A hatvanas évek elején előfordult, hogy az űrhajó kezelőszervei a gyári összeszerelés közben kissé összekuszálódtak. Amikor Gus Grissom először kipróbálta űrhajóját, az balra fordult, amikor jobbra kellett volna. Ez már egy autó esetében is gáz.

Az űrhajózásban Virgil "Gus" Grissom neve kábé olyan, mint Gilles Villeneuve-é a Forma-1-ben. Grissom az Apollo-program „időmérő futamán”, egy gyakorlat közben halt meg két társával együtt. Gus volt a második amerikai űrhajós, őt követte John Glenn, aki első amerikaiként kerülte meg a Földet. Ebből adódóan Gus is „csak” űrugrást hajtott végre elődjéhez - Alan Shepardhez - hasonlóan, utóbbiról a korábbi posztokban bőségesen olvashattok.
Grissom azonban kis híján már első űrutazásába belehalt, ironikus módon pont a landolást követően: a malőr során kabinja elsüllyedt az Atlanti-óceánban. Bár évtizedekkel később a felszínre hozták, ezt ő már nem érhette meg. Koreát is megjárt vadászpilótaként óriási traumát okozott neki űrhajójának elvesztése.

Most kezdődő sorozatunkban elmondja, mi történt vele ezen az ominózus küldetésen. Gus ugyanis leírta a Mercury-programban szerzett tapasztalatait, ahogy ezt a másik hat, a projektben résztvevő asztronauta is tette. Ő azonban még a Mercury-t követő Gemini-programról is írt egy könyvet, és nem kétséges: minden bizonnyal az Apollokról is írt volna – ez azonban már nem jött össze. Gust – akárcsak a Villeneuve-öt – napjainkban is nagyon sokan szeretik, igazi kultusza van. Maximalista volt, és nagy mókamester, aki attól sem riadt vissza, hogy „beszóljon” a NASA illetékeseinek. Sokak szerint ő volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra.

"Az MR-4 – ez volt a hívójelem is – indítása előtti utolsó hetekben, napokban jól éreztem magam. Folyamatosan újabb és újabb problémákra bukkantunk, ahogy erre egyébként számítottunk is. A korszerű megoldások miatt azonban ezekből nem volt sok, és a szimulátoros gyakorlatokkal is nagyon jól álltunk. Aggódtam. Legszívesebben már másnap elindultam volna, és kezdtem elveszíteni a türelmem, amikor időről-időre valamelyik technikus egy-egy újabb módosítással rukkolt elő. Nagy csúszást okozott volna, ha belemegyünk a változtatásokba. Egyetlen félelmem az volt, hogy történik valami, ami meghiúsítja a repülésemet. Így aztán felhagytam a vízisíeléssel, és a szokásosnál jóval körültekintőbben vezettem.
A nekem szánt 11. számú kabinnal januárban találkoztam először a McDonnell St. Louis-i gyárában, mintegy fél évvel a repülés tervezett ideje előtt. A kabin március 7-én érkezett meg Cape-re, az S Hangárba, ahol aztán 136 nap múlva esedékes startjára készítettük elő. Sok dolgunk volt, de Al Shepard repüléséig nem tudtam érdemben foglalkozni az űrhajómmal. Ezzel mindannyian így voltunk: úgy készültünk Al útjára, mintha legalábbis mi mentünk volna helyette, és sülve-főve együtt voltunk, amíg el nem indult: vele voltam, amikor beöltözött, én kísértem ki az indítóálláshoz is.

Útját követően aztán nekiláttam saját gondjaim megoldásának, és annyi időt töltöttem a kabinom közelében, amennyit csak bírtam. Én már panorámaablakon át nézhettem a világot, ami egyben azt is jelentette, hogy a vizuális tájékozódásból további órákat kellett vennem. Új szerkentyűkkel gazdagodott a kézi vezérlés, az enyémmel ugyanis nem csak a kabin helyzetét lehetett irányítani, hanem azt is, hogy milyen intenzitással korrigálják pozíciómat a fúvókák. Ehhez azonban további gyakorlásra volt szükség. A Deke Slayton által korábban írt kabinajtót megkaptam, ez elődjénél könnyebb volt, és hetven robbanóretesz tartotta a helyén.

