Helyi szokás szerint végtagjaikból kirángatott ínszalagokkal kötözték hátra a még élő iguánák mellső és hátsó lábait, napokig hagyták őket így agonizálni. A túlélőgyakorlaton résztvevő Apollo-asztronauták könyörületességből ölték meg őket. Meg éhségből. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Hogy még tovább súlyosbítsuk amúgy sem egyszerű helyzetünket, Andersnek valahogy sikerült magához édesgetnie egy egész moszkitórajt, társaságukat pedig nagylelkűen velem is megosztotta. A sok csapkodás, vakaródzás, és borzalmas fejfájás közepette végül is álomba merültem. Éhes, kiábrándult, moszkitó-csípésekkel borított filozófus-palánta voltam - rettenetesen sivár jövőképpel.

Másnap vakító fénnyel, de legalább eső nélkül köszöntött ránk a hajnal. Szorgosan nekiláttunk élelem után nézni. Az egész reggel azzal telt, hogy cselléket próbáltunk kifogni egy kis patakból, mindhiába. Nem voltunk sikeresebbek az ehető növények felkutatásában sem. Végül meglátogatott minket az iskola igazgatója és a személyzet egy része, akik vidáman elmesélték, hogy ezen a környéken csak a pálmafákkal érdemes próbálkoznunk, mégpedig azok közül is csak bizonyos fajtákkal.
Kiderült, hogy azok a kis fehéres korongok, amikkel leggyakrabban salátástálakban találkozunk, a fatörzs belsejét hengerszerűen átölelő háncsból származnak. Mivel csak egyes pálmafák belseje ehető, valóságos szakértőnek kell lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: kis macheténkkel melyik fatörzs rostos külsejét távolítsuk el. Nem mindegy ugyanis, hogy a munkával töltött órák után finom belsőre, vagy ehetetlen fás szövetre bukkanunk.

Számomra egyik pálmafa olyan, mint a másik. Épp ezért nagy reményekkel, de annál kevesebb szakértelemmel, Bill-el végülis kiválasztottuk egy jelöltet, és iszonyatosan amatőr módon nekiestünk: őrült módjára csépeltük, amíg ki nem dőlt. A sérült törzsből azonban hangyák ezrei tódultak kifelé, és mielőtt menekülőre fogtuk volna a dolgot, megállapíthattuk, hogy a várva-várt belső elszíneződött és rothadt volt. Lázasan kiválasztottuk második áldozatunkat, ezúttal azonban megütöttük a főnyereményt. Pár órával később félméter hosszú, 12 centi vastag trófeánkkal vonultunk vissza. Ez kábé egy napra elegendő élelmet jelentett kettőnk számára. [Az alábbi, 1969-ben készült felvételen Mike Collins látható.]

Proteinfronton továbbra sem volt szerencsénk, így ismét csak vajszívű instruktoraink siettek segítségünkre. Iguánákat találtak! Valamennyi asztronauta-párt összecsődítettek egy helyre, hogy megosszák velünk a jó hírt. Izgatottan köröztünk a szerencsétlen áldozatok körül, amik rezzenéstelen szemmel néztek minket onnan, ahova dicstelenül lehajigálták őket. Nem futhattak el, mivel mellső és hátsó lábaikat a hátukon összekötözték.
Lassan kezdtük átlátni a rémes csomók mibenlétét: a nagy gyíkokat saját ínszalagjaikkal kötözték meg, amit a kívánt hosszúságban végtagjaikból rántottak ki, anélkül, hogy elszakították volna azokat. Az ínszalagokat kötél gyanánt használták, amit aztán gondosan összecsomóztak. Habár az állatvédők szerint ez a kegyetlenség minden képzeletet felülmúl, a mozgásszabadság korlátozásának ez a módja szemlátomást elterjedt a trópusi országokban, és a néma, mozdulatlan állatok akár napokig is agonizálhattak így, amíg élőhelyükről a városi piacokra kerültek, ahol aztán levágták őket. Csirkére emlékezető húsuk miatt igazi ínyencségnek számítottak errefelé. Bármennyire is félelmetes, történelem előtti és sárkányszerű a megjelenésük, az iguánák ártalmatlan fickók, és sokkal jobb bánásmódot érdemelnének. Emiatt aztán könyörületes cselekedetnek tűnt, ha gyorsan levágjuk őket. Ezt is tettük, húsukat pedig igazságosan elosztottuk a csapatok között.

Ezután Bill-lel visszatértünk táborhelyünkre, ahol rövidesen a vidáman lobogó tűzön, egy bádogedényben forralt vízbe beledobáltuk az ízletes iguána-falatokat. Emlékszem az utolsó darabra, egy mellső láb volt. Ez ott úszkált a víz tetején könyörgésre nyújtott kézzel, és hasztalan próbáltam meg visszatuszkolni az edény aljára. Bill a zavart csöndben hiábavaló küzdelmemet szemlélte, majd végül valami olyasmit motyogott, hogy az ő részét is megehetem, ha akarom, mivel igazából nem éhes.
Micsoda kolléga, micsoda társ, még csak nem is éhes! Nem győztem megköszönni neki, majd keresztbe tett lábbal a tűz mellett üldögélve elnyammogtam a ropogós pálmabelsőn, boldogan falatoztam az iguánából, elégedetten büfögtem, és közben arra gondoltam, hogy a dzsungel végeredményben nem is olyan rossz hely.

Másnap reggel eleredt az eső, én pedig boldog voltam, hogy ez az utolsó, dzsungelben töltött napunk. A fák sűrű koronája alatt ugyanis nagyon macerás megszárítkozni, ha már egyszer elázott az ember. Pár csoko indiánnal is összehoztak minket, közülük a legnagyobb benyomást, Antonio, a törzsfőnökük tette ránk, aki kiváló kondíciója és ránctalan arca miatt jóval fiatalabbnak tűnt a koránál (negyven?). Antonio jó adag egykedvű méltósággal szemlélte dolgokat, és úgy tűnt, hogy semmivel nem tudjuk meglepni – még azzal sem, ha eláruljuk, hogy a dzsungelében csak  azért gyakorlatozunk, hogy képesek legyünk elrepülni a Holdra. Talán el sem hitte.

