Gene Cernan szkafanderéből a Gemini-9 küldetése után túlzás nélkül egy liter izzadtságot öntöttek ki. Ezt mind az űrséta során adta ki magából. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Tommal úgy száguldottunk át az atmoszférán, mint egy pokolból kihajított izzó baseball-labda, de aztán tüzes utunk csak véget ért, és azon kaptuk magunkat, hogy bolygónk nagy sebességgel közeledik felénk. A földkörüli pályán oly könnyed és angyali Gemini űrhajó, most bebizonyította, hogy aerodinamikai jellemzői gyakorlatilag egy zuhanó fürdőkáddal vetekszenek.

A Wasp radarja hét perccel a vízreszállás előtt észlelt minket, épp amikor cirka 7925 méteren kinyitottuk a kabint stabilizáló fékezőernyőt, és jelentették, hogy tökéletes pályán haladunk. Az ernyő az űrhajó orrában volt, mi pedig úgy csüngtünk rajta, hogy a hőpajzs nézett a víz felé, mi pedig az eget láttuk, rajta azzal a kisméretű ejtőernyővel, amit nagy érdeklődéssel vizslattunk, tekintve, hogy úgy rázott minket, ahogy csak egy vizes kutya szokta magát. Nagyjából 4880 méteren az imbolygás csökkent, leválasztottuk a fékezőernyőt, és kinyitottuk a főernyőt. Ennek végpontjain egy-egy póráz volt, ami úgy döntött minket, hogy ülő helyzetben landolhassunk. Rohamosan lassultunk, és közben úgy ringtunk, mint egy órainga.
„Látni minket?” – kérdezte Tom a hajót. Érkezett is a válasz: „Az egész világ szeme rajtatok van.” A televíziókamerák ontották az ereszkedő űrhajónkról készített képeket, ahogy ott himbálóztunk a borsmenta-csíkozású ejtőernyő alatt.

Vízreszállás. Amikor már végre azt gondoltuk, hogy vége, túl vagyunk rajta, az átok még egyszer lesújtott ránk.
A tenger nyugtalan volt, az űrhajó pedig épp akkor lendült ki, amikor pár másfél méteres hullám volt alattunk. Amikor utoljára visszalendültünk, az űrhajó tompa vége borzalmas robaj kíséretében a tengerből kiemelkedő kemény vízfalnak ütközött.  Olyan volt, mintha egy sziklaszirtnek csapódtunk volna – kis híján elvesztettük az eszméletünket. Amikor magunkhoz tértünk, a víz már a lábunkat mosta. Tom és köztem a beszélgetés valami ilyesmi lehetett: „Ó, a fenébe, tönkretettük a borítást! Víz van az űrhajó belsejében, minden elázik, kifelé ebből a kurv’anyjából!”
Azt hittük, hogy átszakadt az űrhajó borítása, és három napos földkörüli utazásunk után most épp horgony módjára készülünk elsüllyedni. Tom a Haditengerészeti Akadémián végzett, én pedig haditengerész repülős voltam, de egyikünk sem lelkesedett túlzottan az ötletért, hogy hajónkkal együtt merüljünk alá a habokban.
Egy hullám nekicsapódott az ablaknak, mi pedig veszettül fel-le rázkódtunk, a kabinban lévő víz pedig épp úgy tajtékzott, mint a gin, amit martinivé ráznak össze. Ennél lehetetlenebb helyzetbe nem is kerülhettünk volna. Ha nem nyitjuk ki az ajtót, és nem jutunk ki innen, a lezárt űrhajó válhat a koporsónkká. De ha kinyitjuk az ajtót, a következő hullám könnyedén eláraszthatja az egész kabint, és akkor az előbbi eshetőséghez képest az lenne az egyedüli különbség, hogy zárt ajtók helyett nyitott ajtókkal süllyedünk el. Aztán éreztem, hogy víz került a szkafanderembe. Ha kiszakadt, a szkafanderem pillanatok alatt megtelik vízzel, és lehúzna a mélybe, még ha sikerülne is az űrhajóból az óceánba ugranom.
 
„Kezdünk megtelni vízzel, jöhetnének már azok a békaemberek!” – sürgettük a repülőgép-hordozót. Csak akkor vettük észre, hogy lábunk körül nem emelkedik a vízszint, amikor a helikopter már a közelünkben zümmögött, és a békaemberek már bevetették magukat a habokba. A Gemini-9 mégsem süllyedt. A kemény landolás következtében eltört az egyik vízvezeték, így a kabinba folyt a teljes ivóvízkészletünk. Tommal összenéztünk. Mosolyogtunk, és diadalittasan csaptuk össze tenyerünket. Három napot és huszonegy percet töltöttünk a világűrben, negyvenötször kerültük meg a Földet, összesen 1 930 000 kilométert repültünk, és most ismét a Földön voltunk, ráadásul az Egyesült Államok űrprogramjának legpontosabb landolásával a hátunk mögött. Alig 800 méterre szálltunk le a célponttól, mindössze 5,6 kilométerre a ránk várakozó mentőhajótól. Elég precíz meló ez két közalkalmazottól.A békaemberek egy biztonsági gallérral vették körbe az űrhajót, egy lágy szellő pedig még közelebb tolt minket a repülőgép-hordozóhoz. Levettük a sisakunkat és a kesztyűket, majd kinyitottuk az ajtókat. Napfény és friss levegő volt mindenhol. Az otthon illata.
Pilóta még sosem látott ennyire csodálatosnak egy repülőgép-hordozót. A hatalmas Wasp mellénk manőverezett, leeresztett egy horgot, majd biztonságosan a fedélzetre emelte a Gemini-9-et, velünk együtt. Felálltunk, integettünk a kameráknak, és végigmentünk a vörös szőnyegen a tengerészek ezreinek üdvrivalgása közepette. Minden léptem cuppogott, víz lötyögött a bokáim körül, mintha egy-egy akvárium lenne a lábaimon. Szűkszavú köszönetnyilvánításunkat túlharsogta a hajó tizenhét tagú rézfúvósából álló zenekara által játszott „Anchors Aweigh” dallama.

