Cape Kennedyre. A landolás előtt a leszállópálya fölött szoros kötelékben, alacsonyan húztunk át, akárcsak az a viharfelhő, ami szintén ekkor ereszkedett le komoran a tájra. Ezt akár égi előjelnek is tekinthettük, hiszen hősi státuszunkat hátrahagytuk a repülőgép-hordozó fedélzetén.
 
A sajtó beetetése egy dolog, viszont a Cape aszfaltján ott várt minket rezzenéstelen, markáns arcával keresztapánk, Deke, és végignézte, ahogy lekászálódunk a gépekről. Ő vezeti majd azt a négy napos meghallgatást a NASA-típusúak számára, akik legalább olyan jól ismerik a repülési tervet, mint mi magunk.
Diadalittas hazatérésünkben most egy kis szünet következett, mivel a szakértők tudni akarták – mégpedig pontosan – hogy Mi Történt Odafenn. Kezet fogtam Deke-kel, és közben valami olyasmit motyogtam, hogy „nagyon hasznos információim vannak” a számára. „Szép munka volt, srác” – felelte. Ez csekély vigasz volt, mivel Deke ezekkel a szavakkal fogadta az összes visszatérő asztronautát.

Az elkövetkező négy nap során Tommal még a lelkünket is kibeszéltük a hangrögzítőkre, majd hazarepültünk Houstonba, ahol Al Shepard, a Jégtábornok, az Asztronauta Iroda vezetője gardírozott minket végig egy újabb teljes hétig tartó kínvallatáson. Shepardot – akinek neve egykor Amerika legismertebb neve volt – egyáltalán nem hatotta meg celebstátuszom. Mondhattam én bármit, de közben azt éreztem, hogy az űrséta guillotine módjára csüng a jövőm fölött. Csak egy dologgal ronthattam még jobban a helyzetemen: azzal, ha beismerem Shepardnak, hogy emiatt aggódom. Nem érdekelte a nyafogás.

Eközben a program vezetői csak jó dolgokról meséltek a sajtónak. Bob Gilruth, az Emberes Űrhajó Központ igazgatója szerint a Gemini-9 a problémák ellenére elképesztően sikeres küldetés volt, és rengeteg tanulunk „a váratlan dolgokból”. Chuck Mathews, a Gemini programvezetője foglalta össze a legjobban: „Az űrrepülés tesztüzeménél tartunk”, ennek során hibázunk, majd tanulunk ezekből a hibákból. „Folyamatosan fejlődünk” – mondta nyilvánosan, utalva sikeres űrrandevúnkra, valamint arra, hogy képesek voltunk kormányozni az űrhajót, és így a kijelölt cél közelében landolhattunk. De az űrsétámról fura visszafogottsággal nyilatkoztak. Az orvosok nem értették, hogy a világűrben dolgozó asztronauták miért fáradnak ki előbb, mint földi körülmények között. Többes számot használtak, de mivel én voltam eddig az egyetlen asztronauta, aki fizikai munkát végzett a világűrben, nem volt nehéz kitalálni, hogy kiről is beszéltek.

Tudomásomra jutottak az asztronauta-társaim irodáiban, zárt ajtók mögött folytatott megbeszélések is. Ugyanazok, akik Armstrongot és Scottot piszkálták a Gemini-8 küldetésén nyújtott teljesítményükért, most rám szálltak, és arra célozgattak, hogy a dolgok talán másképp alakultak volna, ha Charlie Bassett lett volna a helyemben, vagy Mike Collins, esetleg Dick Gordon, vagy valamelyik magasan képzett berepülő pilóta, aki hozzászokott ahhoz, hogy csupa váratlan problémát orvosoljon. Elvégre Cernan csak egy volt a középszerű srácok közül, akik merő véletlenségből kerültek egy űrhajóra, és lám-lám: túl nagy fába vágták a fejszéjüket.

Az intenzív ütemben zajló meghallgatások során az a vélemény kezdett körvonalazódni, hogy az űrbeli munkavégzés teljes mértékben eltér az ezzel kapcsolatos összes előzetes várakozástól, én pedig kezdtem belátni, hogy űrsétámmal fölöttébb egyedülálló dolgot hajtottam végre. Ennek ellenére az engem céltáblának használó károgó kritikusok és vészmadarak belém plántálták a kétség csíráját: Mi van akkor, ha tényleg velem van a baj? Pokolian dühös voltam, de a hivatalos konklúzióig nem tehettem mást, mint csöndben főttem a levemben."