Évekkel később a washingtoni Smithsonian Intézetben találkoztam vele újból, mégpedig abban a teremben, ahol a Wright Testvérek repülőgépének eredetije és – szinte közvetlenül alatta - az Apollo 11 parancsnoki modulja is ki van állítva. Már jó ideje türelmesen meséltem neki az Apollo 11-ről, a holdra repülésről, amikor a tolmács tájékoztatott arról, hogy Antoniot mindez egy cseppet sem érdekli. Nem kételkedett a hallottakban, csak egyszerűen nem tudott mit kezdeni ezzel a hőpajzzsal borított ronda, háromszögletű gépezettel. A holdutazás gondolata persze tetszett neki, és sok mindent tudott is róla – például azt, hogy az Apollo 11 a Föld műholdja volt, és így tovább – de a Wright-repülő érdekelte igazán. Ezt megértette. Megértette az alsó szárnyon hason fekvő manökent, a nyers motort, ami fapropellereket hajt meg. Ez már az ő szemében is használható találmány volt.

Amikor elhagytam a dzsungelt, nem hittem volna, hogy valaha újra összetalálkozom Antonioval: kényelmesen eveztem a folyón egy Geminis túlélő-csónakban, amit később nagyobb csónakra váltottunk. Ez csempészett minket vissza a civilizációba.
Valahol útközben párszáz útitársa tettem szert, fekélybolhákra, amik deréktól lefelé egyenletesen  elborították mindenemet. A szótáramban a fekélybolhák „bizonyos kukacok parazita lárvái” meghatározással szerepeltek.
Arról viszont nem szólt a fáma, hogy a gyűlöletes kis vörös teremtmények lyukat fúrnak a bőrömbe, ahol aztán elpusztulnak. Alagútjukban ugyanis előbb-utóbb kezdik rosszul érezni magukat, ettől pedig vagy ugrabugrálni kezdenek, vagy még mélyebbre ásnak, esetleg valami irritáló anyagot is kiválaszthatnak magukból, ami később iszonyatosan viszket.
Ilyen helyzetben a barátokra mindig lehet számítani: örömmel ajánlanak jobbnál-jobb kúrákat. „Dörzsöld be whiskey-vel és homokkal. Ettől berúgnak, és kinyírják egymást.” Tény, hogy jobban viszket, amikor másnaposok (vagy legalábbis a gazdájuk az).
„Próbáltad már a jégpakolást?” A legelterjedtebb nézet (hamis) szerint megfulladnak, ha minden pöttyre egy csepp színtelen körömlakkot teszünk. A saját fülemmel hallottam, amint orvosok is ezt a gyógymódot javasolták. Nem tudnám megmondani, miért éppen színtelent kell rátenni, és miért nem teszi meg a rózsaszín árnyalatú (ami jobban passzol természetes alapszínemhez). Azt viszont határozottan kijelenthetem, hogy ez sem vált be, ahogy a gyógyszertárakban kapható jódszerű fekélybolha-ellenszer sem bizonyult hatékonynak ellenük.
Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy kivárjuk azt a tíz napot, amíg a kis szörnyetegek elpusztulnak, vagy maguktól odébbállnak - olyan kráterekkel szabdalt csatateret hagyva maguk után, amit a földbirtokos nem felejt el egyhamar."

Az Apollo-asztronauták felkészítéséhez hozzátartozott az is, hogy kirakták őket egy dzsungel közepén. Azt tanácsolták nekik, hogy kerüljék a soklábú rovarokat. Rögös út vezetett a Holdra, trópusi túlélő-gyakorlatokon is részt kellett venniük. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Mielőtt még túlzottan belemerülnénk a „való világba”, a berendezések és a küldetés megtervezésének világába, tanrendünk részeként másfajta alapkiképzés is várt ránk. Mégpedig a túlélőgyakorlatok. Céljuk, hogy megtanítsák: mi a teendő akkor, ha az űrhajó történetesen a világ valamelyik lakatlan pontján érne földet?
Szerencsére, a geometria bizonyos dolgokat meghatároz (Cape Kennedytől keleti irányba indítottak 28 fokos északi szélességen), így a Gemini-repülések során  szinuszgörbét írunk majd le az egyenlítő mentén. Az Apollo-program esetében pedig a hold pályája mindössze 5 fokban hajlik az egyenlítő síkjához képest. (Ezeket csak azért tudom, mert a repülőgépészeti órákon nem aludtam el.) Röviden: hál’ Istennek nem kell nagyon hideg helyekre készülnünk, csak dzsungelek, sivatagok, valamint óceánok jöhetnek számításba. Egy váratlan vízreszállás esetén nem sok választásunk van, mint helyben maradni, és gazdaságosan beosztani a csekélyke ivóvízkészletünket. Ezen kívül még a csendes és napos időjárásban is reménykedhetünk, hogy beüzemelhessük azt a mezei műanyag zacskóra hasonlító készüléket, ami a tengervíz elpárologtatásával édesvizet állít elő. Az őserdő és a sivatag ennél komplikáltabb, jóval több veszélyforrással - ezzel együtt persze több lehetőség is kínálkozik a megmenekülésre, feltéve, hogy valaki tudja, mitévő legyen.

Így aztán mind a tizennégyen felkerekedtünk, és Panamába, a Légierő trópusi túlélőiskolája felé vettük az irányt Pete Conrad társaságában (ő a póráz szerepét töltötte be). [Az alábbi képen Pete Conrad és Irving, a majom látható.]

