Gus Grissom még tesztpilóta korában megtapasztalta, hogy a mérnökök ritkán érik be annyival, hogy valami jól működik. Legszívesebben addig tesztelnék a rendszert, amíg az kis híján tönkremegy. Sokak szerint Gus Grissom volt a legesélyesebb arra, hogy elsőként a Holdra lépjen, ő azonban az Apollo 1 kabinjában egy gyakorlat során két társával együtt hősi halált halt. Nem tudjuk, mi történt volna. Azt viszont tudjuk, milyen volt a hőskorban űrhajósnak lenni. Ehhez kiváló forrást nyújt Gus Grissom visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet fordítunk le magyarra.

"Miután az űrhajó megérkezett Cape-re, összesen 33 napba telt, amíg egy részét ismét szétszedtük, minden egyes darabját alaposan leteszteltük, majd ezek után az egészet újra összeszereltük, hogy így, egyben is leteszteljük - miután minden alkatrész visszakerült a helyére. Órákig feküdtem egyhuzamban a kabinban, miközben különféle teszteket futtattam le. Ezek egyike, a SEDR 83 (a SEDR a mérnöki részleg által készített használati útmutató rövidítése) csak az életfenntartó rendszer ellenőrzésével foglalkozott. A SEDR 61 például az űrhajó kommunikációs berendezéseinek átfogó tesztleírását tartamazta. A SEDR 73 a fúvókákat irányító rendszer ellenőrzéséhez nyújtott támpontokat.

Emellett Cape Canaveralen naponta tartottunk értekezleteket: megbeszéltük, hogy mennek a dolgok, és tájékoztattuk a többieket a felmerült problémákról. Itt tekintettük át azt is, hogy hányadán állunk a különböző rendszerekkel. Ezeken az alkalmakon bújtak elő a tömegből a perfekcionisták, akik néha a legszívesebben mindent újraterveztek volna egészen az alapoktól kezdve. Természetesen, én is egy biztonságosan és jól működő kapszulát szerettem volna, akárcsak mindenki más. Nem kárhoztatom a mérnököket, akik nyilván büszkék voltak munkájukra, és emiatt minden egyes részletet teljesen tökéletesre akartak csiszolni.
Tudtam: ha bármi történne velem, amit vissza lehetne vezetni egy-egy rossz döntésükre, az keményen rájuk nyomná bélyegét. De tesztpilótaként azt is megtapasztaltam, hogy a mérnökök ritkán érik be annyival, hogy valami jól működik. Legszívesebben addig tesztelnék a rendszert, amíg az kis híján tönkremegy. Épp ezért úgy éreztem, rajtam múlik, képes leszek-e úrrá lenni a helyzeten, hiszen ezen állt vagy bukott, hogy elkészül-e valaha az űrhajónk. Győzködtem a mérnököket, hogy ne akarjanak jobbat annál, ami egyébként megfelel a pilótának, aki majd repül vele.
Annak érdekében, hogy képes legyek meggyőzni őket az igazamról, kívülről-belülről ismernem kellett az űrhajómat.

A repülésemet valamikor júliusra terveztük. Május végefelé, Al Shepard repülése után, azon kezdhettem el aggódni, hogy sikerül-e kijavítani azokat a hibákat, amik az útja során felmerültek. Bár a Freedom 7-esen a fékezőrakétákat tartalmazó egység a terv szerint, időben levált, Al műszerfalán mégsem gyulladt ki az a zöld fény, ami ennek megtörténtéről kellett volna, hogy tájékoztassa a pilótát. Bob Foster, a McDonnell egyik vezető mérnöke szerint ezt a hibát az elektromos hálózat túlterhelése okozhatta. Annyi minden működött egyszerre, egymással párhuzamosan, hogy az akksik képtelenek voltak megbirkózni mindezzel - ehhez ugyanis nem voltak elég nagy teljesítményűek. Bobnak volt pár ötlete arra, miképp lehetne ezen segíteni, de jó pár megbeszélést követően úgy döntöttünk, hogy nem foglalkozunk vele, és inkább kipróbáljuk, mi történik majd az én utamon. Ez ugyanis nem egy kritikus probléma volt: a pilóta az elmaradt visszajelzést manuálisan pótolhatta, ahogy ezt Al meg is tette.