„Nézd csak, Tracy” – kiáltott Barbara. „Nézd. Mr. Stafford és Papa hazajött az űrből!” Lányom sikongatni kezdett, amikor meglátott engem a TV-képernyőjén. „Papa! Papa!” Nagymamája, Jackie Mae Atchley kiosztotta a zsebkendőket. Könnyek záporoztak a nappalinkban mindenfelé.
Faye Stafford a pázsiton állva mosolygott a sajtóra. Most, hogy Tom már biztonságban volt, minden aggodalma tovaszállt, ugyanakkor fura reményt fogalmazott meg a jövőt illetően: „Ha újjászületek, legközelebb egy kilenctől ötig dolgozó postáshoz megyek feleségül, és nem egy asztronautához.”
Odaát, Bellwoodban, a gyepen taposó riporterek a vízreszálláskor hurrá-kiáltásokat hallottak, majd előjöttek a szüleim. Apa megcsókolta Mamát, és széles mosollyal mindkét hüvelykujját a magasba lendítette. „Majd’ megőrülök a boldogságtól” – mondta. „Hazajött a fiam.”

Mindkettőnk kezébe egy-egy telefont nyomtak, a vonal túlsó végén pedig Lyndon Johnson, az Egyesült Államok elnöke volt, aki texasi birtokáról hívott fel minket, hogy gratuláljon nekünk. Miután elmondta, milyen büszke is volt a nemzet ránk, az elnök pár szót címzett nekem is. „Gene, az a kis séta volt az egész űrprogram egyik legszebb fejezete” – mondta, majd ott helyben előléptetett engem alezredessé. A hagyomány szerint az asztronauták első küldetésük után egy rangfokozattal feljebb léptek. Tom mindössze hat hónapja kapta meg a Légierő alezredesének kijáró ezüstleveleket, azután, hogy visszatért a Gemini-6-tal. Előléptetésem azt jelentette, hogy mindössze egy évig voltam őrnagy, amit szintén hamar szereztem meg, így nagyjából hat évvel előztem meg az előléptetés szokásos menetét. És még mondja valaki, hogy asztronautának lenni zsákutca a katonai karrier számára?

Amikor Tommal elértük az orvosi részleget, három nap után először zuhanyoztam le, borotváltam le arcszőrzetemet és mostam fogat. A technikusok kihámoztak a szkafanderből, majd fejjel-lefelé fordították, és közel egy liter vizet öntöttek ki belőle. A nedvesség, amit a vízreszálláskor, illetve a fedélzeten sétálva éreztem, az űrsétáról visszamaradt izzadtságfolyam maradéka volt. Az űrben ugyanis nem párolgott el, és a gravitáció hatására végigfutott a testemen, egyenesen bele a csizmáimba. Ezután az egészségügyisek ráraktak a mérlegre, és megállapították, hogy három nap alatt 6,1 kilót fogytam. Ezután a derekamon található égésfolt kötötte le a figyelmüket. Nehéz volt meggyőznöm őket arról, hogy jól vagyok, mivel olyan sovány voltam, mint egy madárijesztő.
A kétórás vizsgálat után, immár világoskék NASA kezeslábast öltve, végre felhívhattuk a feleségünket, de a vonal egyik végén sem maradhattunk magunkban, tekintve, hogy beszélgetésünket élőben közvetítette a rádió. Habár a beszélgetés némiképp mesterkéltre sikeredett, Barbara és Tracy hangja segített visszazökkenteni engem a rendes kerékvágásba. A lányokkal folytatott beszélgetés közben egyre jobban háttérbe szorult a Gemini-9 küldetése.

A hajó minden pontján kettőnk kedvében akartak járni. Bevallom, jól esett. És nem csak az admirálisok és a századosok vették ki ebből a részüket. Két hatalmas tortán osztoztunk meg a legénységgel, majd gyorsan szemrevételeztük a megszenesedett űrhajót, ami három napig az otthonunkat jelentette. Több száz emberrel fogtam kezet, képek százain mosolyogtam, amit százak ujjongásának jóleső mennydörgése kísért.

Mindenki másnál jobban tudtuk, hogy a borzalmas küldetés tele volt cviklikkel, de mégis olyan volt az egész, mintha az eltelt három nap kudarcairól senki nem vett volna tudomást. Ezek az emberek itt a sikerről akartak hallani, nem a hibákról, és királyoknak kijáró módon rajongtak körül minket. Az elnök, a Haditengerészet rézfúvósai és a tengerészek ezrei szerint mi igenis nagyon menők voltunk. A televízióban Walter Cronkite arról beszélt, hogy történelmet írtunk. Asztronauták! Nem sokkal korábban én is csak egy nevenincs A-4-es pilóta voltam egy Wasphoz nagyon hasonló repülőgép-hordozó fedélzetén. Most mindenki tudta a nevemet. Egy igazi, ízig-vérig űrkorszaki hősnek éreztem magam."

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.