Végül úgy felpörögtek az események, hogy kiderült: a repülésig nem végzek teendőimmel. Szerettem volna még többet gyakorolni az ALFA-tréneren, amiről már korábban írtam: ez az amiben a hátadon fekszel, hogy a föld és a horizont segítségével gyakorolhasd a manőverezést. Összesen 36 küldetést csináltam végig az ALFA-ban, de úgy éreztem, hogy több tréningnek is hasznát vettem volna – különös tekintettel az új ablakra; a tájékozódást jobban is be lehetett volna gyakorolni.

Azonban csak egyetlen ALFA-trénerünk volt, és az is a Langley-i központunkban állt. Ahogy belevetettem magam a munkába Cape-en, a többi gyakorlatra már esélyem nem volt eljutni Langleybe. Úgy érzem – most, hogy túl vagyok a küldetésen – hogy a tengeri mentést többet is gyakorolhattam volna. Utólag persze könnyű okosnak lenni. Abban a pillanatban megfelelően felkészültnek éreztem magamat.
 
Nagyon hasznosnak bizonyult a centrifugában eltöltött időm. 15 különböző küldetést csináltam végig a „Kerékkel” - ezek során a rám váró repülés sajátosságait szimuláltuk. Ez kiválóan felkészített arra az érzésre, ami majd a repülés során ér.
100 rendkívül hasznos órát töltöttem el szituációs gyakorlatokkal: újra és újra minden elképzelhető kombinációban elpróbáltam a műszerfalon lévő gombok, kapcsolók nyomogatását, a kezelőkar mozgatását, valamint a vészhelyzeti forgatókönyvet, amit akkor kellett volna használnom, ha a repülés során bajba kerülök.

Mielőtt még teljesen belefeledkeztem volna a tréning finisébe, időm javarészét a kabinra fordítottam. Elértem, hogy részt vehessek a McDonnell St. Louis-i gyárában megtartott termelési értekezleteken, így valamennyire én is felügyeltem a mérnöki munkát, és kedvemre aggódhattam: vajon az alvállalkozóktól időben megérkeznek-e az űrhajó legfontosabb elemei, és végzünk-e az összeszereléssel. Úgy ítéltem meg, hogy jót tesz a mérnököknek és az űrhajómat építő munkásoknak, ha találkoznak a pilótával is, akinek majd ezzel kell repülnie. Azt reméltem, ha látják, mennyire fontos nekem ez az egész, talán kicsit körültekintőbben végzik munkájukat, és jobban odafigyelnek a határidőre, .

Még egészen az elején ki kellett javítanunk egy nagyon fontos dolgot a kapszulán. A kezelőszervek némiképp összekuszálódtak a gyári összeszerelés közben, és amikor először kipróbáltam őket, az űrhajó balra fordult, amikor jobbra kellett volna. Ilyesmi még egy autó gyártása esetén sem történhet meg. De a hibát gyorsan kiküszöbölték. Volt még egy problémánk, amit azonban sosem javítottunk ki. A kabin helyzetét irányító kezelőkarok nem álltak vissza középállásba egy-egy ilyen legyezőszerű elfordulást követően. Ezt tehát nekem kellett korrigálnom. Amíg időben tudok az űrhajó ezen sajátosságáról, belekalkulálom, és így nem okozhat gondot. Meg lehet szokni." (Folyt.köv.)

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Az első amerikai asztronauta rettegett a pszichológiai tesztektől: szerinte minden kérdés ugyanarra kéredzkedett rá, csak más és más szavakkal. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"A legkeményebb megmérettetést számomra a pszichológiai tesztek jelentették. Nem én vagyok önmagam példaképe, nem szoktam önmagammal foglalkozni. Mindig nehezemre esik, ha saját érzéseimet kell elemezgetni, vagy esetleg ki kell találnom, pontosan mi történik most az agyamban, és miért. Az ezeket firtató kérdések unásig ismétlődtek. Sokszor úgy éreztem, hogy minden kérdéssel látszólag ugyanarra kíváncsiak, csak más-más megfogalmazásban teszik fel ugyanazt.

