Egy holdutazás során a légkörbe való visszalépés azt jelenti, hogy egy 65 kilométeres célt 370 ezer kilométerről kell eltalálni - ez olyan, mintha hat méterről hajítva próbálnánk meg egy emberi hajszálat borotvapengével kettévágni. Ez volt az egyik kihívás a hatvanas évek elején Michael Collins szerint, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Ennek tiszteletére az űrhajósok életének kulisszatitkait osztjuk meg, mégpedig vélhetően a leghitelesebb forrás, Michael Collins jóvoltából. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"[Az orvosok] a Gemini-program tiszteletére egy újabb elmélettel álltak elő. Szerintük pár napos űrutazást követően a légkörbe-lépéskor olyan mértékű terhelés éri hirtelen a szervezetet, hogy a vegetatív idegrendszer egészen egyszerűen megfeledkezik életfenntartó funkcióiról. Emiatt - sok más egyéb córesz mellett - az ember alvégében gyűlik össze a vér, majd az agy elégtelen vérellátása miatt a delikvens elájul. Ha már viszont elájult, az asztronautát semmi el nem oldozza üléséből, amiben így a föld felé néző lábakkal ül: emiatt a vér sosem tér vissza a felsőtestbe, amibe aztán bele is hal!

Együtt létezni és dolgozni ezekkel az emberekkel felért egy kísértetkastélyban élő nagynénivel, vagy esetleg ahhoz a közeli baráthoz volt fogható, aki vakon hisz az asztrológiában, és képtelen bármi másról beszélgetni. Különösen szívderítő tud lenni, ha rossz napjaidon valaki felolvassa neked aznapi horoszkópodat. Semmit nem kell belőle elhinni, de átkozottul nehéz figyelmen kívül hagyni. De még ennél is rosszabb volt tudni azt, hogy az orvosoknak előbb vagy utóbb igazuk lesz, pesszimizmusuk beigazolódik, és valami csúnya dolog történik valakivel a világűrben.
Erre a legközelebbi esély a Skylab-programban kínálkozott: mindenki túlélt közel három hónapot, így aztán miért is ne próbálkozhatnánk meg egy tizennyolc hónapos Mars-utazással?
Dr. Charles Berry, az űrprogramban valaha résztvevő legnagyobb pletykafészek, elmondta, hogy a csak férfiakból álló legénység elképzelhető, hogy túl rizikós lenne erre a vállalkozásra, ezért az orvosi közösség újfent az űrrepülés pszichológiai - ha nem testi - korlátairól pusmogott.
Az igazság az, hogy az űrkutatás pontosan ugyanott tartana orvosok nélkül is - vagy talán még egy kicsit előrébb: jól meglettünk volna az egészségügyi berendezések garmadája nélkül is, mint amilyen a csuklóra rögzített vérnyomásmérő, az erőméter és vizeletmennyiség mérő készülék volt. Ez mind csak növelte a tömeget és bonyolultabbá tette a dolgokat, valamint időt és energiát rabolt el az értékesebb feladatok rovására.
Ugyanakkor volt pár váratlan haszna is az orvosi és diagnosztikai eszközök űrcélú fejlesztésének, ami a beteg emberek javát szolgálta itt a földön, így az erre fordított idő és a pénz nem teljesen veszett kárba.

Ha az orvosi dilemmák főként az orvosok agyában léteztek, úgy a mérnöki problémák mindenki más szürkeállományába bevették magukat, beleértve az asztronautákét is. Mennyi üzemanyag szükséges a Hold környékén egy sikeres űrrandevúhoz és dokkoláshoz, amikor még földközeli pályán se próbálta ki ezt senki? A tervezett üzemanyag fele is megteszi, vagy a duplájára lenne szükség? Milyen hőmérséklet lesz az űrhajó belsejében a Hold felé menet, a folyamatos napsütésben? Milyen lesz a hőmérséklet az űrhajó belsejében, ahol mi, puhatestűek leszünk majd, miközben a napos oldal tűzforró, az árnyékos oldalon pedig fagy? Az elektronika talán kibír párszáz Celsius fokos hőmérséklet-ingadozást, de az emberi test alsó és felső tűréshatára közötti mezsgye nevetségesen szűk – már ami a hőmérsékletet és a nyomást illeti. Vajon tudjuk-e garantálni, hogy ezen belül maradjanak az értékek? Mi van a páratartalommal? Ha pár berendezés hidegebb a többinél, nem csapódik-e ki rajtuk a pára, ahogy a jeges teás kancsó fala gyöngyözik a fülledt nyári napokon? Ha igen, vajon ez a nedvesség okozhat-e kisülést, és nem zárja-e rövidre az érzékeny elektronikát?

És mi a helyzet az űrhajó fedélzeti navigációs rendszerével? Valóban képes elvezetni minket az égnek arra a mágikus pontjára, ahova a Hold három nappal az indítás után kerül, és ezt követően vissza is hoz majd a Földre? A hibahatár nagyon alacsony. Hazaúton ott van a légkörbe-lépés folyosója, más néven a „túlélhetőség zónája”, de hívhatjuk, aminek csak akarjuk: mindössze 65 kilométer vastag, és egy 65 kilométeres célt 370 ezer kilométerről eltalálni olyan, mintha hat méterről hajítva próbálnánk meg egy emberi hajszálat borotvapengével kettévágni.
Annyi bizonyos, hogy a borotva élének a hajszál abszolút középpontjába irányítása a nagyteljesítményű földi radarállomások feladata és elsődleges felelőssége lesz, amiket hatalmas számítógép-monstrumok egészítenek majd ki. De tegyük fel, hogy az űrhajóval megszakad a kommunikáció, és a manőverhez szükséges parancsok nem jutnak el hozzá. Vajon képesek lesznek-e az asztronauták átvenni ezt a rendkívül kifinomult, és életbevágóan fontos feladatot? Ennek feltétele egy kiválasztott csillag és a Hold vagy a Föld horizontja közötti szög megmérése, de mennyire pontosan lehet ezt kivitelezni? Ha már a követelmények ismertek és a berendezéseket is megtervezték, lehetséges-e, hogy óhatatlanul egy-két hibát is beépítettek a rendszerbe?