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.

Az izraeli SpaceIL csapat - mint mindenki más is persze - egészen komolyan gondolja a Google által szponzorált Lunar XPRIZE-versenyt,ésa Holdra jutást. Egy tévészpotot is készítettek, amit az izraeli kábeltévéken bőszen sugároznak. Nekünk tetszik. Íme, a végeredmény:

Mindez a GLXP hivatalos blogján rendszeresen jelentkező heti körkapcsolás csupán egyik eleme, amiben a csapatok életében történt legfontosabb újdonságokról számolnak be.

Az amerikai rakétagyártás (egyik) bölcsőjének tekinthető huntsville-i székhelyű Rocket City Space Pioneers még régebben összeolvadt a kaliforniai Szilícium Völgyből származó Moon Express csapatával. Ezt megelőzően a két csapat fej-fej melletti haladt egymással a Google által szponzorált Lunar XPRIZE verseny keretében, amely várhatóan 2015-ben 20 millió dollárral jutalmazza azt a magánpénzből finanszírozott csapatot, amelyik robotot küld majd a Holdra, ahol az 500 métert tesz meg, illetve videókat, képeket és mérési adatokat sugároz vissza a Földre.

"Amikor összeolvadtunk a Moon Express-szel, belementek abba, hogy a leszállóegység neve "Spirit of Alabama" legyen" – mondta Tim Pickens egy interjúban,(ld. a képen), aki Huntsville-ben már jó ideje rakétamérnökként tevékenykedik, és jelenleg a Moon Express rakétahajtásért felelős főmérnöke, egyúttal pedig a csapat huntsville-i irodáját is felügyeli.

"Ettől még ez egy alabamai projekt maradt, mi mindössze összedolgozunk a srácokkal a Szilikon-völgyből." Pickensen kívül a Moon Express egy másik huntsville-i rakétamérnököt is felvett, és helyi technikusokat kíván alkalmazni, de a közeljövőben más munkakörök esetében is megindulhat a toborzás.

Természetesen, a csapat céljai közt a 20 millió dolláros fődíj megnyerése is szerepel, de nem csak ez vezérli az ütemesen fejlődő vállalkozást. „Nem a fődíj köré építettük üzleti modellünket, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a verseny megnyerése hatalmas lehetőség, mivel ingyen reklámhoz juttathat minket, és [a fődíjból] visszafizethetjük az ilyen űrhajók fejlesztéséhez nélkülözhetetlen befektetések egy részét”. Pickens így fogalmaz: „Szeretnénk megnyerni a versenyt, de egy fenntartható üzleti modellel is rendelkeznünk kell”.

A Moon Express fenntartható üzleti modellje az űreszköz és a holdjáró építése során felhalmozott szellemi tulajdon áruba bocsátásán alapul. „El fogunk menni a Holdra, de az általunk használt technológiával más dolgokra is képesek vagyunk” – mondta Pickens. „Műholdas, vagy kis költségvetésű küldetéseket hajthatunk végre, hogy összeszedjük az űrszemetet, de ezen kívül rengeteg lehetőség kínálkozik.”

Mivel a Moon Express holdjárójának és leszállóegységének fejlesztéséhez szükséges alkatrészek beszerzése kemény dió, és az is megtörténhet, hogy egyáltalán nem léteznek, így a csapat a projekt minden szakaszában teljesen új technológiákat fejleszt. Például, Pickens és csapata egy olyan szerkezetet is fejleszt, amivel spórolni lehetne az üzemanyaggal, ilyen ugyanis jelenleg sehol nem létezik.

"Sok alkatrész leszállítása, mint amilyen mondjuk egy különleges szelep, akár kilenc hónapba, de akár egy évbe is telhet, ha egy hagyományos vállalkozótól rendelünk. Ehelyett inkább beszerzek valami hasonló alkatrészt az autógyártásból, vagy valamelyik másik iparágtól, átalakítom űrképessé, és így egy űrben használatos terméket kapok."