Itt aztán pár, iskolapadban eltöltött nap után újabb pár nap erejéig kiraktak minket a dzsungelbe. Az órákon megvilágosodtam, és városlakóként minden idegszálammal próbáltam koncentrálni arra, hogy mit szabad és mit nem a vadonban.
Ettől kezdve a Légierő 64-5-ös „Túlélés” című kézikönyve lett a bibliánk, ami vidám elalvás előtti olvasmány is volt egyben. A mai napig őrzök két példányt ebből a valóságos kincsesbányából; biztos, ami biztos.

A kézikönyv örömteli felütéssel indít: „Minden, ami csúszik, mászik, úszik vagy repül potenciális élelemforrásnak tekinthető.” Ezután a kelleténél jobban belement a részletekbe, ami már nálam túlment a jó ízlés határán. „Az emberek megeszik a szöcskéket, a szőrtelen hernyókat, a fában lakó bogarak lárváit és bábjait, a hangyatojásokat és a termeszeket is.” Hát, nem én. Valóban? Olvassunk csak tovább. „Valószínűleg Ön is evett már lisztben, kukoricakorpában, rizsben, babban, gyümölcs- és zöldségfélékben élő rovarokat, utóbbiak mindennapi táplálékában és a boltokban egyaránt előfordulnak.” Nem csoda, hogy a bevásárlóközpontok az utóbbi időben kevésbé zsúfoltak.

De mi a helyzet azzal, aki inkább a hagyományosabb konyhát szereti? „Nézzen sündisznók, tarajos sülök, tobzoskák, egerek, vaddisznók, szarvasok és vadmarhák után, a fákon denevéreket, mókusokat, patkányokat és majmokat is találhat. Veszélyes fenevadakkal – tigrisekkel, orrszarvúakkal, elefántokkal – ritkán lehet összefutni, és a legjobb, amit tehetünk, ha magukra hagyjuk őket.” Szinte tudtam. A pokolba az egésszel, inkább vegetáriánus leszek. Vajon mire számíthatunk ezen a fronton? „A taró félméter-egyméter magasra nő, és sárgászöld, bölcsőszerű virágjai vannak. Alaposan süsse meg nagy, szív-alakú leveleit, ha teheti zöld citrom levében, máskülönben irritálhatja a száját és a torkát.” Mi lenne, ha esetleg gombát ennénk? „Kellemetlen ízük, vagy taszító illatuk alapján nem lehet kiszűrni a mérgező gombákat”.

Egyszer egy kiváló japán étteremben ettem hínárt, erről vajon mit mond a könyv? „Némelyikben túl sok a mészkarbonát, és túl kemény a fogyasztásra. Másokat nyálka borít.” Semmi nincs, ami legalább nyomokban emlékeztetne a hazai ízekre? „A csicsókaszőlőt könnyű felismerni, mivel pont úgy néz ki, mint a kerti folyondár.” Hogy a pokolba néz ki egy kerti folyondár? Épp amikor már majdnem bedobom a törülközőt, kapok egy kis biztatást. „Mérgező növényekkel biztosan találkozik majd a trópusokon, viszont a mérgező és a nem-mérgező fajták ugyanolyan arányban vannak jelen, mint az Egyesült Államokban.” Pompás! Elszórtan, de azért a könyv adott pár konkrét, gyakorlati tanácsot is, amivel teljes szívemből tudtam azonosulni: „Ne egyen varangyot”.

Mi van akkor, ha mondjuk, teljesen lemondok az evésről, és csak ülök egyhelyben, várva megmentőimre? Körültekintéssel válassza meg, hova ül le, mivel „… megcsípi, ha hozzáérnek, és csípésük a darázséra hasonlít. Kerülje a soklábú rovarokat.” Az tuti, hogy én kerülöm őket, de vajon ők kerülnek-e engem? „A skorpiók igazi istencsapása, mivel előszeretettel bújnak ruhába, ágyhuzatba vagy cipőkbe…” Vajon megmarnának egy másik Skorpiót? Kígyók? Jaj ne, az is macerás. „A mérges kígyók nincsenek annyian, mint azt a legtöbb ember gondolná.” Mint azt a legtöbb ember gondolná, az ég szerelmére! A leghalványabb sejtésük sincs aról, hogy én mire gondolok, most például pont erre: ha a kígyókból olyan istenverte kevés van, akkor miből van sok? „A … krokodil … nagyon veszélyes. Fölöttébb gyakori.”

Ennyi. Úgy tűnik, segítségre lesz szükségem, mégpedig gyorsan. „Kiabáljon és tapsoljon, hogy felhívja magára a figyelmet. Ne féljen attól, hogy a bennszülöttek szemében nevetség tárgya lesz. Készüljön dalokkal, játékokkal, kártyatrükkökkel, vigyen magával érméket vagy fonalakat, amivel elszórakoztathatja őket.” Ezeknek elmentek otthonról! „Ha valamit meg akar tőlük venni, kereskedjen diszkréten kősóval, őrölt dohánnyal és ezüstpénzzel (a papírpénz nem jó) … Találkozhat olyanokkal, akik pár szót beszélnek angolul. Ha mégsem, akkor használjon jelnyelvet; a bennszülöttektől ez úgysem áll távol, mivel egymás közötti kommunikációjukban sokszor jelelnek. Egyszerűen és őszintén mondja el nekik, mit akar.” Tuti, hogy elmondom. Vigyenek el innen! Addig is, amíg erre sor kerül: „Sose keresse bennszülött nők társaságát … mindig legyen barátságos, határozott, türelmes, és becsületes. Legyen nagyvonalú, de ne pazaroljon.” Önmérséklet mindenben, illetve, majdnem mindenben. „Ne aggódjon a bélműködés elmaradása miatt; pár napon belül minden megoldódik.” Étrendemet elnézve, erre nem látok túl sok esélyt.