Tegyük fel például, hogy a szextáns túl otromba lesz a pontos mérés elvégzéséhez, vagy esetleg picit eldeformálódik, pusztán amiatt, hogy a földön (1 G) építették, de az űrben (zéró G) használják. Ez esetben vajon a Föld horizontja tényleg olyan tisztán megállapítható a légkörön túlról nézve? Mit látunk majd: a föld horizontját, vagy a légkör horizontját, esetleg valamilyen köztes vonalat? Lehetséges, hogy a horizont esetleg eltolódik, változik a napsugarak beesési szögének függvényében, és egy százismeretlenes egyenletté válik az egész. Ha minden kérdésre pontosan tudjuk a választ, mi van akkor, ha egy szórakozott technikus Cape Kennedy-n a Föld átmérőjének méretét hibásan táplálja be az űrhajó számítógépébe, vagy – ami sokkal valószínűbb – az asztronauták hibáznak majd a komplikált mérés közben? És akkor vajon mi van, ha az űrhajó egyes egységei ugyan tökéletesek, de amikor ezeket egymáshoz illesztik, a végeredmény napi huszonhat órás odafigyelést igényel a legénység részéről? Tegyük fel-tegyük fel-tegyük fel.

Ha túl soknak tűnik a kérdés, és túl kevésnek a válasz, az csak azért van, mert megpróbálok ízelítőt adni az MSC-re [Emberes Űrrepülő Központ] 1964-ben jellemző hangulatból, amikor szinte az egyetlen dolog, amit biztosan tudtunk, az volt, hogy el kell repülnünk a Holdra.
Elsődlegesen ekkor még csak a kérdező-fázisnál tartottunk: meghatároztuk, mely kérdésekre kell választ adnunk, majd eldöntöttük, hogy ezeket a földi teszteléssel, szimulátorokkal, esetleg bármi mással derítjük-e ki, vagy az eddigi próbarepülések során szerzett adatokra kell támaszkodnunk – ez a Gemini-program, illetve a korai Apollo próbarepülések során szerzett tapasztalatokat jelentette.

Senki nem tudta megmondani, hány próbarepülésre lesz szükség, de az világos volt, hogy nekünk, berepülő pilótáknak némiképp változtatnunk kell gondolkodás-módunkon. Mi ugyanis korábban a konzervatív, lépésről-lépésre módszert követtük egy-egy gép tesztelésekor, mégpedig úgy, hogy minden repülés alkalmával az ismeretlenek számát minimálisra próbáltuk csökkenteni. Nézzük például a sebességet. Akár több tucat tesztrepülésre is szükség lehet ahhoz, hogy egy modern vadászgépből előcsalogassuk a végsebességet. Ezen kívül két teszt között a repülési adatok gondos, földi elemzésére is szükség volt, hogy meggyőződjünk a folytatás biztonságos voltáról.
Olyan ez, mint egy felfelé vezető lépcső egymást követő fokai: minden lépcsőfokot egyesével, gondosan meg kell vizsgálni, ez azonban – mint megtapasztaltuk – luxusnak számít, amint a repülőgépekről rakétákra váltottunk. Egyetlen épeszű pilóta sem lépné át például a hangsebességet valamilyen új típus első útján: egy gép aerodinamikai jellemzői igencsak eltérőek a hangsebesség alatt és felett: elsőként tehát a repülő kezelhetőségét a hangsebesség közelében kell behatóan tesztelni.

De vegyük csak a Titan II rakéta tetejére szerelt Gemini-űrhajó példáját. Ha megy, akkor nagyon megy! A pályára állásig áttöri a hangsebességet, A-tól Z-ig minden közbeiktatott lépcsőfokon végigmegy, és az út során nincs többé lehetőség a változtatásra, vagy épp az űrhajó áttervezésére. A Gemini-Titan esetében két ember nélküli próbaútra került sor, mielőtt Gus Grissom és John Young elfoglalta a helyét a harmadik tetején. A Saturn V esetében megint csak két ember nélküli repülés előzte meg a Borman-Lovell-Anders trió útját az Apollo 8 fedélzetén. Természetesen, az is igaz, hogy a Légierő a Titan rakétákkal kapcsolatban már sok tapasztalattal rendelkezett, mielőtt azt a Geminihez párosították volna. Ahogy az is igaz, hogy a NASA a korai Saturn-rakétákkal – az I-essel és az IB-vel – számos ember nélküli tesztet hajtott végre, mielőtt az V-ös sorra kerülhetett.
A Saturn V azonban egy vadiúj - és valódi - szörnyeteg volt, messze nehezebb és erősebb, mint bármi más repülő szerkezet a világon, és kellően megbízhatónak bizonyult ahhoz, hogy már a harmadik útján embereket vigyen a Holdhoz.

