Két ember két napra elegendő levegőjén kellett három űrhajósnak négy napig osztoznia. Az, hogy az Apollo 13 legénysége nem fulladt meg, egy szigszalagnak köszönhető, ami szériafelszerelés volt az amerikai űrhajókon a Gemini-program kezdete óta. De mi is történt? Az Apollo 13 a balesetet követően így nézett ki:

Mint a hevenyészett ábrán látszik, három fő részből áll, úgymint holdkomp, műszaki egység és a kettő közti parancsnoki egység (ez az a kúp középen, amit helyszűke miatt a képen nem sikerült feliratozni.)
A műszaki egységben történt a robbanás, szempontunkból most a tőle balra látható két modul fontos, ez volt ugyanis az űrhajósok élettere. A parancsnoki egységben áramszünet volt, így az a berendezés sem működött, ami a legénység által kilélegzett szén-dioxidot megkötötte volna. Sebaj, hisz a holdkompon is volt egy ilyesmi, szén-dioxid elnyelő szerkentyű.
Ezek működését úgy kell elképzelni, mint a tintasugaras nyomtató és a festékpatron viszonyát. Esetünkben a patronokban tinta helyett lítium-hidroxid volt - ez távolította el a szén-dioxidot a levegőből. Viszont - akárcsak a nyomtató esetében - a patronokat időnként cserélni kellett, mert telítődtek, és ezt követően már nem kötötték meg a rajtuk átáramoltatott levegőből a szén-dioxidot.

Ha mindkét egységben volt ilyen szűrő, kézenfekvő megoldásnak kínálkozhat a laikus számára, hogy a parancsnoki modul patronját egyszerűen csak tegyük a holdkompéba, amikor az "megtelik". Csakhogy.
A probléma az volt, hogy a parancsnoki egység és a holdkomp szűrőjének mérete és alakja még csak köszönőviszonyban sem volt egymással.
Mindent elárul a problémáról, ha a holdkomp és a parancsnoki egység túlélőpatronjait egymás mellé tesszük: az alábbi fotón becsomagolva a holdkompé, tőle jobbra pedig a parancsnoki egységé látható. Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy megállapítsuk a córesz mibenlétét: a holdkomp patronjainak helyére ez a téglatest sehogy sem fog beférni.

Súlyosbította a helyzetet, hogy amíg a jobb oldali patronból sok volt a fedélzeten, a baloldaliból csak mindössze kettő állt rendelkezésre. (Ne feledjük, hogy az a gép, amihez a sok patron volt, áramszünet miatt történetesen nem működött.)
A holdkomp két patronjával két űrhajós két napig maradhatott életben. Mivel a Földre való visszautazás minimum 4 napig tartott, és hárman voltak a fedélzeten, a kabin egyre növekvő szén-dioxid szintje még útközben megölhette volna a legénységet. A jobb oldali kockát kellett volna a bal oldali henger helyére beszuszakolni. A végeredmény az Apollo 13 című filmből is ismert lehet. Ez lett belőle:

A fenti fotón tehát a holdkomp lélegeztetőgépe látszik, ennek alján van két nagy köralakú fedő. Ebben voltak a holdkomp szűrőpatronjai. Fölöttük látszik a kendácsolás: ezt szerkesztették az űrhajósok a földi irányítás segítségével a készülékre. A kocka tehát a parancsnoki modul "lélegeztetőjének" patronja (ld. második kép).

A fenti fotón ugyan nem látható, de a patron takarásában van egy kis kerek lyuk, ide az a tömlő csatlakozott, ami az űrhajósok ruhájába vezette a levegőt szükség esetén. A szél továbbra is fújt ebből a lyukból, de a két patron elhasználódása miatt ez ugyanúgy szén-dioxiddal dúsított volt, hisz a levegőt már nem szűrte semmi. A kialakult vészhelyzetben a tömlő csatlakozójával illesztették a hevenyészett szerkezetet a lyukra, így a tisztátalan levegő a szögletes patronba kerülhetett. Ez pedig kiszűrte belőle a szén-dioxidot, és voila: életben maradt a legénység. Ezt a bravúrt azonban nem lehetett volna megcsinálni szigszalag nélkül.

A szigszalag Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint a Gemini-program kezdete óta szériafelszerelés volt az űrhajókon. Jim Lovell, az Apollo 13 parancsnoka "Lost Moon" című könyvében az űrbéli barkácsolás eredményeként kapott "postaládáról" - így becézték ugyanis - ezt írja: "A szerkezet nem volt különösebben szép, de működött." És megmentette a legénységet. (A téma iránt érdeklődőknek érdemes megnézniük ezt a videót is.)

