Űrkóstoló
2012.05.05. 09:30
1961. május 5-én a NASA történetében két dolog történt először. Az első amerikai kiment a világűrbe, és ekkor csendült fel a NASA történetében először az F-fel kezdődő négybetűs angol szócska - élő adásban. "Ne b...d el, Shepard!" - "Don't fuck up, Shepard!" A mondatot Al Shepard még a start előtt, önmagának mondta 51 évvel ezelőtt. (A NASA ez utóbbi elsőzést próbálta szépíteni, de Al a próbálkozást könyörtelenül letörte, és kitartott eredeti verziója mellett. Az amerikai űrhivatal ugyanis egy kenetteljes szöveget kezdett el idézgetni úgy, mintha az Shepardtől származna: "Édes Istenem, ne hagyd, hogy elcsesszem!" - "Dear God, please don't let me fuck up!" Ez repülős körökben később Shepard Imájaként terjedt el.)
De milyen magasra kell menni ahhoz, hogy a világűrbe jussunk? Mostanában legóemberkék mennek az űrbe, akiket legóból készített űrsikló követ: mindkét vállalkozás gyakorlatilag űrutazásként jön le a hírekben. Pedig az űrhöz képest sehol nem voltak, az első amerikaihoz képest pedig pláne nem.
A legóemberke 24 kilométer magasra jutott, a játékűrsikló 35 kilométerre. Ami tényleg magasan van, riszpekt meg minden, de az utóbbi még így is csak az űrbe vezető út harmadát tette meg: 100 kilométer magasan kezdődik ugyanis a világűr. (Ezt a "határt" épp egy magyarról, Kármán Tódorról nevezték el Kármán-vonalnak.) A két rekordkísérlet együttes magasságával is épp csak túl lett volna az űrbe vezető út felén. És a 60 kilométeres összesített magasságukkal sehol sem lennének Al Shepardhoz képest, aki 51 éve első amerikaiként kóstolt bele az űrbe: 187 kilométer magasra jutott. Persze, az összehasonlítás erőltetett, nem is a rekordkísérletekre vállalkozó, többségében diákot akarjuk bántani: dehogy. Csak azért nem árt tudni, hol a határ. Mármint a világűré.
Május 5-e tehát Al Shepard napja, aki ezt a határt vastagon átlépte a Mercury-program keretében. Ő volt az első amerikai az űrben, és az egyetlen a programba válogatott hét űrhajós közül, aki a Holdon is járt, mégpedig az Apollo 14 fedélzetén. És még egy rekord büszke tulajdonosa: ő volt az első és még valószínűleg nagyon sokáig az utolsó ember, aki a Holdon golfozott is.
Al kevesebb mint egy hónapos késéssel követte Gagarint a világűrbe, szovjet társával ellentétben azonban ő nem kerülte meg a Földet, "csupán" egy űrugrást hajtott végre. Az első amerikai útja mintegy negyedórás volt, ez idő alatt azonban rengeteg dolga akadt. Azt, hogy milyen első amerikaiként az űrbe menni, most kezdődő sorozatunkban kíséreljük meg bemutatni. Erre egészen hiteles forrásunk van: ő maga. A "Mi, heten" c. könyvbe (We Seven) a programban résztvevő összes asztronauta írt egy-két fejezetet, a továbbiakban Al Shepard visszaemlékezéseiből közlünk részleteket.
"Nem volt sok hablatyolás és mellébeszélés. Mr. Gilruth bejelentette, ki lesz a pilóta és a tartalékpilóta. Miután a nevemet felolvasta, kábé 20 másodpercig nem szóltam semmit. Csak a földet néztem. Amikor felnéztem, a szobában minden szem rám szegeződött. Természetesen, izgatott voltam és boldog, de ez nem az örömünnep pillanata volt. A többiek mindegyike nagyon akart volna első lenni. És most, közel két év kemény munka és kiképzés után az esélyük elszállt. Megköszöntöm Mr. Gilruthnak a bizalmat. Aztán a többiek odajöttek hozzám, és sorban gratuláltak nekem művigyorral az arcukon – így próbálták leplezni óriási csalódottságukat.