1968. december 21-én én is ott ültem a houstoni Küldetésirányító Központban, tekintetemet egy hatalmas fali kijelzőn mozgó pöttyre tapasztva (ez volt az Apollo 8). A pötty egy csíkot húzott a képernyőn maga után, míg egy másik vonal az ideális pályát jelölte: ezen kell maradnia az Apollo 8-nak ahhoz, hogy biztonságban eljusson a Holdhoz. Feladatom egyszerű volt. Ha a pötty meghatározott mértékben letért volna a kijelölt pályáról, rádióznom kellett volna Borman-nak, hogy állítsa le a harmadik rakétafokozatot, és térjen vissza a Földre, ha ez lehetséges. Sajnos ekkor már nem kötöttem fogadásokat, mivel biztos vagyok abban, hogy 1964-ben Borman egyévi fizetését feltette volna arra, hogy a Saturn V harmadik útján semmi sem a tervek szerint történik majd. És ha még hozzávettem volna azt is, hogy az Apollo parancsnoki és műszaki egységeinek második emberes útján minden a terv szerint megy majd, biztos vagyok benne, hogy minimum 3:1 arányban én nyerem a fogadást.

Amennyire 1964 a műszaki kétségek éve volt az asztronauták számára - hiszen tudósokat, mérnököket és küldetéstervezőket kellett kérdőre vonni -, legalább annyira volt ez az év lelkiekben gazdag. Ekkor még nem töltöttünk el annyi időt az űrprogramban, hogy belefásuljunk csodáiba, amikbe lépten nyomon belebotlottunk. Ezerkilencszázhatvannégy a vörösboroknak is jó évjárat volt, és jó érzés volt tudni: minél tovább vár a palackban, annál jobb lesz – persze, csak egy adott pontig. Amikor aztán évekkel később felbontják az üveget, egyesek érdesnek és keserűnek találják az ízét, míg mások finom, a várakozásoknak megfelelő bort ihatnak. Ezerkilencszázhatvannégy az ígéret éve volt, egy olyan év, ami ember nélküli űrrepülésekkel telt; ebben az évben a tudást már leszüretelték, és későbbi fogyasztásra bepalackozták.
Bölcsen vagy kevésbé bölcsen, mindenesetre úton voltunk, és 1964 úgy él emlékeimben, ahogy egy borász emlékszik vissza egy-egy büszkeségére: „Fiatal bor, amiben még érződik a csersav, időnként karcos, de már csípős zamatú, testes íze van – és olyan ereje, amivel öt év alatt kiváló borrá válhat.”

Az orvosok hátráltatták leginkább az űrkutatást, legalábbis így emlékszik vissza rájuk Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Ennek tiszteletére az űrhajósok életének kulisszatitkait osztjuk meg, mégpedig vélhetően a leghitelesebb forrás, Michael Collins jóvoltából. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A harminc asztronauta 1964-ben egy melós és hatékonyan működő csapatot alkotott, de ugyanez elmondható az anyaszervezetről, a NASA houstoni létesítményéről, az Emberes Űrhajó Központról (MSC) is. Korábban Edwards-on megtanultam, hogy fél ötkor még véletlenül se tévedjek az irodaépület és a parkoló közötti területre, ha nem akarom, hogy a hazavágtázó közalkalmazottak halálra tapossanak. Az MSC-nél az emberek jóval inkább munkaorientáltak voltak, a munkaidő vége nem volt számukra olyan életbevágóan fontos, és volt valami mindent átható izgalom, amit a küldetéstudat okozott: nem volt szempont, ha kihűl a leves az asztalon. Azóta már tapasztaltam ilyen mértékű elköteleződést a Külügyminisztériumban, és más washingtoni irodákban is, de 1964-ben Houstonban ez merőben új volt számomra – ahogy valószínűleg mások számára is az lehetett: úgy tűnt, hogy a lelkesedés minden munkakört áthatott – és nem csak azokét, akiket jól megfizettek, és akiktől emiatt ez elvárható volt.
A lelkesedés részben a munka bizarr jellegének volt köszönhető, másrészt a határidőnek. Vagy nem azt mondta tán Kennedy elnök, hogy az évtized vége előtt?

Még fontosabb volt, hogy a kívánt célt kristálytisztán meghatározták, ami egy kormányzat esetében ritkaságszámba megy. Az emberek tudták, hogy minden nappal közelebb kerülnek a holdraszálláshoz, és eszerint ütemezték a munkát. 1964-ben természetesen még sok idő volt hátra, de hihetetlen mennyiségű munka is előttünk állt. Az így felgyülemlő  kételyeket pedig el kellett oszlatni, hogy a feladat egyáltalán kivitelezhetőnek tűnjön a hatvanas években. Ma, amikor televízió közvetíti az holdautózást a dimbes-dombos holdtájon, az egész szinte rutinnak tűnik, de 1965-ben egy barátom még 100 dollárban fogadott velem, hogy 1972 júniusáig nem jut ember a Holdra (és még kevésbé tér vissza onnan a Földre). A barátom nem egy laikus volt, hanem tapasztalt berepülő pilóta, egyben mérnök, aki az MSC-nél dolgozott, és aki később asztronauta is lett. Nem adtam neki esélyt a nyerésre.

1964-ben Houstonban rengeteg kérdést meg kellett még válaszolni, mielőtt racionálisan meg lehetett volna becsülni a siker valószínűségét. Olyan kiemelkedő tudósok, mint Tommy Gold a Cornelltől, azon nyugtalankodtak, hogy a felszínt borító porréteg vastagabb, mint a leszállóegység magassága, így előbbi elnyeli az utóbbit. Mások abból indultak ki, hogy a leszállóegység statikus töltöttsége magára vonzza az ottani holdport – bármiből legyen is az, ami aztán odatapad az ablakokhoz, és nem lehet majd kilátni rajtuk. A holdtalajról úgy tartották, hogy tiszta fém-elemeket tartalmaz, ezek az űrhajósok csizmáira tapadva bekerülnek a leszállóegység kabinjába, ahol a tiszta oxigénnel érintkezve öngyulladásra kerül sor. A meteoritok világűrbeli létezése ismert volt, és a védelmet nyújtó légkör híján a Hold hívogató célnak tűnt számukra. Ki tudja, mennyi lehet belőlük, vagy legalábbis azt, hogy milyen gyakorisággal csapódnak be a felszínbe? Elég csak szabad szemmel ránézni a holdkráterekre, hogy rádöbbenjünk: a meteoritok nem csak elméleti veszélyforrást jelentenek, azt azonban senki nem tudta megmondani, hogy az emberre nézve mennyire kockázatosak. A Hold a Van Allen-öveknél jóval messzebb van, ami kiadós sugárzást tartogat mindazok számára, akik elmerészkednek odáig - és halálos dózist azoknak, akik huzamosabb időt eltöltenek odakinn. Mi a helyzet a napkitöréssel, a Napból bejósolhatatlanul és szórványosan feltörő energiabüfivel?