Nem csak ez jelent megtakarítást a Moon Express számára, mivel ezzel együtt a vállalat szabadalmazott termékek egész arzenálját gyárthatja le, amit aztán más vállalatok vagy az állami űrügynökségek részére értékesíthet. A Moon Express már leszerződött a huntsville-i Marshall Space Flight Centerrel, és ennek keretében a NASA leszállóegység-prototípusát, a Mighty Eagle-t felszerelik a Moon Express által szabadalmaztatott szoftverrel. „Ez a legfontosabb egy magánpénzből működő vállalat esetében" – mondta Pickens. "A Marshallnál gyönyörűen halad az együttműködés egy magáncég és egy állami között."

A jövőben Pickens szerint a Moon Express a Marshall Space Flight Centerhez hasonló más kormányzati ügynökségekkel is közös útra léphet, ezek révén pedig egyre nagyobb küldetésekre keríthet sort. Például „rengeteg állami vagyon áll rendelkezésre a hadrendből kivont rakéták formájában. Ezekkel valami nagy dolgot el lehet juttatni a Holdhoz, például ha egy Falcon vagy valami hasonló szállítaná” – mondta Pickens.

A Huntsville-székhelyű vállalatok közül páran már nem vesznek részt a Rocket City Space Pioneers Spirit of Alabama leszállóegységének gyártásában, de Pickens és a Moon Express lehetőség szerint továbbra is a helyi szakértelemre támaszkodna.

A GLXP-ben résztvevő csapatok előtt egyébként is izgalmas jövő áll, a London Economics nemrég közölt elemzése alapján - erről itt számoltunk be blogunkon.

A heti körkapcsolás végéről persze nem maradhat le csapatunk, a Puli sem, videónk szintén bekerült a legutóbbi GLXP-összefoglalóba, amelyben azt is megnézhetjük, hogyan megy fel űrebünk a Nemzeti Múzeum lépcsőjén:

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.

Tegnap volt Raymond Loewy születésének 120. évfordulója, ebből az alkalomból a Google külön címlappal tisztelgett a nagy tervező emléke előtt. Számunkra hatalmas munkásságából a Skylab különösen érdekes, mivel ehhez is köze volt. Most felidézzük, mi található minderről a Pete Conradról írt Rocketman című könyvben:

"És, haver, hogy mennyit változott az űrrepülés azóta, hogy Pete Gordo Cooper társaságában "nyolc napot töltött egy szemetesládában" még a Gemini-5 fedélzetén! A Skylab egy rendes ház méretével vetekedett, és a korábbi harmincvalahány emberes NASA-küldetés során a használattal és a komforttal kapcsolatos szinte összes problémát orvosolta. Például:

Étel: Nincs több hatvanszor hatvan centis ételtároló, amikben a lapos zacskók tartalmát a Jóisten se tudta megmondani: ehhez ki kellett nyitni a zacskót, és bele kellett spriccelni az üzemanyagcella által előállított nem túl meleg vizet. Ennek a madárkának már három méterszer három méteres konyhája volt! És búcsút lehetett inteni a fagyasztva szárításnak is. Három korábbi küldetéssel a háta mögött a veterán Pete parancsnok már öklendezni kezdett volna a porított, langymeleg minestrone-leveses csésze puszta látványától, a szagáról nem is beszélve. Itt nem volt semmi ilyesmi. Húsz ételtároló állt a legénység rendelkezésére, ebből ötben a fagyasztott ételeket tárolhatták, úgymint: húsokat, zöldségeket és a desszerteket, amiket aztán mikrohullámú sütőben felmelegíthettek. És milyen finomak voltak!

Zuhany: Való igaz, hogy csak egy henger jelentette a zuhanyt, amit egy zsákszerű függönnyel vettek körbe. Ebbe cipzárazhatták be magukat az asztronauták, ezután már csak meg kellett nyomni egy gombot, ami működésbe hozta a meleg vízsugarat és a vákuumos szárítót. De akkor is. Mégsem törlőkendőik voltak, mint Pete első három küldetésén. Igazi tusoló volt!

A "létesítmények": Vízöblítésű WC-k voltak a fedélzeten - ezeket össze nem lehetett hasonlítani azokkal a szánalmas Mylar-zacskókkal, amiket az űrhajósoknak a fenekükre kellett ragasztani, hogy aztán abba végezzék el a nagydolgukat. Ezalatt a társuk a másik irányba nézett (vagy, mint Dick Gordon, könyörtelenül cikizhette Pete-t). Még az elképesztően fejlett Apollo-program idejében is Pete úgy jellemezte a parancsnoki egység fejét, mint akinek "egy konzervdobozba kellett ürítenie - méghozzá a kisebb fajtából".