Háztáji Puli

A hosszú hétvégén nem tétlenkedtek mérnökeink, a Munka ünnepét munkával ünnepelték. A napokban összeállt holdjárónk földi tesztelésre szánt példányának alváza, ezt természetesen rögtön ki is kellett próbálni. Jelentjük: a teszt sikerült, az akcióról később videót is mutatunk majd.
A tesztelt példány afféle csupaszpuli: a vázon és a botkerekeken kívül csak a négy motor, és egy ideiglenes akkumulátor vett részt az első kísérleteken: egyelőre borítás és napelem sincs a félkész szerkezeten.
Elmondhatjuk, mobilitásból jól vizsgáztunk lejt- és hegymenetben is; a tesztfutás során tapasztaltak alapján pedig még tovább optimalizálhatjuk a mechanikai szerkezetet.

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Két film is készült az Apollo 13-ról: az egyik 25 évvel a baleset után, a másik azonban még az űrhajó balesete előtt. Az előbbi a sokak által ismert 1995-ös film Tom Hanks főszereplésével, utóbbi a Marooned címet viselte, és olyan arcok játszottak benne, mint Gregory Peck és Gene Hackman. A film alapjául Martin Caidin azonos című regénye szolgált, amit még 1964-ben  írt.

A filmet 1970 elején a NASA repülésirányítóinak is levetítették. A többi közt egy Art Campos nevű legény is megnézte 1970. április 13-án, aki később elmondta, hogy a filmben vázolt problémán gondolkodott, miközben a vetítésről hazafelé tartott, sőt, ezzel is aludt el otthon az ágyban.

Pár óra múlva Campos egy telefonhívásra ébredt, amiben tudatták vele, hogy az Apollo 13 balesetet szenvedett, és azonnal be kell jönnie a munkahelyére. Ki kellett dolgoznia, hogy a szerencsétlenül járt űrhajó parancsnoki egységében lévő akksikat miként lehet újratölteni.

Ezeket a korábbi és későbbi missziók során kizárólag a hazatérés utolsó fázisában, a légkörbelépés előtt kezdték el használni.
Az Apollo 13 parancsnoki moduljában azonban áramszünet volt a robbanást követően. A fedélzeti számítógépet viszont be kellett kapcsolni arra az időre, amíg a navigációs adatokat kimásolják belőle, és átmentik a holdkomp agyába, ami végül mentőcsónak módjára egészen a Földig fuvarozta a sérült űrhajót. Erre az időre a szükséges áramot épp a fenti légkörbelépésre szolgáló akksikból nyerték, azonban félő volt, hogy használatuk miatt épp a légkörbelépésre nem marad majd bennük elég kraft.

Valahogy tehát "után kellett tölteni" ezeket az akksikat. Campost ennek megoldására rendelték be a baleset éjjelén, és miközben úton volt a 45-ös épülethez, ahol a Küldetésértékelők dolgoztak, beugrott előző esti filmélménye, valamint egy eljárás, amit egy évvel korábban eszelt ki arra, hogy miként is lehetne a lemerült akksikat újratölteni a holdkomp óriási akkumulátorainak segítségével.

Munkahelyére érve Campos azonnal nekilátott az eljárás leírásának, míg társai a Küldetésértékelő szobában a parancsnoki egység és a holdkomp kapcsolási rajzait böngészték. Végül rábukkantak egy kis drótra, ami a két jármű között húzódott. Eredetileg ezt azért tervezték be még évekkel korábban, hogy a holdkomp egyes alkatrészeit melegen tartsák addig, amíg azt be nem üzemeli a Hold felé utazó legénység.
 
Megtalálták tehát a drótot, de fogalmuk sem volt arról, hogy az eljárás működik-e majd – emlékszik vissza Jerry Woodfill, aki a probléma megoldásán dolgozó villamosmérnökök mellett üldögélt a Küldetésértékelő szobában. Attól tartottak ugyanis, hogy az áram rossz irányba, tehát a holdkomp felé indul majd el, ahelyett, hogy épp a holdkompból jönne a delej a parancsnoki egység akksijaiba.

