A kétségek éve
2012.07.25. 09:30
Egy holdutazás során a légkörbe való visszalépés azt jelenti, hogy egy 65 kilométeres célt 370 ezer kilométerről kell eltalálni - ez olyan, mintha hat méterről hajítva próbálnánk meg egy emberi hajszálat borotvapengével kettévágni. Ez volt az egyik kihívás a hatvanas évek elején Michael Collins szerint, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Ennek tiszteletére az űrhajósok életének kulisszatitkait osztjuk meg, mégpedig vélhetően a leghitelesebb forrás, Michael Collins jóvoltából. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"[Az orvosok] a Gemini-program tiszteletére egy újabb elmélettel álltak elő. Szerintük pár napos űrutazást követően a légkörbe-lépéskor olyan mértékű terhelés éri hirtelen a szervezetet, hogy a vegetatív idegrendszer egészen egyszerűen megfeledkezik életfenntartó funkcióiról. Emiatt - sok más egyéb córesz mellett - az ember alvégében gyűlik össze a vér, majd az agy elégtelen vérellátása miatt a delikvens elájul. Ha már viszont elájult, az asztronautát semmi el nem oldozza üléséből, amiben így a föld felé néző lábakkal ül: emiatt a vér sosem tér vissza a felsőtestbe, amibe aztán bele is hal!
Együtt létezni és dolgozni ezekkel az emberekkel felért egy kísértetkastélyban élő nagynénivel, vagy esetleg ahhoz a közeli baráthoz volt fogható, aki vakon hisz az asztrológiában, és képtelen bármi másról beszélgetni. Különösen szívderítő tud lenni, ha rossz napjaidon valaki felolvassa neked aznapi horoszkópodat. Semmit nem kell belőle elhinni, de átkozottul nehéz figyelmen kívül hagyni. De még ennél is rosszabb volt tudni azt, hogy az orvosoknak előbb vagy utóbb igazuk lesz, pesszimizmusuk beigazolódik, és valami csúnya dolog történik valakivel a világűrben.
Erre a legközelebbi esély a Skylab-programban kínálkozott: mindenki túlélt közel három hónapot, így aztán miért is ne próbálkozhatnánk meg egy tizennyolc hónapos Mars-utazással?
Dr. Charles Berry, az űrprogramban valaha résztvevő legnagyobb pletykafészek, elmondta, hogy a csak férfiakból álló legénység elképzelhető, hogy túl rizikós lenne erre a vállalkozásra, ezért az orvosi közösség újfent az űrrepülés pszichológiai - ha nem testi - korlátairól pusmogott.
Az igazság az, hogy az űrkutatás pontosan ugyanott tartana orvosok nélkül is - vagy talán még egy kicsit előrébb: jól meglettünk volna az egészségügyi berendezések garmadája nélkül is, mint amilyen a csuklóra rögzített vérnyomásmérő, az erőméter és vizeletmennyiség mérő készülék volt. Ez mind csak növelte a tömeget és bonyolultabbá tette a dolgokat, valamint időt és energiát rabolt el az értékesebb feladatok rovására.
Ugyanakkor volt pár váratlan haszna is az orvosi és diagnosztikai eszközök űrcélú fejlesztésének, ami a beteg emberek javát szolgálta itt a földön, így az erre fordított idő és a pénz nem teljesen veszett kárba.
Ha az orvosi dilemmák főként az orvosok agyában léteztek, úgy a mérnöki problémák mindenki más szürkeállományába bevették magukat, beleértve az asztronautákét is. Mennyi üzemanyag szükséges a Hold környékén egy sikeres űrrandevúhoz és dokkoláshoz, amikor még földközeli pályán se próbálta ki ezt senki? A tervezett üzemanyag fele is megteszi, vagy a duplájára lenne szükség? Milyen hőmérséklet lesz az űrhajó belsejében a Hold felé menet, a folyamatos napsütésben? Milyen lesz a hőmérséklet az űrhajó belsejében, ahol mi, puhatestűek leszünk majd, miközben a napos oldal tűzforró, az árnyékos oldalon pedig fagy? Az elektronika talán kibír párszáz Celsius fokos hőmérséklet-ingadozást, de az emberi test alsó és felső tűréshatára közötti mezsgye nevetségesen szűk – már ami a hőmérsékletet és a nyomást illeti. Vajon tudjuk-e garantálni, hogy ezen belül maradjanak az értékek? Mi van a páratartalommal? Ha pár berendezés hidegebb a többinél, nem csapódik-e ki rajtuk a pára, ahogy a jeges teás kancsó fala gyöngyözik a fülledt nyári napokon? Ha igen, vajon ez a nedvesség okozhat-e kisülést, és nem zárja-e rövidre az érzékeny elektronikát?
És mi a helyzet az űrhajó fedélzeti navigációs rendszerével? Valóban képes elvezetni minket az égnek arra a mágikus pontjára, ahova a Hold három nappal az indítás után kerül, és ezt követően vissza is hoz majd a Földre? A hibahatár nagyon alacsony. Hazaúton ott van a légkörbe-lépés folyosója, más néven a „túlélhetőség zónája”, de hívhatjuk, aminek csak akarjuk: mindössze 65 kilométer vastag, és egy 65 kilométeres célt 370 ezer kilométerről eltalálni olyan, mintha hat méterről hajítva próbálnánk meg egy emberi hajszálat borotvapengével kettévágni.