Nem vagyok éppenséggel híján az önbizalomnak, ezzel együtt nehéz volt olyat mondani magamról, amit a kartonomból már ne tudtak volna. Összességében az volt az érzésem, hogy elég jól szerepeltem az egészségügyi vizsgálatokon.
Bíráink nagyon komolyan vették a dolgukat, és megpróbáltak minket egymástól távol tartani, nehogy összebeszéljünk, vagy összehasonlítsuk a jegyzeteinket, mert az befolyásolná a tesztek érvényességét. De ehhez már túlzottan jól ismertük egymást, és elég jól fel tudtam mérni, mennyire teljesítettünk jól.

Gordon Cooperrel együtt az első csoportba kerültem, így nekünk kellett a jelöltek közül legtovább várnunk az eredményre – február harmadik hetétől egészen április 2-ig. Eközben pletykák kaptak lábra arról, hogy a NASA tulajdonképp nem egy tizenkét asztronautából álló csapatot toboroz, ahogy azt eleinte gondoltuk, hanem mindössze hatan vagy heten lesznek közülünk a befutók. Egyre inkább elbizonytalanodtam esélyeimet illetően.

Egy csütörtök reggel értesítettek. Kis híján már kiléptem norfolki irodám ajtaján, amikor megcsörrent a telefon - Louise-szal ugyanis egy hosszú hétvégére készültünk: Bostonba szerettünk volna utazni, ahova egy esküvőre voltunk hivatalosak.
A vonal másik végén Mr. Donlan volt a NASA-tól. Elsőként megkérdezte, hogy még mindig szeretnék-e asztronauta lenni. Igennel válaszoltam. Majd megkérdezte, hogy hétfőn munkába tudnék-e állni. Erre is igennel feleltem, majd hangosan elkurjantottam magam miután leraktam a telefont – az irodában senki nem volt rajtam kívül. Nagyon boldog voltam.

Telefonáltam Louise-nak, de mivel nem sikerült elérni, azon nyomban autóba vágtam magam, és hazaindultam úgy, hogy az úton lehetőleg ne gázoljak el senkit, és ne szegjem meg a közlekedési szabályokat. Miután elmondtam a fejleményeket Louise-nak, csak álltunk, egymást átölelve. Láttam rajta, hogy ő is legalább annyira boldog, amennyire én. Ezután Bostonba repültünk, ahol szüleim és nővérem vártak ránk a repülőtéren. Amint magunkra maradtunk, anyámhoz fordultam: „Képzeld, Anyám - kezdtem - "otthagyom a Haditengerészetet”. Ez a bejelentés annyira sokkolta, hogy gyorsan elmagyaráztam neki: csak átmeneti változásról van szó."

Háztáji Puli

Facebook-challenge: Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Részletek itt, addig is csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Itt  van két szinte-élőkép, ami a Puliról szóló előadás közben készült, a másodikon egy picit Tibor főpuli is látszik:

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Az első amerikai asztronautáknak nem minden esetben volt könnyű dolguk, amikor el kellett dönteniük, mitévők legyenek: többen fényes karriert kockáztattak azzal, hogy csatlakoztak a Mercury Projekthez. Alan Shepard, az első amerikai űrhajós is közéjük tartozott. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Másodjára is Patuxentbe kerültem, hogy repülőket teszteljek, innen szerencsémre a Newportban lévő Naval War College-ba küldtek, ahol feleleveníthettem a korábban tanultakat. Miután személyzeti tiszt lettem Norfolkban az Atlanti Flotta Főparancsnokságánál, a flotta vadászgépeinek felkészültségéért voltam felelős. Elég változatos munkakör volt ez, akadt benne repülés is bőven. Úgy éreztem, hogy közel egy év múlva jó eséllyel egy anyahajó repülőszázadának a kapitánya lehetek, amikor majd viszamegyek a tengerre.