Adatrögzítés: Három számítógépes munkaállomás került a fedélzetre, másfél mérföld hosszú nyomtatópapír társaságában, ami nagy változás volt a csuklóra rögzített ellenőrzőlisták és a fejjel-lefelé jegyzetelés után. A Skylab fedélzetén jelent meg először egy teljes mértékben számítógép által vezérelt, készleteket felügyelő rendszer. Húszezer egységet vonalkóddal láttak el, a gép pedig mindent nyilvántartott, osztott-szorzott. A Skylab-en tesztelték a rendszert, ami akkor nagy szó volt. Ma már nagyon kellene igyekezni, hogy olyan ügyintézőt találjunk, aki ezt álmából felkeltve ne tudná megcsinálni.  

Ruhák és cipők: Ezek a srácok elegánsak voltak. Nem volt több kék-fehér ruha, a NASA aranyba öltöztette őket. A fedélzeti ruhákon cipzárak voltak, a tépőzárat rövidnadrágok és műgarbók váltották. Tíz zsebük volt. Mindegyik srác ruhatárát különböző színű Snoopy jelölte, a parancsnoké volt a piros színű. Az alumíniumtalpú cipőknek vászonból volt a tetejük, és stoplit erősíthettek rá: ezek a padló lyukaiba illeszkedtek, így az asztronauták legyek módjára mászkálhattak a falakon és a "mennyezeten". A legénységnek 210 darabos, eldobható alsónemű-készlete is volt. Ha Pete semmi mást nem tett volna, mint hogy felakasztja a küldetések során viselt kalapját, már önmagában ettől is legendává vált volna. [Az alábbi képen a Skylab belső terének terve látható:]

Tréning: A Gemini- és az Apollo-program során bebizonyosodott, hogy a hosszú ideig tartó űrrepülés elsorvasztja  az izmokat, és csökkenti a szervezet állóképességét. Ez tény. Joe Kerwin személyi edző odafenn Pete-et használta kedvenc kísérleti egere gyanánt: Pete naponta futott, súlyt emelt, és egy szobabiciklin edzett, majd ezt követően minden fiziológiai változást dokumentált. Nem meglepő, hogy amikor Pete huszonnyolc nap múlva visszatért a Földre, hármójuk közül ő volt a legjobb formában, dacára annak, hogy ereje és állóképessége nagyjából így is a start előtti állapothoz képest harmadával csökkent.

Pete baromi büszke volt arra, hogy a történelemben elsőként ő biciklizte körbe a Földet kilencven perc alatt - ennyi időbe telt ugyanis, amíg a Skylab egyszer megkerülte a Földet. Az asztronauták fejenként öt könyvet is magukkal vihettek. Pete kedvence a Jonathan Livingston Seagull volt. Ízlésüknek megfelelő zenét is hallgathattak, Pete pedig természetesen Patsy Cline, Hank Williams és Willie Nelson-kazettákat vitt magával. Az űrkutatás és a countryzene számára elválaszthatatlan egészet alkotott - még akkor is, ha két társát kissé kikészítette a folytonos gitárpengetés.

Felmerült, hogy a konyhába esetleg bor is kerülhetne, de a sajtótól valaki kiszagolta ezt a tervet, és ezzel le is került a napirendről. Hiába, a szabályzat az szabályzat, amit szigorúan be kellett tartani a küldetés során. Furamód Dr. Kerwin évek múlva egy interjúban nem kívánt válaszolni arra a kérdésre, amikor az újságíró azt firtatta, hogy vajon Conrad parancsnok - akiről köztudott volt, hogy munka után nem veti meg az üveget - esetleg nem játszhatta-e ki mégis ebben a kérdésben NASA-s szállásadóját. A jó doki csak mosolygott."

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.

Gene Cernan szkafanderéből a Gemini-9 küldetése után túlzás nélkül egy liter izzadtságot öntöttek ki. Ezt mind az űrséta során adta ki magából. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Tommal úgy száguldottunk át az atmoszférán, mint egy pokolból kihajított izzó baseball-labda, de aztán tüzes utunk csak véget ért, és azon kaptuk magunkat, hogy bolygónk nagy sebességgel közeledik felénk. A földkörüli pályán oly könnyed és angyali Gemini űrhajó, most bebizonyította, hogy aerodinamikai jellemzői gyakorlatilag egy zuhanó fürdőkáddal vetekszenek.