És tényleg. Woodfill szerint a földi szimulátorokon nem is működött a dolog. A szimulátor számítógépe ugyanis nem engedte meg ezt, de nem volt más alternatíva. Vesztenivalójuk sem volt, amúgy sem tehettek mást, mint hogy kipróbálták, az űrben működik-e a dolog. Ott működött.
 
"Komolyan azt gondolom, hogy a „Marooned” című film volt a megoldás kulcsa, és a látottak hatására ugrott be Art Camposnak ez a drót. Ezzel a baleset előtt forgatott film is hozzájárult az Apollo 13 tényleges megmeneküléséhez" - állítja Jerry Woodfill, aki szerint 13 véletlen játszott közre a legénység megmenekülésében. Woodfill szerint a film ezek egyike volt.

A fentieken kívül voltak még további hasonlóságok is az Apollo 13 tényleges drámája és a "Marooned" című film között.
Ilyen volt például a földi szimulátorok használata - ugyanígy próbáltak a valóságban is modellezni a problémák megoldását. A filmben a Gregory Peck által játszott küldetésirányító elrendelte, hogy a NASA minden erőforrását be kell vetni a mentés érdekében, és hogy az alvállalkozókat is maximálisan be kell vonni a probléma megoldásába – ez hasonlóképp történt a valóságban is. A filmbéli, valamint a Chris Kraft által a valóságban levezényelt sajtótájékoztatók légköre szintén nagyon hasonló volt.
A Marooned űrhajósai is tévesen azt gondolták, hogy egy meteor találta el őket, ugyanígy az Apollo 13 asztronautái a robbanást követően is eleinte ilyesmire gyanakodtak. A filmben is egy hurrikán fenyegette a mentőakciót, ahogy az Apollo 13 esetében is ez történt. Sőt, a filmbeli meterológusok ugyanúgy rosszul jósolták meg a vihar útját, mint hús-vér társaik az Apollo 13 küldetés végefelé.
A filmben és a valóságban is Jimnek hívták a parancsnokot, és a Maroonedban is az Apollo 13-hoz nagyon hasonló módon próbáltak úrrá lenni a készletek apadásán; továbbá az orvosok is ugyanúgy aggódtak a legénység kialvatlansága miatt. A filmbéli személyzetnek is azt javasolta a földi irányítás, hogy kapcsoljanak le kettőt a rendelkezésre álló három üzemanyagcella közül. Ezek voltak az Apollo 13 áramszolgáltatói, a balesetet követően a valóságban is ugyanúgy egy cellát használtak, mint a filmben, amíg az le nem állt. (Az üzemanyagcellák a többi közt oxigénből állítottak elő áramot: mivel az egyik oxigéntartály felrobbant, a másik pedig eresztett, így lassan elfogyott az áramtermeléshez szükséges „üzemanyag”.)

Jim Lovell, az Apollo 13 parancsnoka és felesége, Marilyn Lovell egy későbbi interjúban erről az 1969-es filmről is beszélt. A pár elmondta, hogy Lovell feleségének a Marooned konkrétan rémálmokat okozott. Ezzel kapcsolatos negatív emlékei ihlették a Tom Hanks-féle Apollo 13 hatvanas évek filmes technikáit idéző álomjeleneteit.

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Két ugyanolyan oxigéntartály volt az Apollo 13 műszaki egységében, az egyik kívül, a borítás alatt, a másik belül. Ha a "csapágyas", külső tartály került volna belülre, az Apollo 13 legénysége nem élhette volna túl a küldetést.

Az Apollo 13 balesetének története valójában az indítást megelőző években kezdődött. Ahogy Jim Lovell "Lost Moon" című könyvében leírta, a baleset emberi hibák és műszaki anomáliák összessége miatt következett be. De ha a véletlenek kicsivel is másképp alakultak volna, nem menekülhetett volna meg a legénység. Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint a személyzet megmenekülése a kettes számú oxigéntartály műszaki egységben elfoglalt helyének köszönhető. Az alábbi skiccen ez a műszaki egység látható, a kép tetején látható részhez rögzült a parancsnoki modul hőpajzsa, kicsivel feljebb az űrhajósok ültek - a műszaki egységnek háttal. Középen látható a küldetés során felrobbant ominózus kettes számú oxigéntartály (Oxygen Tank 2).