No, de mindegy, félre a félelmekkel, vidáman és eltökélten fordítsunk hátat a civilizációnak, és vessük minden bizalmunkat a Légierő 64-5 Kézikönyvébe. Végülis: „A dzsungelben kisebb valószínűséggel éri hirtelen halál, mint a legtöbb nagyvárosban.” Ezzel a kétes megerősítéssel és egy életlen machetevel felfegyverkezve, fürgén vetettem le magam a helikopterről - egyenesen bele a rám váró dzsungel zöldjébe. Hiszen a saját szememmel is ellenőriznem kellett a könyv egy-két állítását, olyanokat, mint ez: „A tengeri uborka kilőheti – és ki is lövi – gyomrát, ha izgalomba jön.”

Kétfős csoportokra osztottak minket, a háromnapos kiránduláson Bill Anders lett a partnerem, akiről utóbb kiderült, hogy kincset ér, mégpedig két fő okból. Először is, igazi túrázó, lelkes halászként semmit nem szeretett jobban, mint rátalálni olyan patakokra, amikből ember még soha nem horgászott. Ráadásként tapasztalt kempingező is volt, és ismerte azokat a praktikákat, amikkel egy városi lény számára a megszokott komfort hiánya egészen elviselhetővé tehető. Másodsorban, és ez nem kevésbé fontos, a táplálkozás terén nagyon válogatós volt, de erről majd később.
Első dolgunk az volt, hogy a pár mérföldes dzsungeltúrát követően kijelölt kempinghelyünkre keveredjünk. A nap első meglepetése akkor ért engem, amikor a Légierő 64-5 kézikönyvének utasításai szerint a földön körbenézve nemhogy „sündisznókat, tarajos sülöket, tobzoskákat, egereket és vaddisznókat” nem láttam, de egyáltalán semmit, ami megmoccant volna. Ezen kívül a fákról is hiányoztak a beígért „denevérek, mókusok, patkányok és majmok”. Valószínűleg úgy csörtettünk, amikor utat törtünk magunknak, hogy mérföldekre menekült előlünk minden élőlény – legfeljebb csak az élemedett korú, végelgyengülésben szenvedő példányok maradhattak hátra. Vagy esetleg a dzsungelnek ez a része üres volt? Ez vajon mennyire képzelhető el?

Nem tudom. Körülöttünk minden határozottan csendes volt, és ahogy kezdtem egyre jobban megéhezni, úgy vizionáltam lelki szemeimmel kövér kis jószágokat, amint boldogan sülnek a nyárson. Ez a kép az idő előrehaladtával egyre kívánatosabb lett, ugyanakkor egyre kevésbé tűnt reálisnak. „Anders, mégis mi a fenét fogunk enni?” „Collins, lehetetlen, hogy máris megéheztél, épp csak megérkeztünk.”

Ránk esteledett mire elvergődtünk táborhelyünkre, és elrendezgettük szerény motyónkat. Csapdába estünk: hajnalig a dzsungel gyámoltalan áldozataivá váltunk. Összetákolt függőágyamba roskadtam, gyomrom csalódottan korgott, és újfent elővettek a Holddal kapcsolatos gondolataim. Elérhetőbbnek tűnt Panamából, mint a Grand Canyonból? Valóban közelebb lennénk hozzá? Vagy talán az új tapasztalatok nem pusztán újabb és újabb ismeretlenek felfedezését jelentik?
Talán bizony a Hold nem jár eőttünk mindig egy lépéssel, pont úgy, mint Zénón híres paradoxonjában? Látsz a távolban egy lassan vánszorgó teknőst, és megpróbálod utolérni. De amint arra a pontra érsz, ahol előzőleg a teknős volt, kiderül, hogy az már egy B-ponton van. Amikorra ide is elérsz, a teknős már a C ponton lesz. Emiatt aztán akármeddig ismételgetheted a fenti lépéseket, a teknős mindig előtted jár, és sosem tudod teljesen beérni. Teknős, Hold vagy épp a vacsora – a közös bennük az, hogy elérhetetlennek tűntek."

Az Apollo-program asztronautái azzal poénkodtak, hogy fosszilis kőzeteket csempésznek a Holdra, hogy kicsit felrázzák a Küldetésirányításnál üldögélő geológusokat. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Épp eleget megtanultunk az asztronauta-nyelvezet és az űrrepülés alapjaiból ahhoz, hogy engedélyt kapjunk a fészek elhagyására: várt a való világ, ahol a NASA-t tisztességes asztronauták módjára képviselhetjük. Névjegykártyát is rendelhettünk, amin feltüntethettük nevünket és titulusunkat (Őrnagy, Egyesült Államok Légierő, NASA asztronauta) egy színes NASA-logó társaságában. Ezzel a megtiszteltetéssel én inkább nem éltem, és nem azért, mert el szerettem volna titkolni, hogy NASA asztronauta lettem. Rejtett félelmem volt, hogy az emberek röhögőgörcsöt kapnak, ha egy ilyen miniatűr totemet hagyok az asztalukon, a postaládájukban, vagy amikor a kártya az egyik izzadt tenyérből átcsusszan a másikba. Legalábbis, régi barátaim - akiktől egy Geminis szemetest kaptam ajándékba - egész biztosan nevettek volna rajta: ők sokkal többet jelentettek számomra azoknál, akikre ez a névjegykártya valószínűleg mély benyomást tett volna.

Ahogy kiképzésünk Houston-ban a vége felé közeledett (a szemmel láthatóan soha véget nem érő geológia-órák kivételével), Shepard egy lista összeállítására kért minket: társainkat egytől tizenháromig kellett osztályoznunk. A legmagasabb pontszám egyben azt is jelentette, hogy az illetővel szeretnénk együtt űrrepülni. Hosszasan meghánytam-vetettem a dolgot, majd végül Dave Scott neve került a listám élére, amit aztán odaadtam Alnek. Cserébe egy kamudiplomát kaptam a „Seggelős Alapkiképzés” elvégzésének tiszteletére, ami egyben arra is feljogosított, hogy „póráz nélkül” elhagyjam a várost.
Ezzel a lehetőséggel egyénileg és csoportosan is gyakran éltünk. Az adóigazolásomból az derül ki, hogy 1964-ben huszonhétszer utaztam el Houstonból, legtöbbször két vagy három napra. Hat alkalommal geológia terepgyakorlaton vettem részt, a többi más feladatokkal függött össze, ezekről később lesz szó.
 