A fentiek csak a fő környezeti aggályok voltak, de még ennél is aggasztóbb volt, miként lehet embert és gépet több mint negyedmillió kilométernyi ellenséges vákuumon át utaztatni. A körutazás nyolc napig tartana, ami természetesen egyben azt is jelentette, hogy más problémákat kell megoldani, mint egy négy napnál rövidebbre tervezett utazás esetében. Elképzelés sem volt arról, hogy egyáltalán milyen problémák merülhetnek fel – beleértve az embereket érintő problémákat is. 1964-re az Egyesült Államok befejezte Mercury-programját, Oroszország pedig túl volt a Vosztok-repüléseken. Gordon Cooper 1963 májusában harmincnégy óráig keringett a Föld körül a Faith 7 fedélzetén, a rákövetkező hónapban Valerij Bikovszkij a Vosztok V-tel nyolcvanegyszer kerülte meg a Földet, valamivel több mint öt nap alatt. Gordo-nál nem jelentkeztek tünetek, de az orosz irodalom némiképp zavaró volt, mivel a kozmonauták közül sokan rosszullétről és hányingerről számoltak be, amit a súlytalanság következményének tudtak be. Alaposan körül akartuk járni a kérdést a Gemini-program először nyolc, majd tizennégy napos küldetéseivel, de mindvégig nem tudtuk hova tenni az oroszok beszámolóit.

Ebben orvosaink nem bizonyultak nagy segítségnek, mivel sokan közülük a kezdettől fogva a vészmadár szerepét játszották. Bár az egymást követő, súlytalanságba tett kiruccanásokat követően kénytelenek voltak elismerni, hogy az űrhajósok sértetlenül tértek vissza, ezt úgy tették, mintha legalábbis a fogukat húzták volna. A kezdetekkor azt állították, hogy akár pár másodperces súlytalanság is károsíthatja a szervezetet: például, az ember nem képes megfelelően nyelni, különösen folyadékot nem, és az a tápanyag, ami valahogy mégis lejut a gyomorba, nem lesz megfelelően feldolgozva. Még rosszabb híreik is voltak: a szív és a tüdő működése legjobb esetben is összezavarodik, legrosszabb esetben pedig leáll, majd az emberi szervezet gyorsan felmondja a szolgálatot. A kérdés az volt, hogy milyen gyorsan: hiába futottak be az újabb és újabb adatok, az orvosok fenntartásai csak nem szűntek: kissé visszavonultak, hogy aztán a következő sajtótájékoztatón újult erővel támadjanak.

A repülőgépes tesztekből származó adatok természetesen nem voltak elégségesek, mivel még a legprofibbak is csak huszonöt másodpercig tudták létrehozni a súlytalanság állapotát - a nulla G-t, miközben az égen egy hatalmas parabolapályán száguldottak végig. A kísérleti alanyok minden létező kísérletet végigcsináltak ebben a pár, kritikus másodpercben: eszeveszetten ittak, nyeltek - és rendre cáfolták az orvosok elméleteit. Amikor végre úgy tűnt, hogy az űrrepülés elől elhárult az összes egészségügyi aggály, az orvosok kelletlenül egy picivel odébb tolták a határt. Amikor Al Shepard rendben, egészségesen, kellemetlenkedő személyiségével együtt visszatért tizenöt percnyi súlytalanságot követően a Freedom 7-tel, az orvosok mindössze egy tizedest raktak arrébb, mondván: „Nos, igen, az ember képes perceket kibírni, talán még órákat is, de napokat – semmiképp sem!”

Hiába cáfoltak rájuk apránként a Mercury- és Vosztok-repülések, ők konokul mindössze egy vagy két tyúklépést hátráltak, amivel az őrületbe kergették a küldetés projektmenedzsereit és a berendezések tervezőit."

Neil Armstrong gyakorlatilag csontszáraz üzemanyagtartállyal szállt le a Holdra, nem kapkodta el a dolgot: úgy ízlelgette döntéseit, ahogy egy nemes bort szokás. Így emlékszik rá vissza társa, Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Ennek tiszteletére az űrhajósok életének kulisszatitkait osztjuk meg, mégpedig vélhetően a leghitelesebb forrás, Michael Collins jóvoltából. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Föld forog a tengelye körül, és a vasárnap után hétfő következik, amikoris másfajta labdajátékra kerül sor. Az asztronauták irodájában hétfő reggel az általános csoportmegbeszélés napja volt, ahol a hétre tervezett utazásokat egyeztettük, valamint a felmerülő problémákat is kitárgyaltuk. Mindig lenyűgöztek ezek az összejövetelek, amiket általában Al Shepard vezetett: voltak éles hangvételű, barátságtalan, humoros, okoskodó, vagy informatív találkozásaink: unalmas egy sem. A sasok sosem bandáznak – ahogy a hirdetés szlogenje tartja; ha harmincat összezársz egy szobában, ugrálnak, izegnek-mozognak, hangosan rikoltoznak, néha-néha a szárnyukat csapkodják, egymásba csípnek: az egyetlen közös bennük az, amikor távoznak; szoros kötelékben repülnek ki, hogy a seregélyeket és a pulykákat ámulatba ejtsék.