A Wasp radarja hét perccel a vízreszállás előtt észlelt minket, épp amikor cirka 7925 méteren kinyitottuk a kabint stabilizáló fékezőernyőt, és jelentették, hogy tökéletes pályán haladunk. Az ernyő az űrhajó orrában volt, mi pedig úgy csüngtünk rajta, hogy a hőpajzs nézett a víz felé, mi pedig az eget láttuk, rajta azzal a kisméretű ejtőernyővel, amit nagy érdeklődéssel vizslattunk, tekintve, hogy úgy rázott minket, ahogy csak egy vizes kutya szokta magát. Nagyjából 4880 méteren az imbolygás csökkent, leválasztottuk a fékezőernyőt, és kinyitottuk a főernyőt. Ennek végpontjain egy-egy póráz volt, ami úgy döntött minket, hogy ülő helyzetben landolhassunk. Rohamosan lassultunk, és közben úgy ringtunk, mint egy órainga.
„Látni minket?” – kérdezte Tom a hajót. Érkezett is a válasz: „Az egész világ szeme rajtatok van.” A televíziókamerák ontották az ereszkedő űrhajónkról készített képeket, ahogy ott himbálóztunk a borsmenta-csíkozású ejtőernyő alatt.

Vízreszállás. Amikor már végre azt gondoltuk, hogy vége, túl vagyunk rajta, az átok még egyszer lesújtott ránk.
A tenger nyugtalan volt, az űrhajó pedig épp akkor lendült ki, amikor pár másfél méteres hullám volt alattunk. Amikor utoljára visszalendültünk, az űrhajó tompa vége borzalmas robaj kíséretében a tengerből kiemelkedő kemény vízfalnak ütközött.  Olyan volt, mintha egy sziklaszirtnek csapódtunk volna – kis híján elvesztettük az eszméletünket. Amikor magunkhoz tértünk, a víz már a lábunkat mosta. Tom és köztem a beszélgetés valami ilyesmi lehetett: „Ó, a fenébe, tönkretettük a borítást! Víz van az űrhajó belsejében, minden elázik, kifelé ebből a kurv’anyjából!”
Azt hittük, hogy átszakadt az űrhajó borítása, és három napos földkörüli utazásunk után most épp horgony módjára készülünk elsüllyedni. Tom a Haditengerészeti Akadémián végzett, én pedig haditengerész repülős voltam, de egyikünk sem lelkesedett túlzottan az ötletért, hogy hajónkkal együtt merüljünk alá a habokban.
Egy hullám nekicsapódott az ablaknak, mi pedig veszettül fel-le rázkódtunk, a kabinban lévő víz pedig épp úgy tajtékzott, mint a gin, amit martinivé ráznak össze. Ennél lehetetlenebb helyzetbe nem is kerülhettünk volna. Ha nem nyitjuk ki az ajtót, és nem jutunk ki innen, a lezárt űrhajó válhat a koporsónkká. De ha kinyitjuk az ajtót, a következő hullám könnyedén eláraszthatja az egész kabint, és akkor az előbbi eshetőséghez képest az lenne az egyedüli különbség, hogy zárt ajtók helyett nyitott ajtókkal süllyedünk el. Aztán éreztem, hogy víz került a szkafanderembe. Ha kiszakadt, a szkafanderem pillanatok alatt megtelik vízzel, és lehúzna a mélybe, még ha sikerülne is az űrhajóból az óceánba ugranom.
 