Annyi bizonyos, hogy a borotva élének a hajszál abszolút középpontjába irányítása a nagyteljesítményű földi radarállomások feladata és elsődleges felelőssége lesz, amiket hatalmas számítógép-monstrumok egészítenek majd ki. De tegyük fel, hogy az űrhajóval megszakad a kommunikáció, és a manőverhez szükséges parancsok nem jutnak el hozzá. Vajon képesek lesznek-e az asztronauták átvenni ezt a rendkívül kifinomult, és életbevágóan fontos feladatot? Ennek feltétele egy kiválasztott csillag és a Hold vagy a Föld horizontja közötti szög megmérése, de mennyire pontosan lehet ezt kivitelezni? Ha már a követelmények ismertek és a berendezéseket is megtervezték, lehetséges-e, hogy óhatatlanul egy-két hibát is beépítettek a rendszerbe?
Tegyük fel például, hogy a szextáns túl otromba lesz a pontos mérés elvégzéséhez, vagy esetleg picit eldeformálódik, pusztán amiatt, hogy a földön (1 G) építették, de az űrben (zéró G) használják. Ez esetben vajon a Föld horizontja tényleg olyan tisztán megállapítható a légkörön túlról nézve? Mit látunk majd: a föld horizontját, vagy a légkör horizontját, esetleg valamilyen köztes vonalat? Lehetséges, hogy a horizont esetleg eltolódik, változik a napsugarak beesési szögének függvényében, és egy százismeretlenes egyenletté válik az egész. Ha minden kérdésre pontosan tudjuk a választ, mi van akkor, ha egy szórakozott technikus Cape Kennedy-n a Föld átmérőjének méretét hibásan táplálja be az űrhajó számítógépébe, vagy – ami sokkal valószínűbb – az asztronauták hibáznak majd a komplikált mérés közben? És akkor vajon mi van, ha az űrhajó egyes egységei ugyan tökéletesek, de amikor ezeket egymáshoz illesztik, a végeredmény napi huszonhat órás odafigyelést igényel a legénység részéről? Tegyük fel-tegyük fel-tegyük fel.
Ha túl soknak tűnik a kérdés, és túl kevésnek a válasz, az csak azért van, mert megpróbálok ízelítőt adni az MSC-re [Emberes Űrrepülő Központ] 1964-ben jellemző hangulatból, amikor szinte az egyetlen dolog, amit biztosan tudtunk, az volt, hogy el kell repülnünk a Holdra.
Elsődlegesen ekkor még csak a kérdező-fázisnál tartottunk: meghatároztuk, mely kérdésekre kell választ adnunk, majd eldöntöttük, hogy ezeket a földi teszteléssel, szimulátorokkal, esetleg bármi mással derítjük-e ki, vagy az eddigi próbarepülések során szerzett adatokra kell támaszkodnunk – ez a Gemini-program, illetve a korai Apollo próbarepülések során szerzett tapasztalatokat jelentette.
Senki nem tudta megmondani, hány próbarepülésre lesz szükség, de az világos volt, hogy nekünk, berepülő pilótáknak némiképp változtatnunk kell gondolkodás-módunkon. Mi ugyanis korábban a konzervatív, lépésről-lépésre módszert követtük egy-egy gép tesztelésekor, mégpedig úgy, hogy minden repülés alkalmával az ismeretlenek számát minimálisra próbáltuk csökkenteni. Nézzük például a sebességet. Akár több tucat tesztrepülésre is szükség lehet ahhoz, hogy egy modern vadászgépből előcsalogassuk a végsebességet. Ezen kívül két teszt között a repülési adatok gondos, földi elemzésére is szükség volt, hogy meggyőződjünk a folytatás biztonságos voltáról.
Olyan ez, mint egy felfelé vezető lépcső egymást követő fokai: minden lépcsőfokot egyesével, gondosan meg kell vizsgálni, ez azonban – mint megtapasztaltuk – luxusnak számít, amint a repülőgépekről rakétákra váltottunk. Egyetlen épeszű pilóta sem lépné át például a hangsebességet valamilyen új típus első útján: egy gép aerodinamikai jellemzői igencsak eltérőek a hangsebesség alatt és felett: elsőként tehát a repülő kezelhetőségét a hangsebesség közelében kell behatóan tesztelni.