Ki volt ez a harminc sas? Miben hasonlítottak egymáshoz, mi volt a közös bennük? Valóban annyira különböztek egymástól, ahogy azt az újságokban leírták? Azt hiszem, a tényekkel kellene kezdeni, és csak azután írom le saját szubjektív benyomásaimat és előítéleteimet.
A fizikai adottságok kevés vitára adhatnak okot, előttem hever egy táblázat a tizenhat (a Hetek és a Kilencek) asztronautáról – mindegyikükről harminckét mérési adat szerepel benne.
A legfontosabb statisztikai adatok tárháza ez, kiderül belőle például a boka belső oldalán kiálló csont magassága, a vállszélesség, valamint örök kedvencem: a fejtető és a fartő távolsága. Ez mindent elárul, nem igaz?

A kimutatás végigböngészése nem nyűgözött le. Mintha csak egy skorbutban szenvedő osztály lenne: a vádli kerülete átlagosan nyomorult 38 centi, ami szinte elveszett a statisztikák rengetegében. Ezekből egyébként kiderül, hogy Glenn, Slayton, Lovell, McDivitt, Stafford és White szinte ugyanolyan magasak (180 centi), illetve, hogy Gus Grissom a legalacsonyabb (168 centi). John Young a legszélesebb – 51 centit mértek a két válla között, Ed White viszont a leghosszabb, 87 centis karral rendelkezik. Nevezhetjük akár hímsovinizmusnak is: egyetlen szépségversenyen sincs elfogadott szabvány a mell-, derék-, és csípőbőségre, de egy kis számolással kideríthető, hogy a csoportátlag a 96-86-96 centi közelében mozog. Hú.

Keményebb dió a szellemi képességek mérése. Túl alacsony átlagnak gondolom a 132,1 IQ-szintet a harmadik körben befutó harminckét asztronauta esetében, mivel a legtöbb ilyen IQ-val rendelkezőt nem került be a csapatba. Emlékszem, amikor 1966-ben egy válogatáson vettem részt a Tizenkilencek kiválasztásakor, az IQ-átlag 140 felé hajlott, két esetben pedig meg is haladta a 150-et (feltételezhetően a „zseni”-kategória).
Kétlem, hogy vannak, vagy voltak igazi zsenik a csoportban, de az is igaz, hogy hülyék sem voltak, különös tekintettel a mérnöki vagy matematikai képességeikre.

A mentális képességeik kritikáját tehát máshonnan kell kezdeni. A művészetek iránt talán nem voltak fogékonyak, és talán nem is tudták magukat különösebben jól kifejezni. Elmondható, hogy a szakosodás, a specializáció minden olyan hátulütője igaz rájuk, ami a mai tagolt társadalomban annyira jellemző. Talán szakbarbárok voltak, de ami a munkájukat illeti: abban jók voltak, igazi szakemberek, akikkel jó volt együtt lenni. Az a tény, hogy közülük mindenki annyira el akart repülni az űrbe, a Holdra, és annyira be akart kerülni a következő küldetés legénységébe, hogy ez a felgyülemlett vágy, ez a verseny – rengeteg stresszt és túlórát okozott, valamint rendszeres utazásokat a városon kívülre.

Ez a teljesítési láz közös vonásunk volt: meg akartuk győzni Slayton-t és Shepard-ot valódi értékünkről. Ugyanakkor különbségeink miatt nem egy unalmas egyen-masszává váltunk: egy nagyon színes csoport jött létre.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem fair - ha egyenesen nem lehetetlen - egy-egy embert pár tőmondatban összefoglalni, most mégis kísérletet teszek rá – ezzel barátaim elidegenítését kockáztatom. Abban a sorrendben mutatom be őket, ahogyan az eszembe jutnak.