Ahogy Wally Schirra is rámutatott erre: egy légiszázad irányítása a haditengerész pilóta karrierjének egyik nagy állomása. Fiatalokkal dolgozol együtt, és segíted őket abban, hogy közvetlenül is hozzájáruljanak a Haditengerészet küldetéseinek sikeréhez. Eközben csak azokra a vezetői képességekre támaszkodhatsz, amiket addigra megszereztél. És persze ezen kívül felkészülsz a jövőbeli, még nagyobb felelősséggel járó vezetői feladatokra. Amikor a Mercury Projekt felbukkant az életemben, meglehetősen elégedett voltam a kilátásaimmal - habár semmi esetre sem voltam önelégült. Többekhez hasonlóan, nem kis tusakodás előzte meg döntésemet: mitévő legyek.

Mielőtt hivatalosan bármit is hallottam volna a programról, csak az újságokban olvastam róla. A NASA nyilvánosságra hozta az asztronauták iránti elvárásait, és tudtam, hogy minden szempontból megfelelek a követelményeknek. Feltételeztem, hogy valószínűleg majd megkeresnek engem, és megkérdezik, hogy érdekelne-e a Projekt. Mint később kiderült, pontosan ezt is tették. De a levél elkeveredett valahová – pár napig valaki másnak az íróasztalára került – én meg elkezdtem azon töprengeni, hogy kifelejtették-e a nevemet, vagy esetleg rögtön diszkvalifikáltak a lehetséges jelöltek közül. Végül megkaptam a papírt, amiben arra kértek, hogy jelenjek meg az első eligazításon. Nagyon örültem neki. Aznap este sokat beszélgettünk a feleségemmel, megvitatva, hogy mit tegyek, ha kiválasztanak. Végül Louise azt mondta: „Miért engem kérdezel? Úgyis tudod, hogy végigcsinálod.” Louise mindig maximálisan támogatott, és tudtam, hogy ezúttal is mögöttem áll.

A főnökömhöz fordultam tanácsért, aki a Haditengerészet századosa volt. Elmondtam neki, hogy nem tudom, miként érinti majd Haditengerészeti karrieremet, ha valamennyi időre a Mercury Projekthez csatlakozom. Szerinte nem volt vesztenivalóm, és azt is mondta, hogy az még a Haditengerészet hasznára is válhat, ha kicsit magamba szívom az újdonságokat. A repülés története útelágazáshoz érkezett, és ebben az űrrepülés jelentette a fordulópontot: lehetőségem lenne rá, hogy ne csak egy pilóta, hanem űrpilóta legyek, és hogy egészen az alapoktól kezdve segítsek felépíteni valami újat és fontosat.

Anélkül, hogy túlzottan hazafias közhelyeket pufogtatnék, tényleg reméltem, hogy sikerül bekerülnöm a Projektbe. Azt gondoltam, ez esélyt ad, hogy szolgáljam a hazámat. Szerintem mindenki érez magában indíttatást arra, hogy olyasmit tegyen, amit senki más nem tett előtte. Ez az a késztetés, hogy úttörők legyünk, és felvegyük a kesztyűt, majd megpróbáljunk megfelelni a kihívásnak. Rádöbbentem arra, hogy a Mercury Projektnek mekkora presztízse és erkölcsi értéke lenne a nemzet számára. Úgy éreztem, hogy ehhez minden képességemmel és tapasztalatommal hozzá szeretnék járulni. A Projekt természetesen nagy lökést adott volna az önbizalmamnak is, hiszen mindenkinek szüksége van arra, hogy jól teljesítsen a saját szakterületén. De annyira nehéz teszteken kellett megfelelnünk, hogy távolról sem voltam biztos abban, hogy bekerülök a csapatba." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Facebook-challenge: Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Részletek itt, addig is csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Itt  van két szinte-élőkép, ami a Puliról szóló előadás közben készült, a másodikon egy picit Tibor főpuli is látszik:

