A Gemini-9 küldetésén az űrséta nem éppen a várakozások szerint alakult, az orvosokat meglepte, mennyivel hamarabb kimerülnek az asztronauták a világűrben, mint földi körülmények között. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Hat órával azután, hogy a fedélzetre léptünk, ismét úton voltunk két, propelleres gép fedélzetén – ezúttal másodpilóta minőségünkben, így vittek minket vissza Cape Kennedyre. A landolás előtt a leszállópálya fölött szoros kötelékben, alacsonyan húztunk át, akárcsak az a viharfelhő, ami szintén ekkor ereszkedett le komoran a tájra. Ezt akár égi előjelnek is tekinthettük, hiszen hősi státuszunkat hátrahagytuk a repülőgép-hordozó fedélzetén.
 
A sajtó beetetése egy dolog, viszont a Cape aszfaltján ott várt minket rezzenéstelen, markáns arcával keresztapánk, Deke, és végignézte, ahogy lekászálódunk a gépekről. Ő vezeti majd azt a négy napos meghallgatást a NASA-típusúak számára, akik legalább olyan jól ismerik a repülési tervet, mint mi magunk.
Diadalittas hazatérésünkben most egy kis szünet következett, mivel a szakértők tudni akarták – mégpedig pontosan – hogy Mi Történt Odafenn. Kezet fogtam Deke-kel, és közben valami olyasmit motyogtam, hogy „nagyon hasznos információim vannak” a számára. „Szép munka volt, srác” – felelte. Ez csekély vigasz volt, mivel Deke ezekkel a szavakkal fogadta az összes visszatérő asztronautát.

Az elkövetkező négy nap során Tommal még a lelkünket is kibeszéltük a hangrögzítőkre, majd hazarepültünk Houstonba, ahol Al Shepard, a Jégtábornok, az Asztronauta Iroda vezetője gardírozott minket végig egy újabb teljes hétig tartó kínvallatáson. Shepardot – akinek neve egykor Amerika legismertebb neve volt – egyáltalán nem hatotta meg celebstátuszom. Mondhattam én bármit, de közben azt éreztem, hogy az űrséta guillotine módjára csüng a jövőm fölött. Csak egy dologgal ronthattam még jobban a helyzetemen: azzal, ha beismerem Shepardnak, hogy emiatt aggódom. Nem érdekelte a nyafogás.

Eközben a program vezetői csak jó dolgokról meséltek a sajtónak. Bob Gilruth, az Emberes Űrhajó Központ igazgatója szerint a Gemini-9 a problémák ellenére elképesztően sikeres küldetés volt, és rengeteg tanulunk „a váratlan dolgokból”. Chuck Mathews, a Gemini programvezetője foglalta össze a legjobban: „Az űrrepülés tesztüzeménél tartunk”, ennek során hibázunk, majd tanulunk ezekből a hibákból. „Folyamatosan fejlődünk” – mondta nyilvánosan, utalva sikeres űrrandevúnkra, valamint arra, hogy képesek voltunk kormányozni az űrhajót, és így a kijelölt cél közelében landolhattunk. De az űrsétámról fura visszafogottsággal nyilatkoztak. Az orvosok nem értették, hogy a világűrben dolgozó asztronauták miért fáradnak ki előbb, mint földi körülmények között. Többes számot használtak, de mivel én voltam eddig az egyetlen asztronauta, aki fizikai munkát végzett a világűrben, nem volt nehéz kitalálni, hogy kiről is beszéltek.

Tudomásomra jutottak az asztronauta-társaim irodáiban, zárt ajtók mögött folytatott megbeszélések is. Ugyanazok, akik Armstrongot és Scottot piszkálták a Gemini-8 küldetésén nyújtott teljesítményükért, most rám szálltak, és arra célozgattak, hogy a dolgok talán másképp alakultak volna, ha Charlie Bassett lett volna a helyemben, vagy Mike Collins, esetleg Dick Gordon, vagy valamelyik magasan képzett berepülő pilóta, aki hozzászokott ahhoz, hogy csupa váratlan problémát orvosoljon. Elvégre Cernan csak egy volt a középszerű srácok közül, akik merő véletlenségből kerültek egy űrhajóra, és lám-lám: túl nagy fába vágták a fejszéjüket.

Az intenzív ütemben zajló meghallgatások során az a vélemény kezdett körvonalazódni, hogy az űrbeli munkavégzés teljes mértékben eltér az ezzel kapcsolatos összes előzetes várakozástól, én pedig kezdtem belátni, hogy űrsétámmal fölöttébb egyedülálló dolgot hajtottam végre. Ennek ellenére az engem céltáblának használó károgó kritikusok és vészmadarak belém plántálták a kétség csíráját: Mi van akkor, ha tényleg velem van a baj? Pokolian dühös voltam, de a hivatalos konklúzióig nem tehettem mást, mint csöndben főttem a levemben."

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.