Scott Carpenter - Rendes gyerek, de már kiszállt. Otthagyta az űrprogramot, amikor egyértelmű lett, hogy egyetlen Mercury-repülés jutott neki. Víz alatti felfedezésre adta a fejét, később darázstenyésztéssel foglalkozott. (Igen, darázstenyésztéssel.)
Wally Schirra - Ó hóhó! Jól megélne abból, hogy egy áruházban Télapót játszik. A barátságosság hatalmas egóval egészült ki, de el kell ismerni: ő az egyetlen, aki a Mercury-, a Gemini- és az Apollo-programban is repült. Apollo-s küldetése különösen rázós volt, mivel egy halálos tűzesetet követően került rá sor; a legvalószínűbb, hogy az űrhajó egészen egyszerűen nem mert felrobbanni Wally alatt.
Deke Slayton - Szögegyenes, becsületes, semmi mellébeszélés – ő az, akit az orvosok nem engedtek repülni egy abszurd autodafé miatt, amiben szívritmus zavara is közrejátszott. Mostanra már sokszor meg kellett volna tennie a Föld-Hold távolságot, de nem jutott messzebbre houstoni íróasztalánál, ahonnan az asztronautákat és rengeteg mérnököt irányított – ez az űrprogram hasznára vált. Legfeljebb csak William P. Rogers volt nála jobb főnököm.
John Glenn - Az egyetlen, akit nem igazán ismerek, mivel akkor szállt ki az űrprogramból, amikor én jöttem. Egy valamiben így is biztos vagyok: a legjobb PR-es volt az egész csapatban.
Gordo Cooper - Amolyan leszállóágban volt végig. Jól ment neki a Mercury, a Gemini 5-tel sem végzett rossz munkát, de az Apollo már túl sok lett volna.
Al Shepard - A „Nagy Al”, aki sok szempontból nagy volt. A legagyafúrtabb a csapatban, az egyetlen, aki az űrprogramban meggazdagodott; az asztronauta-központ vezetése szerteágazó birodalmának csupán egy szeletét jelentette. Semmi cicó: Al barátot és ellenséget egyaránt megsemmisített fürkésző tekintetével, és maró megjegyzéseivel. [ld. alábbi képen]
Frank Borman - Agresszív, rátermett, még senkivel sem találkoztam, aki ilyen gyorsan hozott volna döntéseket – ráadásul meglepően jó eredménnyel, ami még jobb is lehetett volna, ha kicsit visszavesz a tempóból. Szerette a pénzt és a hatalmat, hosszútávon Frank valószínűleg a csoport legsikeresebb tagja lesz, leszámítva persze Neilt, aki megkülönböztetett helyet kap a történelemben.
Jim McDivitt - Egyike a legjobbaknak. Okos, tréfás, társasági ember, ezen kívül nagyon hajtós és vallásos. Egyesek kissé betojinak tartották, alapossága legendás.
Pete Conrad - Vicces, hangos, színes, jó fej, igazi szakember, jó göncökben. Autóversenyző. Azon kevesek egyike, aki mindig önmagát adja. Pete Conradot kellene alakítania egy Pete Conrad-filmben.
John Young - Titokzatos. A vérbeli anti-hős megtestesítője, egy vidéki srác „semmi nem fáin-minden rendben”-hozzáállással, ami egy vidám, szellemes belsőt, és egy élénk mérnökelmét takart.
Neil Armstrong - Lassan dönt, de jól. Bormannal ellentétben, Armstrong ízlelgeti a döntéseit – megforgatja a szájában, ahogy a nemes bort szokás, és csak a legutolsó pillanatban nyeli le. (Húsz másodpercre elegendő üzemanyaga maradt, amikor leszállt a Holdra.) Neil stílusos figura, és helyből nem tudnék nála megfelelőbb embert mondani, hogy elsőként lépjen a Holdra.
Jim Lovell - Akárcsak jóbarátja, Pete Conrad (aki a baljós „Reszkető” becenevet akasztotta rá) ő is kimagaslik a tömegből. Reszkető egy nyugodt gépész, aki jobb lenne PR-esnek, mint műszakinak.
Tom Stafford - Csodálatos memóriája van, és jó szeme a műszaki számokhoz, kevésbé jól bánik az emberekkel. Politikai ambíciói vannak, Oklahoma Tom sokkal inkább egy iskolai tanár képét közvetíti - és nem a profi pilótáét, aki valójában, vagy a romantikus vállalkozóét, amilyen lenni szeretne.
Donn Eisele - Kicsoda? Miután az Apollo 7 útján elveszett Wally Schirra árnyékában, Donn 1972-ben békefenntartók vezetője lett Thaiföldön.
Mike Collins - Kézilabdára jó, de amúgy semmi különös. Lusta (legalábbis a túlteljesítők eme csoportjában), gyakorta eredménytelen, szórakozott, várja, hogy megtörténjenek a dolgok, ahelyett, hogy ő maga tenne értük. Ezt ötvözi az általában jó ítélőképességével, és a többségnél valamivel szélesebb látásmódjával.
Buzz Aldrin - Kemény pali, nagyon kemény. Sakkbajnoknak is elmehetne, mindig sok lépéssel előre gondolkozik. Ha ma nem érted, miről beszél Buzz, holnap biztosan meg fogod. Hírnévből nem sok jutott ki neki. Szerintem jobban neheztel azért, hogy nem ő lépett először a Holdra, mint amennyire értékeli, hogy második lett.
Rusty Schwickart - Vidám lélek, buzgó, kutakodó elme, nem habozik, ha elmés megjegyzéssel vissza kell vágni; az öreg rókák nem értékelték. Közepesen non-konformista, hatalmas érdeklődési körrel, ami éles kontrasztban állt sok asztronauta szemellenzős perspektívájával.
Dave Scott - Egy igazi Jack Armstrong: ízig-vérig az "Amerikai", a legutolsó, akiről feltételeznéd, hogy egy zűrös bélyegügyletbe keveredik. Dave-re inkább három repüléséért - Gemini 8, az Apollo 9 és az Apollo 15 - érdemes emlékezni. Az egyik legjobb.
Gene Cernan - Nyugodt, joviális, kellemes beszélgetőtárs. Scott után a második, akinek tizennégyes csoportunkból összejött a három repülés, ebből kettő a Holdhoz vezetett.
Dick Gordon - Kiegyensúlyozott, rengeteg közhellyel – egyike azoknak, akikkel a legjobban ki lehetett jönni. Szereti a bulit, de az sosem mehet a másnapi munka rovására. Meglepődnék, ha a New Orleans Saints eredményei nem javulnának (most ő az alelnökük).
Al Bean - Kellemes ember, aki hihetetlen kitartással és szívóssággal gyűjti össze a szükséges információkat – vedd fel kifutófiúnak, és egy héten belül megtudja, mit csinál a cég elnöke. Nagyon kellemes ember, akivel jó együtt lenni, főleg, ha valaki szereti a spagettit, mivel utazás közben semmi mást nem hajlandó enni.
Bill Anders - Heves, energikus, elkötelezett, se pia, se cigi, se mellébeszélés – rugalmatlan és egy kissé éretlen volt, amíg a NASA vezetőségébe nem került Washingtonba – ez a hely bárkit megtanítana az alázatosságra és a rugalmasságra. Bill most atomenergia-ügyi biztosként dolgozik.
Walt Cunningham - Ami a szívén, az a száján, nyers, kis sérülés a vállon; egy tengerészgyalogos vadászpilóta és a Rand Corporation kutatójának fura keveréke; komplex személyiség, akiben az őszinte melegség a nyílt ellenségeskedéssel váltakozik.