Legelső geológia gyakorlatunkra a Grand Canyonban került sor. Ez azért volt az egyik legérdekesebb, mert ez volt az első, és mert a táj szépsége és a hely nagyszerűsége magával ragadott minket. Az alapötlet az volt, hogy legyen lehetőségünk az osztályteremben tanultakat terepen szerzett tapasztalatokkal kiegészíteni, és ne csak a negyedkilós, 801-es leltári számú kődarabot lássuk az asztalon. Így megszemlélhettük, ahogy mérföldeken át tisztán kivehető csíkként húzódik végig a kőzetrétegben az a vizsgált minta, ami a földtörténeti devonban rakódott le a kambrium kor szikláira, következésképp a perm kor mészkőrétege fedte le jóval később (mintegy 200 millió éve.)
Ahogy a Colorado egyre mélyebben belevág az Arizonai sivatagba, úgy kerül a felszínre a tucatnyi különböző sziklaképződmény is. A folyó közel másfél kilométerrel a perem alatt kanyarog, és egymillió tonna üledéket szállít el naponta. Ahogy a déli peremnél, a híres Kaibab Ösvényen ereszkedtünk alá, megvizsgáltuk, és dokumentáltuk („hypidiomorf szemcsék”) az egymást követő sziklarétegeket, kezdve a felső mészkő- és homokköveken, az öregebb palarétegen át, egészen a kanyon alján található nagyon öreg, több mint két milliárd éves, sokat tapasztalt Vishnu agyagpaláig.

Ezzel az egésszel csak az volt az egyetlen gond, hogy az agyagpalát (metamorf kőzet) és egy magányos gránitkupacot (magmás kőzet) leszámítva az összes szikla üledékes eredetű volt: a víz hozta idáig, sok növényi és állati fosszíliát is tartalmazott, így például cápafogakat. Természetesen 1964-ben még senki nem tudta, hogy a Holdon milyen sziklákra számíthatunk, de a jó nevű kutatók közül senki sem gondolta, hogy üledékes kőzet fogad majd minket, pláne, nem fossziliák. Viccelődtünk is azon, hogy ezekből egyet-kettőt magunkkal viszünk a Holdra, majd a begyűjtött holdkövek közé rejtjük. Tulajdonképpen meglep, hogy egyetlen holdraszálló egység legénysége sem számolt be rádión holdi fosszíliák felfedezéséről, persze, csak azért, hogy kicsit felrázzák a Küldetésirányításnál üldögélő geológusokat.

Mindenesetre csodálatos utazásban volt részünk a Grand Canyonban. Tudtuk, hogy sok más, hasonló kirándulás vár még ránk a legkülönfélébb vulkánokhoz, meteorkráterekhez, hamuesőkhöz, és más holdbéli tájakhoz, ezért lazítottunk, kalapácsunkkal pedig sziklákat faragtunk. Élveztük a lenyűgöző látványt, és rácsodálkoztunk arra a világra, amibe épp készültünk belépni. A perem tetején például szinte csak alacsony növésű fenyők voltak, alattuk viszont a Kanada déli részére jellemző csodálatos Douglas-fenyők nőttek. A nagy magasság és a hűvös éghajlat nyújtott menedéket ezeknek az idetévedt idegeneknek, legalábbis egy vékony sávban.
Lejjebb, a növényzet fokozatosan kanadairól mexikóira változott, mégpedig úgy, hogy legalul a táj úgy nézett ki, mint a Sonora-sivatag, amit gyíkok és jukkafák tettek teljessé.
Középen mérsékelt időjárási zónába érkeztünk, és még egy hegyi kecske családot is láttunk. Bevallom ezen a geológia-kiránduláson – és igazából mindegyiken – a növény- és állatvilágot sokkal érdekesebbnek tartottam a szikláknál. Csoportunkból páran, például Roger Chaffee átkozottul jó geológusok lettek: talán mert őszintén élvezték a dolgot, de az is lehet, hogy egyszerűen csak gyorsan tanultak. Ami engem illet, én sosem kaptam el igazán a fonalat, és közel ugyanannyi időt töltöttem azzal, hogy Gene Cernan-nal kőhajításban versenyezzek, mint amennyi a térképrészletek jegyzetblokkomba skiccelésére ment el. [Az alábbi kép egy túlélőtábor alkalmával készült: Jack Swigert, Ken Mattingly és Charlie Duke látható egy instruktor társaságában.]

Szinte az egész napunk ráment a kanyonba ereszkedéssel, így az éjszakát a kanyon alján lévő szimpatikus motelben töltöttük, ahol másnap reggel szamarakat bérelhettünk a visszaúton ránk váró kaptató fáradalmainak enyhítésére. A szamárhátat választottam, de olyan állat jutott nekem, ami minduntalan megállt, ha egy pillanatra elfelejtettem noszogatni a lábaimmal, így gyakorlatilag pont annyi testmozgásban volt részem, mintha gyalog mentem volna. Rengeteg időm maradt arra, hogy elmerengjek az irtózatos sebességen, amivel a Hold felé száguldozom. Az Edwards szuperszonikus gépeitől eljutottam odáig, hogy egy szamarat sarkantyúzva kecmergek a Grand Canyonból kifelé. Ahogy a vadászgépek is olykor trükkösek voltak, úgy ez a teremtmény is. Örökösen a közlekedési eszközökkel bajlódtam, és kevés jutott ki nekem a használatuk során remélhető előnyökből. Ha tudós lennék - ahogy sosem leszek az, legalábbis biztosan nem geológus - talán közlekedési mérnökként még hasznomat is vehetnék.
Mindenesetre határozott késztetést éreztem arra, hogy megosszam szamaramat egy-két erre érdemes tudóssal, feltéve, hogy a továbbiakban ők rugdossák az állatot, míg nekem csak a kormányzás marad.