A 13 ország 250 cégének részvételével megtartott IndustriAutomation 2012 kiállításon aranyfokozatú szponzorunk standján mutattuk meg magunkat, ahol két előadást is tartottunk. Az S&T Consulting Hungary Creo tervezőprogramjával volt jelen az eseményen - mérnökeink is ezzel a szoftverrel tervezik holdjárónk földi prototípusát, az S&T segítségét nem győzzük eléggé megköszönni. Pulink részletei az alábbi képeken már láthatóak.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Egy amerikai kisvárosban nőtt fel Alan Shepard, az első amerikai asztronauta. Első gépe egy 5 lóerős csónakmotor volt, szinte folyton csak ezt szerelgette. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"New Hampshire East Derry városában nőttem fel, ahol apám - aki a Hadsereg nyugalmazott ezredese - jelenleg biztosítási ügynök. Ha nem is a repülésről szólt a gyerekkorom, de legalább műszaki dolgokkal foglalkoztam. Volt egy 5 lóerős csónakmotorom, amit rendre szétszedtem, majd összeraktam. Gyakran segítettem apámnak, ha valamit meg kellett bütykölni – ez gyakran előfordul, ha egy mezőgazdaságból élő kisvárosban laksz. Amikor középiskolás lettem, egy barátommal gyakorta kibicikliztünk a várostól mintegy 15 kilométerre lévő repülőtérre, és mindenféle alkalmi melót elvállaltunk a hangár körül – ennek fejében aztán néha elvittek minket repülni. Repülőgépmodelleket is építettem, úgyhogy elég korán érdekelt már a repülés.

Derryben a Pinkerton Academy-n végeztem, ezt követően az Admiral Farragut Academy-n tanultam egy évet New Jerseyben, ez készített fel Annapolisra: 1944-ben fejeztem be a Haditengerészeti Akadémiát. A Haditengerészetnél az volt a szabály, hogy még a leendő pilótáknak is hajón kellett szolgálniuk, így némi időt egy romboló fedélzetén töltöttem a Csendes óceán vízein a II. Világháború végnapjaiban. Repülős kiképzésemre a Haditengerészet iskoláiban – Corpus Christiben és a floridai Pensacolában került sor. Aztán egy norfolki vadászpilóta századnál szolgáltam, és anyahajók fedélzetén kétszer körbeutaztam a Földközi-tenger térségét - egyszer 1948-ban, majd 1949-ben.

Repülős karrierem 1950-ben indult be igazán, amikor még mindig hadnagy voltam: egy újonc, aki elég szerencsés volt ahhoz, hogy a Haditengerészet Patuxent folyónál lévő tesztpilóta iskolájába beválogassák. Ez igazán menő hely volt, főleg egy ifjú tiszt számára. Évfolyamunkból csak hármunkat vették föl ide.

Patuxentben az elkövetkező két év alatt olyan fejlett, a haditengerészetnél rendszeresített gépek tökéletesítésében segédkeztem, mint amilyen az F2H-3 Banshee, F3H Demon, F8U Crusader, F11F Tiger, F4D Skyray és az F5D Skylancer volt. Ezen kívül nagy-magasságú repüléseket is végeztem, ezek során az Észak-Amerikai kontinens fölötti fényeket és légtömegeket tanulmányoztam. Részt vettem az Egyesült Államok Haditengerészetének kötelékébe tartozó első olyan anyahajó tesztelésében is, aminek fedélzetén a leszállópálya nem a hajógerinc vonalát követte, hanem bizonyos szöget zárt be azzal. Aztán egy ideig egy éjszakai repülőszázad hadműveleti tisztje voltam a Nyugati Part közelében, az egység a Csendes-óceán térségében egy anyahajón szolgált 1953 és 1956 között.