Az élőknél húztam meg a határt, a harminc asztronauta közül kimaradt Grissom, White és Chaffee (Apollo indítóállás tűz, Cape Kennedy, 1967. január 27.), valamint Freeman, See, Bassett és Williams (T-38 balesetek). De mortuis nil nisi bonum. Természetesen, nekik is volt jó és rossz oldaluk, de mivel nincs lehetőségük a védekezésre, úgy vélem, jobb, ha inkább kihagyom őket, nehogy torz képet fessek róluk. Ami pedig az újabb asztronautákat illeti, túl sok van belőlük ahhoz, hogy egyesével bemutassam őket. Egyesekkel, mint például Ed Givens-szel, nagyon közeli barátok voltunk, míg másokat alig ismertem." (Az előző epizódért kattints ide!)

Tizenhatezer dollárt fizetett a Life magazin az asztronautákat bemutató exkluzív riportokért, de többen aggályosnak tartották az ügyletet. Nem így Michael Collins, aki 43 éve ezen a napon hajnalban épp a Hold körül keringett, miközben társa, Neil Armstrong a Holdon állva elmondta emlékezetes mondatát: "Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek." Az évforduló tiszteletére az űrhajósok életének kulisszatitkait osztjuk meg, mégpedig vélhetően a leghitelesebb forrás, Michael Collins jóvoltából. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Kemény dió lehetett a Life magazinnak vagy bárki másnak, hogy könnyeket sajtoljon ki a műszaki emberek szeméből, de otthon: az egészen más! Fordítsd a hátára a kemény hátpáncélú bogarat, és vizsgáld meg a lágy altestét. Mit gondolt a kis Sarah Jean Apuci közelgő utazásáról – vajon átmenetileg megy el, vagy örökre? Milyen érzés Anyunak, ha Apu elmegy? (Ismerősöm, egy asztronauta feleség, amikor ezt találta kérdezni tőle egy riporternő, egyet-kettőt pislogott, majd pléhpofával visszakérdezett: „Kedvesem, Ön mit érez akkor, amikor a férje elmegy?” Itt véget is ért az interjú.) De kétség nem fért hozzá, hogy az otthon a „személyes sztorik” lelőhelye, és a Life-fal kötött szerződés pontosan erről szólt. Teljesen helyénvalónak éreztem a magánszféra lerohanásáért járó kompenzációt. Tudom, hogy a politikában bizonyos mértékben a család sem számít tabunak a sajtó számára. Emlékszem, Washingtonban a Külügyminisztérium sajtófőnökeként „Washington boszorkányait” kissé leforrázta, amikor ajtómat zárva találták, és nem jött össze az „exkluzív családriport”.

Sosem voltam politikus, és asztronautaként úgy éreztem, hogy a különös foglalkozásomból adódó stressz épp elég a családomnak a jószándékú és érzéketlen riporterek hada nélkül is. Utóbbiak aztán még egy lapáttal rátesznek a családtagok kétségeire és félelmeire, amik bármely normális és érző lelkű feleség, illetve utód fejében ott motoszkálnának.

Még ennél is alapvetőbb, hogy szerintem a fizetésemet azért kaptam, hogy a legjobb képességem szerint végezzem a munkámat, és ennek érdekében sokat túlóráztam is. Viszont amikor hazaérek, és a bejárati ajtó becsukódik mögöttem, ott végetér a munka. A családi életem csak rám tartozik, és ha úgy döntök, hogy mégis kinyitom azt az ajtót, teljesen helyénvaló, hogy ezért extra pénzt kapjak.

Még egy megjegyzés a szerződésről: nem csak pluszbevételt hozott, amit aztán egyenlően felosztottunk a harminc, harmincöt, ötvennégy, majd végül hatvanöt asztronauta-család között, de kapóra jött akkor is, ha ki akartunk bújni egy-egy nem-szerződéses interjú alól. Amint híre ment ennek, a magazinok már arra sem vették a fáradtságot, hogy a feleségeket és a gyerekeket kérdéseikkel zaklassák, mivel pontosan tudták a választ: „Bocsánat, nem adunk interjút, köt minket a szerződés”. Ez alól kivétel volt, amikor a férj odafenn volt, de ez egy másik történet. Természetesen, az asztronauták adtak szakmai, nem exkluzív, vagy bármi egyéb interjút is, ezekre péntekenként került sor. Ha lehetett, igyekeztünk úgy ütemezni a dolgokat, hogy péntekenként elkerüljük Houstont, de ha ez nem sikerült, morogtunk a reflektorok melegében, és ültünk egymás mellett, miközben rendre ugyanazok a vén, ellenszenves alakok vettek minket körül.
„Félek-e? Természetesen, igen, bizonyos mértékig; felhívom a figyelmét, hogy a következő küldetésen nagyon kevés időnk lesz; mi lesz azzal a tizenegy új orvosi kísérlettel, amik…”
Sic transit media.

A houston-i mindennapok forgatagában, a leskelődő riporterek látóterén kívül a Hold felé vezető úton vánszorogtunk. A Collins családra attól tartok, hogy ez fokozottan igaz, mivel sem Pat, sem én nem érdeklődtünk túlzottan a város által kínált közösségi programok iránt. Elsősorban azért nem, mivel a város negyvenöt kilométerre volt: nem Houstonban és nem is Galvestonban laktunk, hanem épp a kettő között, egy alluviális sárföldön egy tópart szomszédságában, aminek valami vicces kedvű ember ironikusan a "Tiszta Tó" nevet adta.
A táj a sárpocsolya környékén ugyanolyan lapos volt, mint Edwards kiszáradt tómedre, de Edwardstól eltérően itt kénytelenek voltunk elhitetni magunkkal, hogy minden a legnagyobb rendben van, és hogy az emberek nem furcsálják majd, hogy valaki önként olyan helyre költözik, ahol a legnagyobb magaslatot a Gulf autópálya mentén álldogáló telefonfülkék jelentik. Mihelyt megszoktuk ezt a biliárdasztal perspektívát, kiderült, hogy az a 45 kilométer megfelelő lökéssel nincs is olyan messze, főképp, ha történetesen egy olajban dúskáló háziasszony díványán találunk be a lukba.