A Grand Canyonban tett túrát a geológiai szempontból érdekes helyek sora követte. Egyesek valóban egyedülállóak voltak, mint például a Meteor-kráter Arizonában, és a nukleáris robbantás révén keletkező lyuk a Mercury kísérleti telepen, Nevadában. Mások inkább jellegzetes geológiai alakzatok képviselői voltak (kaldera a Valles-kráternél, New Mexico; tufakúpok a Sunset-kráternél, Arizona). Voltak helyek, amik a kőzet anyaga miatt voltak fontosak (láva Bend közelében, Oregonban; bazalt és vulkáni hamueső a texasi Marathon Basin-ben).

Más esetekben a geológiai tagoltság feltérképezése állt a túra középpontjában, ilyenre Philmont Ranch-en került sor, New Mexicoban. Ezek a helyszínek az Egyesült Államok nyugati területén találhatók, mivel ezt a régiót borítja legkevésbé növénytakaró; csupasz kőtengereivel és krátereivel ez a vidék hasonlít leginkább a holdra – akár vulkanikus eredetűek, akár becsapódás hozta létre ezeket az alakzatokat. Gyakorlatiasabb szempontból nézve Houston közel volt, és instruktoraink is jobban ismerték ezt a terepet.
A későbbiekben jóval ezoterikusabb helyeket is felkerestek a többiek, például Mexikót, Alaszkát és Izlandot. Ezekről a kiruccanásokról lemaradtam a Gemini-utazás előkészületei miatt, de nem akarok elébe menni az eseményeknek.
A geológiai túrák általában üdítően teltek, de ahogy a geológiáról egyre inkább a mérnöki problémák megoldására, a PR-haknikra, és sok minden másra helyeződött a hangsúly, úgy lett egyre nehezebb lépést tartani kirándulásaink ütemtervével. Bele kellett húzni!
A helyiek hosszú szakaszon akartak minket elkísérni, és nem győztem eléggé meglepődni azon, hogy egy csapásra hány szakterület szakértőjévé tett minket „Asztronauta”-titulusunk.
Az egyszerű emberek tisztelettel elhitték, hogy amit egy asztronauta mond, annak úgy is kell lennie, a rafináltabbak pedig olyan kinyilatkoztatásokra akartak minket rávenni, amiket aztán vallási meggyőződésük alátámasztására használhattak."

Míg a hivatásos pilótákat a "joystick" és a "dugóhúzó" szavak használatától rázza ki a hideg, addig az asztronauták a „kapszula” szótól rándulnak görcsbe. A kapszulákat lenyelik – az űrhajót repülik. Saját űrhajós szocializációjáról is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"1964-ben Ellington-i osztálytermünkben még senki nem tudhatta pontosan, miként is hasznosítjuk majd ezt az új, geológia nevű furcsa tárgyat. Lehetséges, hogy a legnagyobb kaland, a század utazásának kulcsa valahol ezeknek a számozott kőkupacoknak az alján rejlik? A Holdra lépő első asztronauta vajon egyben a földönkívüli sziklaminták legnagyobb tudora lesz?  Talán majd mindannyian felállunk, kérdéseket tesznek fel nekünk; aki pedig egyszer is hibázik, az leül, és ez mindaddig folytatódik, míg a végén csak egy legény marad talpon: ő lesz az első ember a Holdon. Baromság!

Először a Mercury-s veteránok kezdtek el morgolódni, ami gyorsan átterjedt a második csoport, a Kilencek tagjaira is. Vajon a geológusok tényleg komolyan gondolják, hogy majd mikroszkópokat cipelünk a Holdra, és köveket vakargatunk majd, hogy meghatározzuk keménységüket? Mit törődünk mi a kémiai összetételükkel, ha vissza is hozhatjuk a kőzetmintákat? Majd a földön kielemzik. Az egészből csak annyi tartozik ránk, hogy az értékes kavicsaikat hazahozzuk! Hagyjuk már ezt az egész elméleti hablatyot; odamegy valaki, belapátol mindent a holdkompba, amit csak a környéken talál, plusz nyilvánvalóan összeszedi a többitől kirívóan eltérő darabokat, majd szépen hazajön.
Slayton szerintem ott helyben gyagyásnak bélyegezte volna azt, aki ekkor előállt volna azzal, hogy az asztronauták majd őrizetlenül hagyják a holdkompot, és egy jeep-szerű járművet visznek magukkal, amivel aztán mérföldeket vezetnek.

Mi, tizennégyen - valamennyien egytől-egyik újoncok - eleinte inkább csöndben figyeltünk, de ahogy jobban megismertük egymást, úgy került elő egyre több nézőpont. Az enyém különösen szűk látókörű volt annyiban, hogy nálam az első holdraszállással hirtelen véget is ért volna az egész program. Arra még csak-csak gondoltam, hogy a holdraszállást előkészítő repülésekre szükség lesz, de arra már nem, hogy az első sikeres leszállás egyben a hold felfedezésének kezdetét jelenti - nagy hatótávolságú holdautó és mindenféle mérőműszerek kíséretében. Másfelől viszont úgy gondoltam (és ma is így gondolom), hogy az ember egyszer holdbázisokat hoz létre, illetve, hogy a Marsra is elrepül majd. [Az alábbi képen épp Lindsey Bolton, a holdautó-projekt mérnöke mutatja be a Rover 1-et 1971 márciusában.]