„Kezdünk megtelni vízzel, jöhetnének már azok a békaemberek!” – sürgettük a repülőgép-hordozót. Csak akkor vettük észre, hogy lábunk körül nem emelkedik a vízszint, amikor a helikopter már a közelünkben zümmögött, és a békaemberek már bevetették magukat a habokba. A Gemini-9 mégsem süllyedt. A kemény landolás következtében eltört az egyik vízvezeték, így a kabinba folyt a teljes ivóvízkészletünk. Tommal összenéztünk. Mosolyogtunk, és diadalittasan csaptuk össze tenyerünket. Három napot és huszonegy percet töltöttünk a világűrben, negyvenötször kerültük meg a Földet, összesen 1 930 000 kilométert repültünk, és most ismét a Földön voltunk, ráadásul az Egyesült Államok űrprogramjának legpontosabb landolásával a hátunk mögött. Alig 800 méterre szálltunk le a célponttól, mindössze 5,6 kilométerre a ránk várakozó mentőhajótól. Elég precíz meló ez két közalkalmazottól.A békaemberek egy biztonsági gallérral vették körbe az űrhajót, egy lágy szellő pedig még közelebb tolt minket a repülőgép-hordozóhoz. Levettük a sisakunkat és a kesztyűket, majd kinyitottuk az ajtókat. Napfény és friss levegő volt mindenhol. Az otthon illata.
Pilóta még sosem látott ennyire csodálatosnak egy repülőgép-hordozót. A hatalmas Wasp mellénk manőverezett, leeresztett egy horgot, majd biztonságosan a fedélzetre emelte a Gemini-9-et, velünk együtt. Felálltunk, integettünk a kameráknak, és végigmentünk a vörös szőnyegen a tengerészek ezreinek üdvrivalgása közepette. Minden léptem cuppogott, víz lötyögött a bokáim körül, mintha egy-egy akvárium lenne a lábaimon. Szűkszavú köszönetnyilvánításunkat túlharsogta a hajó tizenhét tagú rézfúvósából álló zenekara által játszott „Anchors Aweigh” dallama.

„Nézd csak, Tracy” – kiáltott Barbara. „Nézd. Mr. Stafford és Papa hazajött az űrből!” Lányom sikongatni kezdett, amikor meglátott engem a TV-képernyőjén. „Papa! Papa!” Nagymamája, Jackie Mae Atchley kiosztotta a zsebkendőket. Könnyek záporoztak a nappalinkban mindenfelé.
Faye Stafford a pázsiton állva mosolygott a sajtóra. Most, hogy Tom már biztonságban volt, minden aggodalma tovaszállt, ugyanakkor fura reményt fogalmazott meg a jövőt illetően: „Ha újjászületek, legközelebb egy kilenctől ötig dolgozó postáshoz megyek feleségül, és nem egy asztronautához.”
Odaát, Bellwoodban, a gyepen taposó riporterek a vízreszálláskor hurrá-kiáltásokat hallottak, majd előjöttek a szüleim. Apa megcsókolta Mamát, és széles mosollyal mindkét hüvelykujját a magasba lendítette. „Majd’ megőrülök a boldogságtól” – mondta. „Hazajött a fiam.”

Mindkettőnk kezébe egy-egy telefont nyomtak, a vonal túlsó végén pedig Lyndon Johnson, az Egyesült Államok elnöke volt, aki texasi birtokáról hívott fel minket, hogy gratuláljon nekünk. Miután elmondta, milyen büszke is volt a nemzet ránk, az elnök pár szót címzett nekem is. „Gene, az a kis séta volt az egész űrprogram egyik legszebb fejezete” – mondta, majd ott helyben előléptetett engem alezredessé. A hagyomány szerint az asztronauták első küldetésük után egy rangfokozattal feljebb léptek. Tom mindössze hat hónapja kapta meg a Légierő alezredesének kijáró ezüstleveleket, azután, hogy visszatért a Gemini-6-tal. Előléptetésem azt jelentette, hogy mindössze egy évig voltam őrnagy, amit szintén hamar szereztem meg, így nagyjából hat évvel előztem meg az előléptetés szokásos menetét. És még mondja valaki, hogy asztronautának lenni zsákutca a katonai karrier számára?

Amikor Tommal elértük az orvosi részleget, három nap után először zuhanyoztam le, borotváltam le arcszőrzetemet és mostam fogat. A technikusok kihámoztak a szkafanderből, majd fejjel-lefelé fordították, és közel egy liter vizet öntöttek ki belőle. A nedvesség, amit a vízreszálláskor, illetve a fedélzeten sétálva éreztem, az űrsétáról visszamaradt izzadtságfolyam maradéka volt. Az űrben ugyanis nem párolgott el, és a gravitáció hatására végigfutott a testemen, egyenesen bele a csizmáimba. Ezután az egészségügyisek ráraktak a mérlegre, és megállapították, hogy három nap alatt 6,1 kilót fogytam. Ezután a derekamon található égésfolt kötötte le a figyelmüket. Nehéz volt meggyőznöm őket arról, hogy jól vagyok, mivel olyan sovány voltam, mint egy madárijesztő.
A kétórás vizsgálat után, immár világoskék NASA kezeslábast öltve, végre felhívhattuk a feleségünket, de a vonal egyik végén sem maradhattunk magunkban, tekintve, hogy beszélgetésünket élőben közvetítette a rádió. Habár a beszélgetés némiképp mesterkéltre sikeredett, Barbara és Tracy hangja segített visszazökkenteni engem a rendes kerékvágásba. A lányokkal folytatott beszélgetés közben egyre jobban háttérbe szorult a Gemini-9 küldetése.