Aznap este elmondtam a hírt a feleségemnek, Louise-nak, és a családom többi tagjának, hogy elég idejük legyen felkészülni a sajtóra és a nyilvánosságra. Mindannyian megtartották a rájuk bízott titkot. Hiszen titok volt, ha esetleg valami rosszul sül el, és változna a forgatókönyv.
Bár, semmi titok nem volt a munkában, amin dolgoztunk. A közvélemény sokat hallott mindenféle visszaszámolásokról, és nem vádolnám az embereket azért, mert az a kép alakult ki bennük, hogy a feszkó csak akkor kezdődik, amikor valaki elkezd tíztől nulláig visszafelé számolni. Tulajdonképpen minden visszaszámlálás. Tele van vele a naptár. És a tényleges visszaszámlálás akkor kezdődik, amikor az űrhajó első két fémdarabját összeillesztik Detroitban, vagy odaát, St. Louisban – még hónapokkal azelőtt, hogy egyáltalán a start idejét kitűzték volna.
Számomra meglehetősen sok házi feladattal indult ez a visszaszámlálás. Én vigyáztam a hetes számú Mercury Redstone rakétára, ami majd felemel engem az indítóállásról, és beszélgettem a szerelőkkel, akik ezt az egészet összerakták. Beleástam magam a megszakítás érzékelő készülékekbe – ezek ugrasztják le a rakétáról a kapszulát, ha rosszul alakulnának a dolgok. És ott voltam a kapszulánál, amikor a munkások darabonként szerelték össze, és a közelben voltam, hogy megnézzem, amikor a mérnökök tesztelik, egyik egységet a másik után. Sokkal jobban ismertem a kapszulát, mire mindez véget ért, mint életem folyamán bármi más szerkezetet." (Folyt.köv.)
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
vkaresz6 2012.05.06. 23:07:49
//off
Felmerült bennem egy kérdés: Nem is olyan régen azt olvastam hogy a discovery (vagy amelyik visszatérés közben szállt szét) katasztrófájánál a személyzet nem halt meg azonnal hanem nagy valószínűséggel a becsapódásnál mert a "pilóta fülkét" úgy tervezzék hogy egyben maradjon baj esetén is illetve a személyzet úgy tűnt egy sor dolgot végigcsinált a baleset után (szkafanderek, life support rajtuk bekapcsolva stb).
Ha ebben amit leírtam nem tévedtem akkor mondja már meg valaki ha az a fülke "egyben maradásra" lett tervezve akkor miért nem kaphatott még egy ejtőernyőt? Esetleg képességet egy komplett deorbittal való visszatérésre? Vagyis nem ez a "tervezési hiányosság" az ami végső soron a személyzet halálát okozta? De javítsatok pls ha tévedek.
lacalaca · http://cydonia.blog.hu 2012.05.07. 13:14:30
Itt érhető el a teljes jelentés: caib.nasa.gov/news/report/volume1/default.html
Itt pedig részletes leírás arról, mi történt a személyzettel: blog.chron.com/sciguy/2008/12/columbias-demise-in-graphic-but-necessary-detail/
Röviden, kb 40 másodpercük lehetett onnan, hogy észlelték, hogy irányíthatatlanná válik az űrsikló, és elkezdték egyáltalán felmérni, hogy mi lehet a gebasz, odáig, hogy a kabin szerkezete annyira meggyengüljön, hogy a légköri nyomás megszűnjön. A hibaelhárításhoz nem zárták le a sisakok rostélyát, nem is volt mindenkin rajta pl a kesztyűja. (A gyakorlatok során külön kezelték a problémamegoldást és a menekülést - ők, akkor és ott későn jöttek rá, ha egyáltalán, hogy a kettő nagyon is összefonódik.) A nyomásvesztés olyan gyorsan történt, hogy pár másodperc alatt elájultak, már nem voltak képesek lezárni szkafandereket. A biztonsági övek érzékelői nem voltak felkészítve ilyen erőhatásokra és nem fogták őket az ülésben, így az irányítatlanul bukdácsoló kabinban s halál oka innentől lehetett oxigénhiány, vagy tompa trauma is.