Nyilvánvaló volt persze, hogy minderre nem az Apollo-program keretében kerül sor, Kennedy elnök ugyanis azt mondta, hogy „embert kell juttatni a Holdra, és biztonságosan visszahozni a földre”. Vajon nem az általa tett vállalás megduplázására készülünk pusztán azzal, hogy egyszerre két embert is eljuttatnánk a Holdra? Számomra ezt jelentette az Apollo-program, és ez is épp elég nehéznek ígérkezett.
Úgy véltem, tizennégyünknek kiváló lehetőségünk lesz arra, hogy egyszer-kétszer elrepüljünk a Holdig, amire nyilván csak a három legjobb és legtapasztaltabb szállhat majd le; ők minden bizonnyal a Hetek és a Kilencek közül kerülnek majd ki.
Emiatt aztán nem is figyeltem túlzottan, amikor Walt Cunningham azt ecsetelte, hogy tudósként elsőnek kellene lennie, mivel olyat is észrevenne a hold talaján, ami a nem kellő tudományos alapokkal rendelkező többiek figyelmét nyilván elkerülné.

Ekkor még elképzelésem sem volt arról, hogy a különböző küldetések legénységét még jóval azelőtt összeállították, hogy egyáltalán tudni lehetett volna, melyik száll majd le a Holdra. És bizony Armstrong, Collins és Aldrin sem azért került egy csapatba, mert ők voltak a legjobbak, hanem mert a Gemini-program során hozott bonyolult döntéseken legalább annyi múlt, mint az Apollo-sokon, sőt, még saját egészségi állapotom is beleszólt a dolgok alakulásába.

Addig azonban mi, tizennégyen keményen küzdöttünk geológiai tanulmányainkkal a tárgy gyakorlati hasznát illető kétségeink ellenére. Végülis mindannyian nappalis diákok volt, és a geológia is csak egy tantárgy volt a többi mellett. Mindegyiken jól akartunk teljesíteni, mivel állítólag a számonkérés napja is előbb-utóbb eljön, amikor a jó tanulók elnyerik méltó jutalmukat, és a rossz diákok előtt repülnek: hiszen a tét a repülés volt, és a tapasztalatszerzés, hogy majd minél jobban menjen(ek) a holdraszállás(ok). Sajnos, a tantárgyak többsége is legalább annyira elszállt időtöltés volt, mint a geológia-teremben töltött szeánszok. Az egyik tipikus tárggyal kapcsolatban például ezt a kritikát fogalmaztam meg:

"A kurzus azoknak való, akik a jövőben (a) egy jobb számítógépet akarnak építeni, vagy (b) egy meglévő gép alkatrészeit javítják, illetve cserélik. Nem pilótáknak szól, akiknek azt kellene inkább megtudniuk, hogy miként használják a számítógépet, és miből vehetik észre a gép meghibásodásait. Ez utóbbi megjegyzés általánosságban igaz az egész asztronauta-képzésre is: a pilóta - és ne a szerelő vagy a tervező - szemszögéből tanítsanak minket.
1964 július 17."

A kurzus jó oldala az volt, hogy nem kaptunk osztályzatokat: amolyan közvetlen adok-kapok beszélgetéseken vettünk részt, ezek során egymást is jobban megismerhettük. Másik haszna az volt, hogy a holtidőket az Ellington környékén szétszórt NASA-irodák felkeresésével, és az Ellingtontól pár kilométerre, délre található Emberes Űrhajó Központ új épületében való császkálással tölthettük, ahol az építkezés már a végefelé járt . Amint jobban megismertük az embereket és a létesítményeket, kezdtük otthonosabban érezni magunkat, és egyre inkább a NASA-alkalmazottakra jellemző szakzsargonnal beszéltünk.

A NASA nyelvezete egy árnyalattal sem rosszabb a Légierőénél vagy a Külügyminisztériuminál, mindnek megvan a létjogosultsága, habár anyanyelvünket egyikre sem lenne jó lecserélni. Vizsgáljuk csak meg ezt az alábbi mondatot: „Jones és Smith nem jönnek ki jól egymással”! Ez a mondat a Légierő nyelvére fordítva: „Jones és Smith közti potenciális szövetség lehetőségét nem használják ki megfelelően.”
Ugyanez a NASA nyelvén így hangzik: „Jones és Smith közti összeköttetés divergenciát mutat”, Külügyminisztériumiul pedig: „Jones és Smith távolságtartása kontraproduktívnak tekinthető kétoldalú együttműködésük szempontjából, mindkét fél a másikat a bête noir [nem kívánatosnak] tekinti”. A NASA nyelvezete nincs bő lére eresztve, és persze, különbözik a többitől. Ráadásul van egy-két tabu is a szótárban, amik használatával amatőr kívülállónak minősül az ember. Amíg például a "joystick" és a "dugóhúzó" szavak használatától a hideg kirázza a hivatásos pilótákat, addig az asztronauták a „kapszula” szótól rándulnak görcsbe. A kapszulákat lenyelik – az űrhajót repülik. Az pedig különösképp fájdalmas, ha olyanok is használják ezeket a szavakat, mint például  Jim Fletcher a NASA vezetéséből.

A másik dolog, amit meg kell tanulni, a mértékegységek megfelelő használata: az űrhajó sebességét például méter per szekundumban mérik, nem kilométer per órában. Az idegen kultúrák tanulmányozásához is el kell sajátítani nyelvüket, és az űrrepülés nyelvezete legalább olyan bonyolult és kifinomult, mint az általa leírt manőverek. Ezért aztán a NASA PR-esei különösképp rettegnek egy-egy küldetés alatt, mivel nekik kell közérthetően tolmácsolni a „kapszulából” nagy mennyiségben érkező "delta vék" vagy "szarrá megy" kifejezéseket.
Meglehet, hogy a közvélemény is erősebben támogatta volna az űrprogramot, ha a nyilvánosság valóban érti is, miről beszélnek az asztronauták. Másrészt viszont szerintem bizonyos mértékű misztikum minden vállalkozás esetén kívánatos."