A hajó minden pontján kettőnk kedvében akartak járni. Bevallom, jól esett. És nem csak az admirálisok és a századosok vették ki ebből a részüket. Két hatalmas tortán osztoztunk meg a legénységgel, majd gyorsan szemrevételeztük a megszenesedett űrhajót, ami három napig az otthonunkat jelentette. Több száz emberrel fogtam kezet, képek százain mosolyogtam, amit százak ujjongásának jóleső mennydörgése kísért.

Mindenki másnál jobban tudtuk, hogy a borzalmas küldetés tele volt cviklikkel, de mégis olyan volt az egész, mintha az eltelt három nap kudarcairól senki nem vett volna tudomást. Ezek az emberek itt a sikerről akartak hallani, nem a hibákról, és királyoknak kijáró módon rajongtak körül minket. Az elnök, a Haditengerészet rézfúvósai és a tengerészek ezrei szerint mi igenis nagyon menők voltunk. A televízióban Walter Cronkite arról beszélt, hogy történelmet írtunk. Asztronauták! Nem sokkal korábban én is csak egy nevenincs A-4-es pilóta voltam egy Wasphoz nagyon hasonló repülőgép-hordozó fedélzetén. Most mindenki tudta a nevemet. Egy igazi, ízig-vérig űrkorszaki hősnek éreztem magam."

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.

A Google által szponzorált Lunar XPRIZE verseny 2007-ben kezdődött, azóta a Hold felfedezésének finanszírozása globális szinten elég változóan alakult. Ebben fontos szerepet játszott az amerikai Constellation Program leállítása és a gazdasági világválság. Mindezek dacára a GLXP aktívan támogatja a holdexpedíciók előkészítését - összegzi a közelmúlt történéseit egy nemrégiben közölt piackutatás Az űrtevékenységre globálisan fordított összegek növekvő tendenciát mutatnak (2012-ben 304 milliárd dollárt fordítottak erre a célra, ami az egy évvel korábbihoz képest 7 százalékos növekedést jelent). Ennek a szép summának közel háromnegyed része a magánpénzből táplált űriparnak köszönhető, ahogy a 7 százalékos gyarapodás zöme is ennek tudható be. Megjegyezzük, hogy a magyar űripar éves teljesítménye alig több, mint három millió dollár (mintegy 800 millió forint; forrás: Magyar Űripari Klaszter, Stratégia).

Mindezek az adatok a London Economics napokban közzétett piackutatásából származnak. Az XPRIZE Alapítvány megbízásából készített felmérés célja az űrszektor előtt álló olyan piaci lehetőségek feltérképezése volt, amelyeket a GLXP versenyben lévő csapatai saját hasznukra fordíthatnak. A vizsgálat nem terjedt ki a szponzorációban, valamint a szórakoztatóiparban és a médiában rejlő lehetőségekre. A csapatok lehetőségeit a GLXP által a magántőke bevonásával meghirdetett holdverseny 2015-ben esedékes lefújását követő 10 éves és 25 éves időhorizonton vizsgálták meg. Bár minél messzebbre tekintünk előre a jövőbe, annál nagyobb a tévedés valószínűsége, de az elemzés eredményei igen biztató jövőképet mutatnak.

A több szakaszból álló felmérés során elsőként a GLXP-csapatok által kifejlesztett kompetenciákat körvonalazták a nyilvánosan elérhető információk és a csapatok vezetőivel folytatott konzultációk során. Ezután megvizsgálták, hogy az általuk felhalmozott tudást és ismeretanyagot miként lehetne kamatoztatni, milyen piaci lehetőségek kínálkoznak a csapatok számára (feltételezve persze a folyamatban lévő fejlesztések folytatását).