Ez utóbbi, valamint az új repülőgépek tesztelése során szerzett tapasztalataim reflexeim hasznára váltak. Egyszer egy éjszakai bevetésen voltam a koreai partok közelében: pár beazonosíthatatlan repülőt kellett feltartóztatnom, hogy meggyőződjem arról, melyik légierő gépei is valójában. Felhők fölött repültem, majd újra alábuktam az alattam lévő viharzónába. A látási viszonyok korlátozottak voltak, és egy kicsit eltévedtem, miközben megpróbáltam rátalálni a sötétben az anyahajóra. Pár pillanatig azt gondoltam, hogy komoly bajban vagyok. „Kifutsz az üzemanyagból” – mondtam magamnak. „A rádió nem működik megfelelően. Kényszerleszállást kell végezni arra a sötétlő vízre, hogy esélyt adj magadnak.”
Aztán rádöbbentem, hogy ez a gondolkodásmód nem vezet sehová. Tudtam, hogy le kell higgadnom, ki kell hozni a legjobbat a gépemből, és sorra kell venni azokat a lépéseket, amiket a hosszú évek kiképzései során megtanultam. Azzal, hogy az előttem álló feladatra összpontosítottam, és a félelem írmagját is kizártam magamból, végül visszataláltam az anyahajóhoz, és sikeresen leszálltam rá." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

A 13 ország 250 cégének részvételével megtartott IndustriAutomation 2012 kiállításon aranyfokozatú szponzorunk standján mutattuk meg magunkat, ahol két előadást is tartottunk. Az S&T Consulting Hungary Creo tervezőprogramjával volt jelen az eseményen - mérnökeink is ezzel a szoftverrel tervezik holdjárónk földi prototípusát, az S&T segítségét nem győzzük eléggé megköszönni. Pulink részletei az alábbi képeken már láthatóak.

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek. További részletekért kattints ide!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Az első amerikai asztronauta "űrugrása" mintegy negyedóráig tartott, ezalatt több mint 187 kilométer magasra jutott, a visszaúton 11 G terhelés érte. A felszállás helyétől közel 500 kilométerre landolt. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Amikor Shepard repüléséről minden adat beérkezett, és az utolsó kiértékelő megbeszélés is véget ért, egyértelmű volt, hogy Al Shepard a legfárasztóbb utazáson vett részt, ami amerikainak eddig osztályrészül jutott.
A kapszula Cape-től 486 kilométerre landolt, és ezt a távot 15 perc alatt teljesítette. A küldetés során 187,5 kilométer magasra jutott, ezt az indítástól számított 5 perc 11 másodperc alatt érte el. Alan a küldetés 2 perc 22. másodpercében repült a leggyorsabban: ekkor 2252 m/s, azaz 8105 km/h volt a sebessége. 8 perc 20 másodpercnél 11 G terhelés érte. Húsz másodperccel később - mielőtt még 33 km/h-val megkezdte volna ereszkedését az ejtőernyővel - ismét az emberre a földfelszínen ható 1 G terhelés érte. Amikor a főernyő kinyílt, és lefékezte zuhanását, 3-4 G terhelést kapott. Majd 5 perccel és 7 másodperccel később újra 1 G volt a terhelés, ekkor viszont a kabin már a vízen ringott.

A kabin a repülés után olyan kiváló állapotban volt, hogy a kapszulát átfésülő mérnökök szerint bármikor újra fel lehetne használni.
Az orvosok Alan Shepard átvizsgálása után a parancsnokkal kapcsolatban is ugyanerre a következtetésre jutottak. A pszichiáterek, akiknek kétségeik voltak, hogy ilyen fizikai és mentális stressznek milyen hatásai lehetnek az emberre, leültek Allel egy hosszas beszélgetésre, miután a világűrből visszatért. Azután elkészítették jelentésüket.

„Az alany nyugodt volt és higgadt” – írták leplezetlen csodálattal. „Bizonyos fokú izgatottság és jókedv észrevehető volt rajta. Szokatlanul vidám volt, és örömének adott hangot, hogy a repülés során nyújtott teljesítménye felülmúlta saját várakozásait. A külső veszélyeknél jobban izgatta, hogy hatékonyan végezze el feladatát. Némi nyugtalanságról számolt be a repülés előtti várakozás során, amit tudatosan kontrollált azzal, hogy gondolatait munkája technikai részleteire összpontosította. Ennek eredményeképpen nagyon csekély aggodalmat érzett az indítás előtt. A startot követően lefoglalták feladatai, és csak akkor aggódott, amikor feladatai egyikénél lemaradásba került. (Ez volt a kézi vezérlés tesztje a légkörbe lépés során.) Semmilyen szokatlan élményt nem okozott a súlytalanság, az izoláció vagy a földtől való elszakadás.”

