Az öreg rókák az Edwards Légibázison nem tudtak mit kezdeni az űrhajózással. Michael Collins szerint "ők repülni akartak, és ezzel nem egyenértékű, ha bezárják őket holmi konzervdobozba, amit aztán kilőnek, mint egy ágyúgolyót." A Holdra elsőként lépő két ember neve bármelyik kvízműsorban elhangozhatna kérdésként: Neil Armstrong és Buzz Aldrin. A kitolás az lenne, ha az Apollo 11 harmadik utasának nevét kellene hirtelen megmondani. Minden emberes Apollo-küldetés legénysége ugyanis három asztronautából állt, nem volt ez alól az Apollo 11 sem kivétel. A harmadik "utast" Michael Collinsnak hívják, aki több könyvet is írt. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A bibliai hét szűk és hét bő esztendő mintájára a mérleg serpenyője Edwardson is mindkét irányba kileng. Vagy berepülő pilótából van túl sok, vagy munkából túl kevés: a kettő soha nincs egyensúlyban. A Légierőnek elvben folyamatosan kellene foglalkoznia a prototípusok berepülésével, rostálásával és "csiszolásával", hogy a végén csak a legjobb gép kerüljön sorozatgyártásba. Ez azonban a világ McNamara-i miatt nem lehetséges. Jóval azelőtt, hogy egyáltalán elkezdődött volna az F-111 tesztelése, McNamara már eldöntötte, hogy a gépből sikersztori lesz. Elhatározta, hogy amolyan mindenes gép lesz. Egy autó esetében ez azt jelentené, hogy Apuci munkába járhat vele, Anyuci a zöldségeshez, de a hétvégén betonkeverőként is akarnák használni. Kivéve a májust, amikor a kocsi az Indianapolis 500-as futamra készül.
Szerencsére, a Haditengerészet illetékeseinek volt elég vér a pucájában ahhoz, hogy elutasítsák McNamara szívélyes ajánlatát, holott ő volt a főnökük. Ettől függetlenül 1961-ben a Légierő Repüléstesztelő Központja a csodálatos F-111 fogadására készült, a korábbi programokat pedig sorra állították le: nehéz volt munkát találni. A hét szűk esztendő elkezdődött.

Mindehhez még az is hozzájárult, hogy Edwardsnak első alkalommal kihívója akadt – ez pedig a NASA volt a maga ambíciózus űrkutatási költségvetésével és távoli terveivel: az évtized vége előtt embert juttat a Holdra. Ráadásul, a pletykák szerint ismét asztronautákat kerestek. Természetesen 1959-ben kiválasztottak hetet – az eredeti Hetet, akik közül mindenki korábban katonai berepülő pilóta volt.
Ezek az emberek minden korábbinál nagyobb nyilvánosság kaptak, többet annál, amit bármilyen pilóta, mérnök, tudós vagy bolond kapott az írott történelem során. És mindenhol jó volt a visszhangjuk. A felhajtás végére gyakorlatilag vadnyugati hős lett belőlük, akik acélos eltökéltséggel, darabos humorérzékkel, és összehúzott szemmel várnak az odafenn rájuk leselkedő rettenetes veszélyre – bármi legyen is az.

A nyilvánosság azt is megtudhatta, hogy egyikük sem volt zakkant: a közvélemény színes beszámolókban értesült a pszichiáterekkel folytatott szeánszaikról, illetve azokról a képességeikről, amik révén megbírkóznak a hideg sötétkamrával, de ha kell, akkor a kemence perzselő melege sem lehet akadály. Mindenre kiterjedő biztonsági és erkölcsi átvilágításnak is alávetették őket - ezeket „háttér vizsgálatoknak” hívták: ennek során az összes csontváz kidőlt a szekrényből, bár én azért emlékszem Al Shepard kaján félmosolyára pár évvel később: „Még mindig vannak titkaim.” Ők voltak a krém, és az egész nemzet szerette őket.