Vannak elsődleges kompetenciák, amiket egy sikeres GLXP-küldetés teljesítéséhez mindenképpen ki kell fejleszteniük a csapatoknak. Ilyen az űrhajó vagy annak egy összetevőjének tervezése, összeszerelése és tesztelése, beleértve a meghajtás kérdését, azt, hogy miként juttatnák energiához az űrhajót, hogyan tárolnák az áramot, hogyan gazdálkodnának a hővel, de ide tartozhat a navigációs alrendszerek fejlesztése is. Az elsődleges kompetenciákhoz tartozik a landolás során használt rendszerek, a felszínt önállóan felfedező jármű, a robotos megoldások, a műszaki, és tudományos adatgyűjtés, a HD-minőségű képek készítésének mikéntje, illetve a kommunikáció, azaz a képek és/vagy adatok földre sugárzása.

Sok csapat a fentieken kívül kiegészítő kompetenciáit is fejleszti annak érdekében, hogy további bevételhez jusson, amivel aztán a GLXP küldetés teljesítéséhez használ majd fel, vagy egyéb csapatcélok megvalósítására fordíthat. Többek között ebbe a kategóriába tartozik: a felszállás során alkalmazott meghajtórendszer, a saját rakomány szállításához szükséges tárhelyen túlmenően további tárhely biztosítása, a holdi éjszakában való ténykedés, különös tekintettel a cirka két földi hétig tartó holdi éjszaka túlélésére, a felszíni mintavétel, tudományos kísérletek, állandó megfigyelőbázis létesítése a Holdon, ismeretterjesztés, szabadalmak, és még sok minden más.

A GLXP csapatai által fejlesztett kompetenciák

A sikeres küldetés érdekében kifejlesztett kompetenciákkal felvértezett GLXP-csapatok számára a leginkább kézenfekvő üzleti lehetőség a „hagyományos” termékek és szolgáltatások biztosítása. Ezek egy része már jelenleg is hozzáférhető, ilyen többek között a tudományos célú és műszaki adatok kereskedelme (ld. Established Market Opportuniities a lenti ábrán). Az elemzések szerint az elkövetkező években egy sor piaci szegmens indul virágzásnak a vezető, illetve a feltörekvőben lévő űrügynökségek középtávú missziói következtében. Ezek kiszolgálása érdekében a GLXP-csapatoknak úgy kell átalakítaniuk technológiájukat, hogy öt-tíz éven belül versenyképessé válhassanak (Emergent Market Opportunities).

 A GLXP-csapatok további bevételre tehetnek szert a GLXP-misszió keretében frissen kifejlesztett, vagy épp átalakított termékeik/szolgáltatásaik eladása révén: a vevők az űrszektor szerepelői, vagy azon kívüli vállalatok közül kerülhetnek ki. De hol lehetne hasznosítani egy holdjáró-robotot? A tanulmány szerint például kemény terepen, így tűzeseteknél, a tenger mélyén, a hadseregnél, a veszélyes (nukleáris, vegyi) üzemekben, a katasztrófa sújtotta területeken, de szóba jöhetnek a bányák is (Technology Transfer Opportunities).

A verseny végét követő 10 éven belül a tanulmány szerint összességében mintegy 1,9 milliárd dolláros piacon próbálhatnak szerencsét a jelenleg versenyben lévő résztvevők, 25 éves távlatban ez a piac elérheti a 6,4 milliárd dollár összértéket is. Mindemellett ott vannak még a jelenleg nem igazából megbecsülhető nagyságú, ma még futurisztikusnak tűnő olyan piaci szegmensek, mint a holdi vagy kisbolygóbányászat, bázisok létrehozása a helyszínen található nyersananyagok feldolgozásával (Future Market Opportunities).

Ebből is látszik, hogy a holdversenyben való részvétel nem öncélú, és messze túlmutat magán a versengésen. A piaci lehetőségek okos kihasználása a verseny során kifejlesztett kompetenciák segítségével nagyon fontos ösztönző. Miközben a közeljövőben a GLXP csapatok által megcélzott űripari szektort még várhatóan az állami megrendelők dominálják majd (a 10 év alatti 1,9 milliárd dolláros forgalom 56%-a innen származhat majd), a privátszektor jelentősége hosszabb távon növekedni fog: 25 éves távlatban a 6,4 milliárd dolláros forgalom 68%-át már a magánszektor biztosíthatja.

A Google Lunar XPRIZE Market Study 2013 összefoglalója letölthető a Puli honlapjáról.

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.