A NASA által a balesetről készített jelentést is átnyálazva Woodfill arra következtetésre jutott, hogy a legénység meghalt volna, ha a hibás kettes számú oxigéntartály nem a műszaki egység külső borításához közel kapott volna helyet, hanem mondjuk, a modul belsejében - ahol például, a másik oxigéntartály volt. A kettes tartály helyzete ugyanis nagymértékben összefüggött a robbanás okozta kár mértékével. Ha a másik, az egyes számú oxigéntartály sérült volna meg, a robbanás esetén nem lett volna lehetőség a mentésre.

Az oxigéntartályok különleges körültekintéssel szigetelt gömbök voltak, ezekben tárolták a folyékony oxigént - egy cső és egy fűtőszál vezetett át rajtuk középtájt. Az Apollo 13 kettes számú tartályát eredetileg az Apollo 10-be építették be, de valamit meg változtatni rajta, ezért aztán kiszerelték. A tartályt azonban véletlenül "megütötték", és az ettől megsérült – ezt akkor nem tekintették nagy problémának.

A tartályokat ugyanis a műszaki egységben egy "polcra" szerelték (ld. a fenti képet), és két csavarral rögzítették a helyükre. A kiszerelés közben azonban, figyelmetlenségből csak az egyik csavart távolították el a polcból, azon az oldalán, ami a kettes számú tartályt tartotta. Amikor megemelték a polcot, az egyes tank a helyén marad, míg a kettes megindult felfelé, nekikoccanva a fölötte lévő, üzemanyagcellákat rögzítő szintnek.

A műszaki egységben sem volt tánctér, a "kilengés" mindössze öt centis lehetett, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy az ütés hatására elmozduljon a lazán rögzített töltőcső a tartály belsejében. Az "ütődött" tartály helyett egy másikat kapott az Apollo 10, viszont az eltávolított tanknak csak a külsejét vizsgálták meg. A belsejét senki nem nézte át, így észrevétlen maradt a töltőcsövet ért kár. A sérült tartályt aztán beszerelték az Apollo 13 műszaki egységébe 1968. november 22-én.

Sajnos volt még egy probléma a tartállyal, ami az előbb leírt sérülés nélkül talán sosem okozott volna gondot. Az oxigéntartályokat eredetileg arra tervezték, hogy 28 Voltos váltóáramról üzemeljenek. 1965-ben azonban elrendelték, hogy meg kell felelniük a Kennedy Space Center 65 Voltos földi betáplálásának is. Ezért aztán minden alkatrészt ennek megfelelően átalakítottak – az egyetlen kivétel a fűtőelem kapcsolói voltak, ezeken átsiklott a mérnökök figyelme. A kapcsolókat úgy tervezték, hogy akkor lépjenek működésbe, és kapcsolják le a fűtést, amikor a tartály hőmérsékletete eléri a 26 Celsius fokot. (A tartályban általában -74 és -174 Celsius fok közötti hőmérséklet volt.)

Egy repülés előtti tesztelés során a kettes tartályból nem megfelelően jött ki az oxigén, feltételezhetően a sérült cső miatt. A fűtést általában csak nagyon rövid időre kapcsolták be, épp csak annyira, hogy a tartály belsejét enyhén megmelengessék: a magasabb hőmérséklet ugyanis megnövelte a tartályban a nyomást, amitől a cseppfolyós oxigén „nem ülepedett le”. A földi próba alkalmával úgy határoztak, hogy „felforralják” a tartályban maradt oxigént, hátha úgy lesznek szívesek kijönni belőle az oxigénatomok: nyolc órán át 65 Voltos árammal fűtötték. Ettől valószínűleg megsérültek azok a kapcsolók, amiket eredetileg csak 28 voltos feszültségre terveztek. (Miután a tartály leengedése végül sikerült, mindenki – beleértve az Apollo 13 három űrhajósát is – egyszeri, átmeneti hibának minősítette az esetet, és megkockáztatták az indulást. Ha nem így tesznek, akkor hónapokat csúszott volna a küldetés, ami így utólag, valószínűleg nem lett volna olyan nagy baj.)