Végül arra jutottunk, hogy nem foglalkozunk ezzel, különben soha nem jövünk rá, valójában mi is okozta azt. Az egész program során mindig közös kockázat-értékelés során döntöttük el, mikor mennyi kockázatot vállaltunk be. Személy szerint én a kockáztatás híve vagyok – feltéve, hogy nem túl veszélyes a dolog.
Foster egy másik módszert is javasolt, amivel az áramátalakítók egyikének túlmelegedését lehetett megelőzni. A hiba Al útja előtt jelentkezett, és fontosabb volt annál, mint hogy kivillan-e zöld jelzőfény, avagy sem: úgy döntöttünk, hogy ezt nem hagyjuk annyiban. A megoldást egy további kapcsoló beépítése jelentette a kabinba – ezt az indítás előtt használjuk majd.

Június első három hetében - mialatt a kapszula még mindig Cape Canaveralen, a tisztaszobában várta, hogy kivigyék az indítóálláshoz - szinte folyamatosan szemmel tartottam a munkálatokat. Ez alól csak az a néhány kiruccanás volt kivétel, amikor Langley-i központunkba látogattam. Ott is egy rakás probléma megoldásán dolgoztunk, és ezekről a megbeszélésekről sem akartam lemaradni. Itt a többi közt egy új biztonsági berendezés volt napirenden, ami megvédi a mentőcsapatok tagjait, ha valamiért a kapszulát kívülről kellene kinyitniuk ahhoz, hogy kiszedjenek belőle.
A gyújtózsinór ugyanis alig volt hosszabb egy méternél, ezt használták volna az ajtót rögzítő robbanópántok aktiválásához. A pántok robbanótöltetei azonban elég erősek voltak ahhoz, hogy az ajtót akár 6 méterre is elrepítsék. Ha ezek használatára sor kerülne, a mentőcsapatok túl közel lennének a kapszulához, és könnyen megsérülnének. Dick Smith - egy Langley-ben dolgozó katona - rukkolt elő a megoldással. Két vastekercset erősített az ajtóra, amik az utóbbit a kabin küszöbével kötötték össze. Ha a helyükön voltak, az ajtó csak annyira mozdult el a robbanáskor, amennyire ezek engedték. Az ajtó így ártalmatlanul leesik a kapszula oldalán anélkül, hogy a mentőcsapatból bárkit eltalálna. Szükségtelen mondani, hogy teljes mellszélességgel a változtatás mellett voltam.

Alkalmam volt beszélni Glenn Shewmake-kel is az általa tervezett új mentőcsónakról, amit gyakorlatilag a két kezével épített meg: Glenn volt a legénység felszereléséért felelős specialistánk. A mentőcsónak hamar megnyerte a tetszésünket, mivel az eredetinél jóval könnyebb volt. Wally Schirrával teszteltük a Langley közelében található öbölben, és jól működött. Leugrottam vele a floridai Pensacolába, hogy a Haditengerészet szakértői is ellenőrizhessék. Sajnos, itt rossz idő fogadott, így végül le kellett fújni a tesztet. Ezután ismét visszatértem Canaveralra." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

A Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny csapatai évente egyszer összeülnek egy légkondícionált teremben, és mindenki elmondja hol tart. Az idei "Team Summit" egyik nagy meglepetése, hogy a 26 csapatból 25 maradt versenyben. Történt ugyanis, hogy a Moon Express bejelentette: felvásárolta egyik versenytársunkat, a Next Giant Leapet. A dolog némiképp aggasztó, mert aki ilyenre képes, annak általában van pénze is. Igaz, a Moon Express nem is hagyott sok kétséget effelől: úgy tűnik, hogy a holdutazás fedezetét összegrundolták. Ebben lehet is valami, a csapatnak jelenleg mintegy húsz, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkatársa van. Fényképek is készültek, ide kattintva nézheted meg őket.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.