Az Apollo 11 legénységéről egy holdkőzetet is elneveztek, ezt azonban az iskolapadban még nem sejthették, ahol kiemelt óraszámban tanulták a geológiát. Erről számol be Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Ennek tiszteletére az űrhajósok életének kulisszatitkait osztjuk meg, mégpedig vélhetően a leghitelesebb forrás, Michael Collins jóvoltából. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Valamennyien tudatlanok vagyunk. Csak mindannyian másképp. (Will Rogers)

A kérdés az, hogy tudatlanságom fenntartható-e annyi különböző témában? Hol kezdjem, mit tanuljak, miként találok rá azokra a mesebeli hétmérföldes csizmákra? A körültekintő NASA tizennégyünk számára még mézesmadzagról is gondoskodott egy csinos kis tanfolyam formájában, hogy áthidalja azt a szakadékot, ami repüléstan és repüléstan között húzódik, és így minimálisra csökkentse azt a műszaki sokkot, amit a kurzus nélkül minden bizonnyal megtapasztalnánk. Habár alapvető ellenérzéseim vannak az iskolapadokkal kapcsolatban, ezzel az eggyel kivételesen meg voltam elégedve, több okból is.

Először is tudni akartam, mi az, amit a NASA tényleg olyan fontosnak tart a témába vágó tudományok közül. Másodszor, a képzést ugyanaz az ügynökség szervezte, amelyik épp ekkor fejezte be a kiemelkedően sikeres Mercury-sorozatot, így joggal számíthattam arra, hogy gyakorlatias kurzusban lesz részem, amit pragmatikus emberek tartanak majd - és nem pedig nehezen érthető elméletiek. Harmadszor azért vártam, mivel minden bizonnyal számomra ez lesz az utolsó iskola, amit el kell végeznem - annak kellett lennie - hiszen a NASA után mi jöhet még? Ez volt a Legfelsőbb Bíróság, és íme: ennek a fiatal ügyvédbojtárnak most adnak egy esélyt, hogy végigtárgyalja az esetét. És ha ebbe még egy holdutazás is belefér: annál jobb.
A 240 órás kurzus többségében nem túl meglepő tantárgyakból állt:

Csillagászat – 15 óra, Aerodinamika – 8 óra, Rakétahajtás – 12 óra, Kommunikáció – 8 óra, Egészségügy – 12 óra, Meteorológia – 5 óra, Felsőlégkör fizika – 12 óra, Irányítás és navigáció – 34 óra, Repülésmechanika – 40 óra, Digitális számítógépek – 36 óra, Geológia – 58 óra

Úgy tűnt számomra, hogy túl nagy hangsúlyt fektettek a számítógépekre, de akkoriban még nem ismertem fel, hogy a Gemini és Apollo űrhajók milyen nagy mértékben támaszkodnak majd a számítógépekre. Nagyjából minden tárgy fontossága szerint képviseltette magát a tanmenetben. Kivéve, az utolsót: Geológia – 58 órában?!

Szemmel láthatóan nem csak arról szól a történet, hogy párosával elrepülünk a Holdig, hanem talajvizsgálatot is kell majd végeznünk, ha már egyszer ott vagyunk. Ez az ötvennyolc óra csak az első kurzus volt, amit a II-es, III-as, IV-es, V-ös és VI-os követett! A geológia órák eltértek abban is, hogy ezeket nem csak tizennégyünk, hanem az összes asztronauta számára tartották – mi, zöldfülűek ekkor nézhettük meg közelebbről idősebb társainkat. Egy rozoga, minden bizonnyal átmenetinek szánt II. világháborús épületben gyűltünk össze az Ellington Légibázison heti pár alkalommal, itt tartották az előadásokat és a laboratóriumi munkára is itt került sor - ezeket a NASA szakértőiből és az Egyesült Államok vezető geológusaiból verbuvált válogatott csapat tartotta.

Bizarr egy helyszín volt. Az asztalokon dobozszámra álltak a kőzetminták, mindegyikre egy csinos számot pingáltak. Minden asztronauta számtalan lehetőséget kapott arra, hogy végigtapogassa a dobozok tartalmát, hogy megismerkedhessen nagy kedvenceivel, és számról is felismerje azokat – ha már ásványianyag tartalmukról nem sikerült. Emlékszünk arra az özönvíz előtti történetre, amikor az elítéltek azzal szórakoznak, hogy viccek helyett csak a viccek sorszámát mondják? Évek múlva, amikor Dave Scott az Apollo 15 küldetésen felfedezte híressé vált Teremtés Szikláját, a szikla hosszas jellemzésébe bocsátkozott a helyszínen, holott igazából csak ennyit kellett volna mondania: 408-as. Mindannyian értettük volna.

De 1964-ben a számok és a hozzájuk tartozó leírások még döcögősen mentek. Egy számunkra merőben új szókincset kellett megtanulnunk, és teljesen más szemmel kellett tekintenünk a sziklákra. A „szürke és göröngyös” többé már nem volt elegendő, ez mostantól „hypidiomorf szemcsés, porfirikus, helyenként közepes nagyságú szürke fenokristályokkal tűzdelt” lett. „Puha és morzsalékos?” Sajnos, elégtelen: mennyire puha a Mohs-féle keménységi skálája alapján, amit persze betéve kellett tudnunk?
A kristályszerkezet tanulmányozására még mikroszkópjaink is voltak, meg régi vegyészeti szakkönyveink, amikből kikereshettük az elemeket, és a hozzájuk tartozó vegyértékeket.
Közismert, hogy a H2O a vizet jelenti, ahogy az is, hogy nincs túl sok belőle a Holdon. Azt viszont már a legsegítőkészebb ékszerész se mondaná meg, hogy a türkiz valójában CuAL6(OH)8(PO4)4-4H2O. Arra azonban végképp nem számított senki, hogy a (Fe2+, Mg)Ti2O5-öt a Nyugalom tengerén fedezik majd fel valamikor 1969-ben, és hogy ezt az új ásványt majd Armstrong, Aldrin és Collins kezdőbetűiből armalcolite-nak nevezik el."