Az Edwards-i öreg rókák kivételével: közöttük volt olyan, akinek az szúrta a szemét, hogy nem őt választották ki (túl öreg volt, túl magas volt, nem volt diplomája, vagy csak egyszerűen nem kellett.) Mások viszont teljesen tudatosan úgy kerülték a válogatást, mint a leprást szokás. Visszatekintve már nem tudnám megmondani, hogy ezzel korlátoltságukról vagy épp ellenkezőleg: jó ítélőképességükről tettek-e tanúbizonyságot. Mindenesetre hozzáállásuk jól tükrözte a kor és az Edwards uralkodó hangulatát. Ők repülni akartak, és ezzel nem egyenértékű, ha bezárják őket holmi konzervdobozba, amit aztán kilőnek, mint egy ágyúgolyót. Ők valamennyien szakemberek voltak, művészek, ők voltak Jonathan Livingston sirálya – a gépet irányításuk alatt tartva repültek. Nap mint nap ezt tették, a legkülönfélébb gépekben, amikkel a legkülönfélébb dolgokat kellett tesztelni, de repültek. A Mercury Projektben másfelől viszont csak utasok lennének, és ez igaz is lett volna akkor, ha mindössze egyetlen küldetésben, Al Shepard 15 perces fel-le liftezésében kimerült volna az egész űrprogram: utas volt, egy ember, egy beszélő majom.

Az Edwardsnál az öreg rókák elutasítóan ingatták fejüket: minek ez a felhajtás? Az X-15-ös vezetéséhez képest egy űrhajóban negyedannyi szakértelemre, fortélyra, vagy repülési technikára van csak szükség, mégis megőrült a Hét űrhajósért a közvélemény. A Life magazin nem győzte őket pénzzel pumpálni, hátha elmondanak egy-egy újabb „személyes történetet” a kíváncsi nemzet számára. Bezzeg ha Bob White-t, az X-15 pilótáját valami hasonlóval kínálták volna meg, a Légierő rövid úton elutasította volna.
Tulajdonképpen kik voltak ők valójában? A jó öreg Deke Slaytonnak például tutira elment az esze, amikor a vadászgépek teszteléséről arra vállalkozott, hogy egy bádogdobozba zárva fellőjék.

Az újoncok eközben csendben figyeltek, mivel nem tettek le annyit az asztalra, hogy ehhez hasonló szemtelen megjegyzésekre ragadtassák el magukat. Ami engem illet, nekem egészen biztosan nem volt gyerekkori álmom, hogy elrepüljek a Holdig, vagy akár máshova, de a Kennedy elnök által felkarolt gondolat fenemód vonzó és nagyszabású volt. John Glenn fantasztikus repülése győzött meg, amikor 1962 február 20-án a Friendship 7 fedélzetén háromszor megkerülte a Földet. Képzeld csak el, hogy a bolygót 90 percenként megkerülöd, messze magasan a felhők és turbulenciák fölött! Kennedy holdja így már kicsit közelebbinek tűnt, és az öreg rókák Edwardson mintha már nem is annyira zárkóztak volna el attól, hogy versenybe szálljanak érte. Persze, voltak érdekes kalandjaim az F-100, F-102 és az F-104 vadászgépekkel, ennek ellenére kapva kaptam az alkalmon, amikor 1962 áprilisában a NASA bejelentette, hogy a Halhatatlan Heteket újabb asztronautákkal egészítené ki.

A NASA velős bejelentése abból a szempontból bíztató volt, hogy annyi kiderült belőle: az űrügynökség továbbra is ragaszkodik a berepülő pilótákhoz. Ez meglehetősen leszűkítette a mezőnyt, mivel nem voltunk sokan, habár a NASA ezúttal a polgári és a katonai pilóták részére is lehetővé tette a jelentkezést. Elvárás volt a mérnöki tudományok, illetve a természettudományok területén szerzett diploma, a jelöltek nem lehettek 182 centinél magasabbak, és nem tölthették be 35. életévüket. Úgy tudtuk, hogy 5-10 embert választanak ki végül, a jelentkezési határidő június elseje volt. Jelentkezési lapom mindenesetre még azelőtt beérkezett hozzájuk, hogy a tinta megszáradt volna a NASA hirdetményén."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.