Az orvosok sem hagyták volna ki Shepard átvizsgálását, és ők is hasonlóan pozitív hangvételű jelentést készítettek. A többi között arra jutottak, hogy a Shepard mellékveséi által előállított norephinphrine szintje a repülés alatt a korábbi érték két és félszeresére ugrott. A visszaszámlálás során Alan pulzusa 80 volt, nyugalmi állapotban 65 szokott lenni. A pulzusszám a visszaszámlálás legmarkánsabb részeinél, és akkor, amikor az ajtót rázárták Shepardra, rövid időre 90 és 95 közé gyorsult. A felszállás előtti utolsó fél percben percenként 108-at vert a szíve; 126 lett a visszaszámlálás végére. Leggyorsabb a pulzusa – 138 – akkor volt, amikor a Redstone hajtóműve leállt, és ennyi is maradt az elkövetkező mintegy 45 másodpercben. Az ejtőernyős ereszkedés során pulzusa 108 és 130 között váltakozott.
Shepard légzési gyakorisága is hasonló mintát követett: a visszaszámlálás során percenként mintegy 15-20-szor vett levegőt – nyugalmi állapotban csak tízszer. A start során 30 és 35 között alakult a légzésszám, a légkörbelépés során 30 volt, majd az ereszkedés során 20 és 25 között variálódott.

Shepard belső hőmérséklete 36,8 Celsius-fok volt, amikor bemászott a kabinba, a repülés végére ez az érték 37,3 Celsius-fok, mivel egész testét átmelegítette a légkörbelépés során keletkező hőhatás.
A küldetés alatt 1,3 kilóval csökkent a testtömege: 76,7 kilót nyomott a visszaszámlálás elején, és 75,4 kilót mutatott a mérleg, amikor Shepardot a Haditengerészet orvosai megmérték az anyahajó fedélzetén, visszatérését követően. Ez a súlyveszteség nem számított szokatlannak, és javarészt a meleg, gumírozott űrruha számlájára lehetett írni, amibe Shepard rendesen beleizzadt miközben a hajóhoz szállították. A súlycsökkenés oka egyszerűen az volt, hogy ennyi folyadékot izzadt ki magából.

A sok méricskélést, aminek az orvostudomány fejlődése érdekében alávetették, Shepard türelmes és megértő kísérleti tengerimalac módjára tűrte. Csak egy megjegyzése volt, miután a vizsgálatok befejeződtek. Csodálkozott, hogy az orvosoknak tényleg szükségük volt-e annyi testnedv-mintára, amit a repülés előtt és után levettek tőle.
„Az a benyomásom támadt” – mondta, miközben kényszeredett mosollyal az arcán körbenézett a szobán - "mintha szokatlan mennyiségű tűt használtak volna el”."

Háztáji Puli

Facebook-challenge: Pacher Tibor főpulink a Google által szponzorált Lunar X Prize holdversenyben résztvevő csapatai részére szervezett eseményen - "Team Summit" - tartott május 30-án előadást, illetve hallgatta meg versenytársaink beszámolóit Washingtonban. Valószínűleg kicsit fel akarták dobni a hangulatot, amikor a Part-Time Scientists és a Puli csapatvezetője fogadott egymással, hogy nagyon rövid idő leforgása alatt melyik csapatnak lesz több lájkja. Részletek itt, addig is csatlakozz facebook-oldalunkhoz!

Itt  van két szinte-élőkép, ami a Puliról szóló előadás közben készült, a másodikon egy picit Tibor főpuli is látszik:

A 13 ország 250 cégének részvételével megtartott IndustriAutomation 2012 kiállításon aranyfokozatú szponzorunk standján mutattuk meg magunkat, ahol két előadást is tartottunk. Az S&T Consulting Hungary Creo tervezőprogramjával volt jelen az eseményen - mérnökeink is ezzel a szoftverrel tervezik holdjárónk földi prototípusát, az S&T segítségét nem győzzük eléggé megköszönni. Pulink részletei az alábbi képeken már láthatóak.

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek. További részletekért kattints ide!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!