Nagyjából két és fél éves lemaradásnál, és az eredetileg a Gemini-programra szánt költségvetés több mint duplájánál tartott a NASA, amikor a Gemini-2 ember nélküli küldetésére sor került. Gus Grissom John Young társaságában aggódva figyelte a startot, a következő űrhajóval már ők indultak: ez lesz a Gemini-3. A blogon Mercury-hétfőket, Gemini-szerdákat és Apollo-péntekeket tartunk. Ha tehát szerda, akkor Gemini. Most Gus Grissom "Gemini!" című könyvéből fordítunk pár részletet magyarra. Íme:

"Nem kellemes, ha Damoklész kardja lebeg a fejünk fölött; 1964. december 9-én pontosan ilyen helyzetben voltunk a Gemini Projekttel. Pilótámmal, John Younggal, valamint a tartaléklegénység tagjaival – Wally Schirrával és Tom Stafforddal – ekkor Cape Kennedy Küldetésirányító Központjában voltunk. Az ember nélküli Gemini-Titan II-2 (GT-2) startjára várakoztunk. A küldetés sikere nagyban meghatározta saját repülésünk (GT-3) kimenetelét, ami a Gemini-program soron következő útja volt a tervek szerint. A GT-2 ugyanis pontos mása volt a GT-3-nak, amivel majd John Younggal közösen repülünk – feltéve, hogy a GT-2 útja összejön.
Ezen a december 9-i napon a feszültség benne volt a levegőben. A GT-2 szemlátomást vonzotta a bajt, és ez űrprogramunk számára a legrosszabb lélektani pillanatban történt, amikor legkevésbé sem kellett volna idegesítő csúszásokba futnunk.

Az Egyesült Államok legutóbbi emberes űrrepülése Gordon Cooper másfél évvel ezelőtti hősies küldetése volt, ennek során 1963. május 15-én huszonkétszer megkerülte a Földet. Nem így az oroszok, egyetlen űrbéli vetélytársaink. Egy hónappal „Gordo” Cooper útja után, Valerij Bikovszkij alezredes 119 órát és 6 percet töltött el az űrben, a kozmonauta nyolcvanegyszer kerülte meg a Földet. Még ugyanabban a hónapban egy orosz hölgy, Valentyina Tyereskova főhadnagy hetven óra és ötven perc alatt negyvennyolc kört teljesített. Nemrég a Vosztok VII három szovjet kozmonautával a fedélzetén háromnapos küldetést hajtott végre: az oroszok joggal voltak büszkék nagy űrhajójukra, amiben „ingujjban”, szkafander nélkül lehetett utazni, és ami ráadásul képes leszállni a szárazföldre is.
Hol tartottunk mi ezalatt? Önmagunkhoz képest nagyjából két és fél év lemaradásnál, és az eredetileg a Gemini-programra szánt költségvetés több mint duplájánál: 600 millió dollár helyett 1,3 milliárd dollárnál.

Az újságírók kemény kérdéseket tettek fel, és rendre olyan válaszokat kaptak, amik kicsit sem tetszettek nekik. Most megpróbáltunk jobb válaszokkal előállni, erre szolgált a GT-2, ami már eddig is elég farfekvésesnek bizonyult.
Alig telt egy hónap azután, hogy  a nagy Titan II rakéta a Martin Company Baltimore-i részlegéből megérkezett Cape-re – ez volt a Gemini 2-t hordozórakétája – amikor belecsapott a villám. Ez csúszást jelentett, mivel az egészet újra át kellett vizsgálni, és ismét össze kellett hangolni a különböző rendszereit. Idegesítő közjáték volt, de nem végzetes.
Aztán, még ugyanabban a hónapban, a Cleo hurrikán elől kellett a Titan második rakétafokozatát leszerelni óvintézkedés gyanánt, amíg a vihar el nem ült. Még több késés.

Egy hónappal később viszont már a Dora nevű hurrikán kezdett erőre kapni a tengeren. „Ha eddig azt gondoltad, hogy a Cleo gyenge volt, nézd meg majd ezt” – javasolták a meteorológusok. Így aztán szeptember 11-én az egész rakétát szét kellett szerelni, amíg Dora kitombolta magát.
Emiatt aztán október 6-ra végeztek csak az összes rendszer ellenőrzésével, ez minden repülés előtt elvégzik, és a Gemini 2 kabinja csak november 5-én kerülhetett a rakéta tetejére.
 
Ezek után semmi meglepő nem volt abban, hogy a közérdeklődés a GT-2 esetében a nullához közelített. Ekkorra szerintem már a Cape Kennedy sajtóközpontjának dörzsölt öregjei is úgy voltak vele, hogy a GT-2 valószínűleg soha nem száll fel az indítóállásról, vagy ha mégis, akkor semmiképp sem áll földkörüli pályára.

A visszaszámlálás már az utolsó órájában járt, de a Küldetésirányítástól mintegy másfél kilométerre, a sajtó részére kijelölt területen riporterek, fotósok és operatőrök kis csoportokban gyülekeztek. A Mercury Project repülései alkalmával ez a hely általában tömve volt emberekkel, aznap azonban a sajtósok akár még sétálgathattak is várakozás közben.
A GT-2-nek – a repülés elmaradására valószínűleg közülük sokan már fogadást is kötöttek - 3460 kilométert kellett megtennie az Egyesült Államok Légierejének Keleti Tesztkörzetében, ahol a Haditengerészet mentőegységei várakoztak rá. Az űrhajó pályájának legnagyobb magasságát 170 kilométeren éri el, és 26715 km/h-val kellett belépnie a légkörbe. Ezzel maximális hőterhelés éri, jóval több, mint amit küldetésünk során űrhajónknak el kell majd viselnie.

A Küldetésirányításnál John Younggal, Wally Schirrával és Tom Stafforddal együtt várakoztunk. A küldetés személyes okokból is rettenetesen fontos volt számunkra, és nem csupán azért, mert sikere vagy kudarca hatással volt a nemzeti űrprogramra. Ha a GT-2 küldetése sikeres, ez egyben azt is jelenti, hogy Johnnal szabad jelzést kapunk.
Amikor egész életedet feltetted egy ilyen projektre, és mégis hidegen hagy a visszaszámlálás, akkor igazából nem is vagy teljesen emberi lénynek tekinthető. Tudtam, hogy mind a négyen irigyeltük azokat a „fekete dobozokat”, amik a pilóták szerepét töltötték be a Titan II rakéta tetején. Ez két asztro-robot volt, amolyan legénység-pótlék: akkumulátorok helyettesítették a szívet, kamerák a szemet, a többi elektronikus kütyük pedig az agyat és az ujjakat. Részben az volt a feladatuk, ami John és az én dolgom lesz majd küldetésünk során. És tervezőik, a miénktől eltérően, jobban odafigyeltek arra, hogy ne aggodalmaskodóra építsék őket."

Háztáji Puli

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.