Az Apollo 13 balesetét kivizsgáló bizottság később arra a következtetésre jutott, hogy a kapcsolók vélhetően megolvadtak és besültek, ezért nem léptek működésbe, és ezért nem állították le a fűtést, amikor a hőmérséklet elérte a 26 Celsius fokot. Így történhetett meg, hogy a tartály hőmérséklete 538 Celsius fokra emelkedett. A tartály belsejében lévő hőmérőt viszont arra tervezték, hogy csak 26,6 Celsius fokig mérjen, így az extrém túlfűtést nem vette észre senki. A nagy hő hatására aztán tényleg kiment a tartályból az utolsó oxigénmolekula is, de emiatt a tank belsejében súlyosan megsérült az elektromos kábelek teflonszigetelése.
Amikor a tartályokat behelyezték az Apollo 13 űrhajójába, a megsérült kettes tank a műszaki egység külső részébe került.
„Mivel a szikra, ami berobbantotta a kettes tartályban lévő oxigént, a tank tetején keletkezett, a tartály úgy viselkedett, mint egy termosz dugója. Kívül volt, ezért amikor felrobbant, csak a műszaki egység oldalát takaró lemez négyméteres darabját röpítette az űrbe. Az oxigéntartályokat rögzítő polc ezesetben megakadályozta, hogy a robbanás repeszei a hidrogéntartályokat is eltalálják. De ha mindez a modul belsejében található egyes tankkal történt volna meg, nagy valószínűséggel minden másképp alakult volna" - állítja Woodfill.

Abban az esetben ugyanis, ha a sérült tartály a műszaki egység belsejébe kerül, a robbanás erejétől a másik oxigéntartály is felrobbant volna, ettől pedig a pusztítás ereje fényévekkel nagyobb lett volna.

A belső tartály robbanása utat tört volna magának a tartópolcon át az alattuk található törékeny hidrogéntartályok irányába. Woodfill szerint az illékony hidrogéngáz az oxigénnel keveredve egészen biztosan elpusztította volna az egész űrhajót. "Természetesen, ezesetben a legénység azonnal meghalt volna. És semmi nyomunk, adatunk nem lenne arról, mi is történt az Apollo 13-mal" - állítja Woodfill.

Az egyes számú oxigéntartály került belülre, a sérült tartály pedig kívülre. Woodfill szerint 50 százalék volt az esélye annak, hogy mindez fordítva történjen, és a későbbiekben felrobbanó tartályt ne kívülre, hanem a műszaki egység belsejébe szereljék. Az oxigéntartályok szerencsés elrendezése jelentősen közrejátszott az Apollo 13 megmenekülésében.

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Az Apollo 13 oxigéntartályának robbanása gyorsan leamortizálta az űrhajót, ettől kezdve a cél a továbbiakban nem a holdraszállás, hanem a nettó életmentés volt. De egyre több probléma merült fel a baljós küldetés során. Az űrhajó megfelelő pályán tartása óriási kihívás volt a küldetésirányításnak, leginkább azonban a legénység küzdött vele: az életük múlt rajta.

Alapjáraton az űrhajó parancsnoki egységének számítógépei végezték a többi közt a navigációt, de a műszaki egységben történt robbanás miatt az áramszolgáltatás szünetelt, így a navigáció sem működött. Meg úgy általában semmi. A holdkomp leszállóegységében lévő akksikra támaszkodhattak, ezek korlátozott kapacitása miatt azonban kénytelenek voltak spórolni az árammal. Így hát navigáció nélkül utaztak a Föld felé. Az asztronauták a csillagok pozíciója alapján tájolták magukat a "fedélzeti szextánssal" - hasonlóan ahhoz, ahogy az ősi tengerészek is navigáltak. A Nappal együtt 37 csillagot választott ki a NASA, ezek alapján határozták meg az űrhajó pontos helyét.

A csillagok alapján tájékozódni azonban korántsem volt egyszerű. Az oxigéntartály felrobbanása miatt az Apollo 13 törmelékfelhőben utazott. Jim Lovell parancsnok és legénysége így nehezen tudta megkülönböztetni a csillagokat azoktól a fényes darabkáktól, amik a napfényben körülöttük csillogtak. Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint "nem lehet úgy navigálni, hogy közben nem látod a csillagokat rendesen".

A NASA-nak szerencsére volt erre az esetre is forgatókönyve egy előrelátó beszállítónak köszönhetően, Jerry szerint ez is hozzájárult az Apollo 13 megmeneküléséhez. A navigációnak ez a vadiúj módját korábban csak egyszer próbálták ki – az Apollo 8 esetében. És az, aki akkor használta ugyanaz a Jim Lovell volt, aki történetesen épp az Apollo 13 parancsnoka volt.
A TRW - ez a cég szállította be a navigációs rendszereket és eljárásokat – egyik alkalmazottja, aki egyébként Jerry cimborája volt, előrukkolt egy meglehetősen szokatlan ötlettel. „Ez a pali a barátom és a szomszédom, az ő elmondása alapján tudom, hogy milyen tervvel rukkolt elő az Apollo-űrhajósok csillagalapú navigációjával kapcsolatban. Mert mi van akkor, ha a csillagok nem látszanak? - tette fel a kérdést Woodfill. "Namármost ez nagyon valószínűtlen volt, mivel az űrben nincsen felhő, köd vagy füst, ami megakadályozná, hogy a csillagokat lássák az asztronauták. De a gondolat csak nem hagyta nyugodni. Rövidesen elő is állt a megoldással. Miért ne használnánk a Föld terminátorvonalát?”