De vegyük csak a Titan II rakéta tetejére szerelt Gemini-űrhajó példáját. Ha megy, akkor nagyon megy! A pályára állásig áttöri a hangsebességet, A-tól Z-ig minden közbeiktatott lépcsőfokon végigmegy, és az út során nincs többé lehetőség a változtatásra, vagy épp az űrhajó áttervezésére. A Gemini-Titan esetében két ember nélküli próbaútra került sor, mielőtt Gus Grissom és John Young elfoglalta a helyét a harmadik tetején. A Saturn V esetében megint csak két ember nélküli repülés előzte meg a Borman-Lovell-Anders trió útját az Apollo 8 fedélzetén. Természetesen, az is igaz, hogy a Légierő a Titan rakétákkal kapcsolatban már sok tapasztalattal rendelkezett, mielőtt azt a Geminihez párosították volna. Ahogy az is igaz, hogy a NASA a korai Saturn-rakétákkal – az I-essel és az IB-vel – számos ember nélküli tesztet hajtott végre, mielőtt az V-ös sorra kerülhetett.
A Saturn V azonban egy vadiúj - és valódi - szörnyeteg volt, messze nehezebb és erősebb, mint bármi más repülő szerkezet a világon, és kellően megbízhatónak bizonyult ahhoz, hogy már a harmadik útján embereket vigyen a Holdhoz.
1968. december 21-én én is ott ültem a houstoni Küldetésirányító Központban, tekintetemet egy hatalmas fali kijelzőn mozgó pöttyre tapasztva (ez volt az Apollo 8). A pötty egy csíkot húzott a képernyőn maga után, míg egy másik vonal az ideális pályát jelölte: ezen kell maradnia az Apollo 8-nak ahhoz, hogy biztonságban eljusson a Holdhoz. Feladatom egyszerű volt. Ha a pötty meghatározott mértékben letért volna a kijelölt pályáról, rádióznom kellett volna Borman-nak, hogy állítsa le a harmadik rakétafokozatot, és térjen vissza a Földre, ha ez lehetséges. Sajnos ekkor már nem kötöttem fogadásokat, mivel biztos vagyok abban, hogy 1964-ben Borman egyévi fizetését feltette volna arra, hogy a Saturn V harmadik útján semmi sem a tervek szerint történik majd. És ha még hozzávettem volna azt is, hogy az Apollo parancsnoki és műszaki egységeinek második emberes útján minden a terv szerint megy majd, biztos vagyok benne, hogy minimum 3:1 arányban én nyerem a fogadást.
Amennyire 1964 a műszaki kétségek éve volt az asztronauták számára - hiszen tudósokat, mérnököket és küldetéstervezőket kellett kérdőre vonni -, legalább annyira volt ez az év lelkiekben gazdag. Ekkor még nem töltöttünk el annyi időt az űrprogramban, hogy belefásuljunk csodáiba, amikbe lépten nyomon belebotlottunk. Ezerkilencszázhatvannégy a vörösboroknak is jó évjárat volt, és jó érzés volt tudni: minél tovább vár a palackban, annál jobb lesz – persze, csak egy adott pontig. Amikor aztán évekkel később felbontják az üveget, egyesek érdesnek és keserűnek találják az ízét, míg mások finom, a várakozásoknak megfelelő bort ihatnak. Ezerkilencszázhatvannégy az ígéret éve volt, egy olyan év, ami ember nélküli űrrepülésekkel telt; ebben az évben a tudást már leszüretelték, és későbbi fogyasztásra bepalackozták.
Bölcsen vagy kevésbé bölcsen, mindenesetre úton voltunk, és 1964 úgy él emlékeimben, ahogy egy borász emlékszik vissza egy-egy büszkeségére: „Fiatal bor, amiben még érződik a csersav, időnként karcos, de már csípős zamatú, testes íze van – és olyan ereje, amivel öt év alatt kiváló borrá válhat.”
Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz rövid idő alatt több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már átléptük az ötezres határt is, bele kell húznunk, mindenkit várunk!
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
bucbuc 2012.07.26. 07:15:39
Mert eltalálni a hajszálat borotvapengével 6 méterről lehetetlen.
Most akkor azt akarod mondani, hogy a holdutazás lehetetlen dolgokkal van tele?
:)
Másrészt a hajszálat el lehet találni a borotvapengével úgy is is, hogy megfogjuk és 6 méterről odasétálunk a hajszálhoz a kezünkben a pengével...
ipartelep · http://ipartelep.blog.hu 2012.07.26. 08:26:05
Ha a visszatérés esélye csak annyi lett volna, mint amekkora eséllyel lehet eltalálni 6 m-ről egy hajszálat _dobott_ borotvapengével, akkor meg sem kísérelték volna az utazást.
Az esély természetesen sokkal nagyobb volt, hiszen a "borotvapenge" nem dobott (hogy azután már csak tehetetlenségi pályán mozogjon), hanem irányított volt.
Ezt nyilván te tudod, de a laikus közönség nem, és őket sokkal jobban fel lehet izgatni egy olyan szcenárióval, amely a visszatérés eme momentumát ennyire eltúlozza. Enélkül is eléggé veszélyes volt.
Rézfánfütyülő fűzangyal 2012.07.26. 10:20:10
Újságírók, "újságírók"!
]{udarauszkasz 2012.07.26. 10:47:14
Fegyverkezesre kell a penz, a valsagot koveto nagy haborut meg kell is nyerni valahogy. (Lsd: katonai robot-ursiklo...)
gopuligo 2012.07.26. 12:27:57
Affeneegyemeg 2012.07.26. 17:34:49