A profi teniszezőkhöz és gladiátorokhoz hasonlóan az asztronauták is olyan csodabogarak, akiket az asszonyok imádnak vendégül látni. A jómodor akár még egy egész estén át is kitarthat, pláne, ha olyan gyakorlott háziasszony kezei közé kerülnek, aki tudja, mikor kell szétválasztani egy csoportot, még mielőtt az ellenségeskedések a felszínre törnének. Sajnos, minden fogadás velejárója egy-két enyhén kapatos középkorú férfi, aki mindenáron ki akarja hívni a teniszezőt egy hajnali meccsre, a gladiátor vérét akarná, vagy éppen az asztronautát szembesíti azzal a ténnyel, hogy tulajdonképpen nem több egy ostoba szupermajomnál.
Szerencsére az Emberes Űrhajó Központ Texasban épült, és nem New Yorkban, a közvetlenségükről híres texasiak utolérhetetlen vendégszeretete bőségesen kompenzált minket ezekért az atrocitásokért." (Az előző epizódért kattints ide!)

Beneveztek! A soproni Széchenyi István Gimnázium leendő mérnökei és programozói határidőre leadták jelentkezésüket a MoonBots versenyre. Két esszét és egy videót kellett elkészíteniük július 18-ig (három nappal meghosszabbították a verseny kiírói a nevezés határidejét.) Az egyik esszét arról kellett írni, milyennek képzelik az általuk - továbbjutás esetén - megépítendő holdtájat, és miből építenék azt (legóból, kőből, homokból, vagy esetleg digitálisan készítenék el.) A másik esszében arra kellett válaszolni, hogy mi történne, ha ingyen hozzájuk vágnának egy Lego Mindstorms robotot, valamint a holdtáj megépítéséhez szükséges kellékeket: hol mutatnák be kreációjukat? A négyperces videóban pedig azt kellett ecsetelniük, hogy miért érdekli őket a Google Lunar X PRIZE verseny, illetve, hogy miért olyan vonzóak számukra az emberiség által a Holdon hátrahagyott cuccok (pl. Apollo-leszállóegységek).

A háromfordulós verseny második etapja augusztus elején indul. Az előző körből továbbjutó csapatoknak a többi közt meg kell építeniük az esszében felvázolt holdtáj-makettet, illetve a részükre ingyenesen biztosított Mindstorms robotot - utóbbit természetesen, be is kell programozniuk. Erre szeptember 15-e a határidő. A harmadik lépésben következik a coming-out: a kiválasztott helyszínen bemutatják robotjukat; ez azonban nem elég: a jeles eseményt az interneten élőben is közvetíteniük kell.

A fenti képen az öt soproni kölyökpuli látható, balról a harmadik az összefont karú kakukktojás: Deák Mártonnak hívják, ő a HungaroBots csapatvezetője, aki egyben előretolt bástyánk, tekintve, hogy egyben ő a Puli csapat egyik geográfusa is. Ezt írta:

"Az idei egy GLXP által támogatott verseny, épp ezért mi más lehetne a cél, mint egy működő holdjáró megépítése. Ez egyben tulajdonképpen a LEGO által kiírt éves legorobot verseny, amiből több is van, de ez foglalkozik kifejezetten számítógépvezérelt, komplex legó-robotokkal.

Három magyar csapatnak fogadták el a jelentkezését, ebből a 100% pulis a HungaroBots, akikről lényegében szó van (lásd itt és itt). Külön ajánlom a videót, nagyon pofás lett.

(A másik két csapat közül az egyik kecskeméti, ők végső soron szintén kapcsolódnak a Pulihoz, a másik egy szentendrei csapat. De most koncentráljunk a soproni HungaroBots csapatra.)

Az MTA-n találkoztam velük egy marsos konferencián (Workshop on Mars - Connecting Planetary Scientists in Europe), ahol bemutatták a Rosetta leszállóegység-modellüket, amit legóból építettek. Ők is tervezték, nagyon pöpec: laptopról vezérelhető, légkör-összetételt mér, hőmérsékletet, beáll magától északi irányba - minden, amit akarsz. Ott a helyszínen dumáltam velük, és megpróbáltam őket összehozni a jelenlévő külföldi szakmai celebekkel, és elérhetőséget cseréltünk. Majd amikor megláttam a moonbots kiírást, egyből eszembe jutottak.

Felkerestem őket, tetszett nekik az ötlet. Skypeoltunk, és arra jutottunk, hogy érdemes belevágni, ezért kb. két hete leutaztam Sopronba, hogy elkészítsük a bemutatkozó videóhoz a nyersanyagot. A nap jól telt, pizzázós-pörgős-videózós módon. Kiderült, hogy a tanárnő aki őket ezerrel nyomja (Lang Ágota, matek-fizika-számtech) indította el a pályáján Bacsárdi Lászlót is, aki jelenleg a MANT főtitkára. Szóval a suliból is megkaptak minden segítséget, majd pörgős két hét alatt megcsináltuk a nevezéshez szükséges feladatokat (3 esszé + 1 videó, ezeket a honlapon megtalálod), és magyar idő szerint 18-án éjfélkor megtörtént a nevezés is."