A terminátor az a vonal, ami elválasztja a nappalt és az éjszakát itt a Földön: az űrből látszik igazán szépen, amikor egyik oldalán már süt a nap, a másikon azonban még sötét éjszaka van. Jól néz ki, de még jobb, hogy segítségével élve vissza lehetett hozni az Apollo 13 legénységét.
Jerry Woodfill haverja számolásba kezdett, majd egy számítógépes programot írt hipotézise ellenőrzésére. A javaslatot a NASA navigációs kütyükkel foglalkozó bizottságának elküldte, ők jóvá is hagyták a technikát, így az bekerülhetett a földi irányítás központi számítógépeibe. Ott is porosodott az Apollo 8 küldetéséig.

Lovell ezen az útján navigátori minőségben utazott a Holdhoz az Apollo 8 fedélzetén. Akkor csillagmegfigyelések alapján készült fel a Földre való visszatérésre, a koordinátákat be is pötyögte az Apollo meglehetősen egyszerű számítógépébe a kijelző és a billentyűzet segítségével. Ahelyett azonban, hogy entert (ENTR) ütött volna, véletlenül megnyomta a szomszédos törlés (CLR) gombot, amivel az űrhajó pozíciójára vonatkozó összes adatot kiütötte a gépből. Ez korántsem volt fatális hiba, viszont kiváló alkalmat teremtett a terminátorvonal alapján való navigáció kipróbálására.
Jerry szerint „Lovell konzultált a küldetésirányítással, hogy megismételje-e a szextánssal a csillag megfigyelését, ekkor valakinek beugrott az az ötlet, hogy ennél soha jobb lehetőség nem lesz a tartalék navi kipróbálására: használják a Föld terminátorvonalát. És működött. De aztán mindenki megfeledkezett róla, amíg… na meddig?"

Egészen az Apollo 13 küldetésig; ennek fedélzetén újra megtaláljuk Jim Lovellt, aki ezúttal az űrhajó parancsnoka volt. Az Apollo 13 legénysége tájékozódási pontnak a Napot használta, ami alapján prímán lehetett is vezérelni az űrhajót, és meggyőződhettek arról, hogy jó pályán haladnak-e, miközben a holdkomp fékezőrakétáival pályakorrekciókat hajtottak végre.

De ahogy egyre közelebb értek a Földhöz, úgy lettek egyre gondterheltebbek a légkörbelépésért és navigációért felelős szakik is, mivel a pályaelemzésből az derült ki, hogy az űrhajó túl laposan érkezik:  ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az Apollo 13 a lehető legjobb úton járt ahhoz, hogy a Föld légkörét elérve örökre lepattanjon a világűrbe. Úgy tűnt, mintha valami mindig lefújta volna az űrhajót a pályájáról. Később jöttek rá, hogy mi is volt az. A holdkomp leszállóegységének hűtése volt ludas. Mivel még egyetlen ilyen leszállóegység sem tért vissza földközelbe, a "titokzatos széllel" az űrhajósok sosem szembesülhettek az atmoszférába való belépést megelőzően.

Újra be kellett gyújtani a hajtóműveket, de a navitól nem várhattak segítséget, mivel, mint írtuk, a parancsnoki egység komplett vezérlőrendszerét energiatakarékossági okokból lekapcsolták: a fedélzeti számítógép működtetése túl sok elektromos áramot zabált volna fel. Az áramszünet azonban Jerry Woodfill szerint nem feltétlen jelent problémát.

„Halálbiztos megközelítés esetén, nincs szükség áramra. Egyszerűen megfelelő irányba kell állítani az űrhajót, be kell indítani a hajtóműveket, majd le kell állítani annyi idő múltán, amit a küldetésirányítás megszab.” Ehhez egy biztos támpont kellett, és itt jött be a képbe a híres terminátorvonal.
A Föld megközelítése közben a három űrhajós három különböző dolgot csinált, amit kiválóan lehet repülőgépekkel is érzékeltetni - ezért a két fenti ábra. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, Lovell az ablak mellett ülve a terminátorvonal segítségével próbálta meg "egyenesben" tartani a gépet, és irányította az űrhajó függőleges tengely körüli (legyező irányú) elforgatását (ld. balra). Konyhanyelven szólva tehát oldalirányban, balra-jobbra kormányzott úgy, hogy az ablakon lévő skálát rajta tartotta a terminátorvonalon. Így megvolt a Föld forgástengelye, és a továbbiakban ehhez viszonyíthatott. Haise azt ellenőrizte, hogy mekkorát bólintson a gép (ld. jobbra), Swigert pedig az eltelt időt mérte Omega Speedmaster órájával.

A terminátor tehát egy biztos vonal volt (olyasmi, mint a horizont), ehhez viszonyíthatták helyzetüket, és ez volt az, ami Jim Lovell és társai életét megmentette.

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Másfél nap alatt hozzuk-e haza az Apollo 13 legénységét, úgy, hogy jó eséllyel felrobbannak, vagy tartson inkább négy-öt napig az út, kockáztatva, hogy útközben esetleg megfulladnak? A NASA az utóbbit választotta, pedig ez volt a járatlan út: soha korábban, sem később nem tettek ilyesmit. Dönteni viszont kellett, és ennek felelőssége Gene Kranzra és küldetésirányító csapatára hárult. De miért is ne a lehető leggyorsabban hozzunk vissza a Földre egy szerencsétlenül járt űrhajót?

Közvetlenül az oxigéntartály robbanása után a NASA-nál többen a gyors hazatérést javasolták Jerry Woodfill, a NASA mérnöke szerint. A módszert (Direct Abort) már 1966-ban kidolgozták probléma esetére, ez a terv azzal számolt, hogy a műszaki egység az űrhajót egy éles kanyar közbeiktatásával hozza vissza. Woodfill szerint a baleset után egyesek épp ehhez az eljáráshoz kívántak nyúlni: az űrhajót pikk-pakk visszafordítják, így az nem kerüli meg a Holdat. Ezzel a módszerrel mintegy másfél nap alatt hazajutott volna a legénység. Ez volt a leggyorsabb út. A bibi az volt, hogy a hajtómű a sérült műszaki egységben volt, ráadásul közel ahhoz a területhez, ahol a robbanás történt. Senki nem tudta, hogy a balesetben a hajtómű megsérült-e.

A másik opció a Hold megkerülése volt az ún. szabad visszatérés pályáján, ezzel azonban négy-öt napig is eltarthatott a visszaút a Földre. Kérdéses volt, hogy vajon a legénység kibír-e ennyi időt?
Ennél a verziónál dönteni kellett, hogy a műszaki egység avagy a holdkomp hajtóművét használják-e arra, hogy a Földhöz vezető pályára állítsák a legénységet. Az erre tervezett hajtómű a műszaki egységben megsérülhetett, a holdkompot viszont nem erre tervezték. Normális esetben ugyanis az utóbbi fékezőrakétáit a Holdraszállás közben használta, és tervezésekor gondolatkísérletként sem merült fel, hogy egyszer uszály módjára tolja majd maga előtt az űrhajót egészen hazáig.

A holdkomp fékezőrakétáinak segítségével való visszatérés a Földre ismeretlen kockázatot rejtett, és mindeddig precedens nélküli volt. Mindezt könnyebb megérteni egy illusztrációval. Az alábbi, az Apollo 13 robbanás utáni állapotát bemutató rajzon a holdkomp leszállóegysége az a balra látható négylábú szerkezet. Ettől jobbra van a holdkomp sokszögletű felszállóegysége, ezzel érkezett volna vissza holdi flangálását követően a két űrhajós ahhoz a harmadik társukhoz, aki ezidő alatt abban a középtájt látható a gúlaidomban üldögélt, ami egész idő alatt a Hold körül keringett volna - akárcsak a többi, sikeres holdraszállással végződött küldetés esetében. A gúla a parancsnoki egység, mögötte pedig a ominózus műszaki egység látható, az ábrán jól láthatóan hiányzik a borítása: itt történt a robbanás.

A Holdig tehát ez a három egység jutott el, ami igazából kettő volt, ezek közül csak egyetlen egy, a parancsnoki modul tért vissza a Földre. Az Apollo 13 kényszerű újítása az volt, hogy ők a holdkomppal (a képen baloldalt) együtt érkeztek vissza a Földhöz, úgy ahogy az a fenti képen is látható. (A többi küldetés esetében a holdkomp leszállóegysége örök időkre a Holdon maradt, a felszállóegység pedig a parancsnoki modulhoz való dokkolást követően levált, és előbb-utóbb becsapódott a Holdba). Ez azonban járatlan út volt. Ha a holdkomp nem működik, vagy esetleg a fékezőrakéták indítása nem tökéletesen sikerül, a legénység becsapódhatott volna a Holdba.

Gene Kranz könyvében leírja, hogy inkább megérzés alapján döntött a megfordulás helyett a hosszabb út, a Hold megkerülése mellett - ahogy szintén ösztönére hallgatott akkor, amikor jobbnak látta békén hagyni a sérült műszaki egység hajtóműveit, és inkább a holdkomp fékezőrakétáinak használata mellett döntött.

Később Kranz elmondta, hogy rossz előérzete volt a műszaki egység hajtóművével kapcsolatban. Mindazonáltal a holdkomp leszállóegységébe épített fékezőrakéták használatában is volt rizikó. A rendszert ugyanis nem arra tervezték, hogy egynél több alkalommal beindítsák. Arra szolgált, hogy a holdkörüli pályáról leereszkedjen a Hold felszínére. És pont. Tervezésénél a mérnökök esze ágában sem volt, hogy pályakorrekcióra kell majd használni - arra, hogy az ún. szabad visszatérés pályára állítsa az űrhajót. Ahogy az sem ötlött fel bennük, hogy a holdkompnak képesnek kell lennie arra, hogy egy újabb gyújtás alkalmával nagyobb sebességre gyorsítsa az űrhajót, hogy az a legénység túlélése érdekében hamarabb visszaérhessen a Földre.

A holdkomp hajtóművének első használata az elvárásoknak megfelelő volt, a legénység megkerülte a Holdat, ráadásul ez az összes többi Apollo-küldetésnél nagyobb ívben sikerült nekik, így mindmáig ők azok, akik az emberiség történetében a legmesszebbre jutottak a Földtől. (Bár erről a rekordkísérletről menetközben talán örömmel lemondtak volna a fiúk.) A küldetésirányítás az első sikeres üzem után azonban egy második gyújtást fontolgatott.

Enélkül is földközelbe értek volna az indítástól számított kábé 153 óra elteltével. A számítások szerint azonban ezzel igencsak kicentizték volna a legénység életét, mivel így kevesebb mint egy órára elegendő tartalékuk maradt volna a túlélésre.
Sok vitát és számolást követően a küldetésirányítás mérnökei végül arra a következtetésre jutottak, hogy a holdkomp hajtóművei képesek lesznek megbirkózni a hazatérést némiképp meggyorsító második gyújtással. Így aztán be is indították őket, ezzel további 262 m/s-mal (közel ezer km/h-val) növelték az űrhajó sebességét – így az indítástól számított repülési időt 143 órára csökkentették, ami már jóval kecsegtetőbb volt a túlélés szempontjából.

De mi történt volna akkor, ha a holdkomp hajtóművei helyett a sérült műszaki egység gyújtásával kísérleteznek? Soha nem tudjuk meg biztosan, de Woodfill szerint a légkörbe lépés előtt a parancsnoki modulról leválasztott műszaki egységről készült fotó tanúsága szerint a hajtómű fúvókája enyhén eldeformálódott. A hajtómű ugyanis a felrobbant oxigéntartály tőszomszédságában volt: Woodfill szerint a katasztrófához elég lett volna egy kis szilánk, ami a robbanáskor kilyukasztotta a hajtómű falát.

Ha ez tényleg megtörtént, és így indítják be, annak olyan következményei lehettek volna, ami később a Challenger űrsikló tragédiájához vezetett: ők is felrobbantak volna.
Woodfill ezt a forgatókönyvet tartja valószínűnek. Szerinte a sérült műszaki egység hajtóművének indítását követően azonnal bejelzett volna az égéstér túl magas hőmérsékletére figyelmeztető biztonsági rendszer. „Használatával meteorszerű csíkot húzott volna az Apollo 13, és sosem ért volna vissza a Földre. Bár a sikeres gyújtás korábban visszajuttathatta volna a legénységet a Földre, használata túl veszélyesnek tűnt.”

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!