Tizenhatezer dollárt fizetett a Life magazin az asztronautákat bemutató exkluzív riportokért, de többen aggályosnak tartották az ügyletet. Nem így Michael Collins, aki 43 éve ezen a napon hajnalban épp a Hold körül keringett, miközben társa, Neil Armstrong a Holdon állva elmondta emlékezetes mondatát: "Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek." Az évforduló tiszteletére az űrhajósok életének kulisszatitkait osztjuk meg, mégpedig vélhetően a leghitelesebb forrás, Michael Collins jóvoltából. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Kemény dió lehetett a Life magazinnak vagy bárki másnak, hogy könnyeket sajtoljon ki a műszaki emberek szeméből, de otthon: az egészen más! Fordítsd a hátára a kemény hátpáncélú bogarat, és vizsgáld meg a lágy altestét. Mit gondolt a kis Sarah Jean Apuci közelgő utazásáról – vajon átmenetileg megy el, vagy örökre? Milyen érzés Anyunak, ha Apu elmegy? (Ismerősöm, egy asztronauta feleség, amikor ezt találta kérdezni tőle egy riporternő, egyet-kettőt pislogott, majd pléhpofával visszakérdezett: „Kedvesem, Ön mit érez akkor, amikor a férje elmegy?” Itt véget is ért az interjú.) De kétség nem fért hozzá, hogy az otthon a „személyes sztorik” lelőhelye, és a Life-fal kötött szerződés pontosan erről szólt. Teljesen helyénvalónak éreztem a magánszféra lerohanásáért járó kompenzációt. Tudom, hogy a politikában bizonyos mértékben a család sem számít tabunak a sajtó számára. Emlékszem, Washingtonban a Külügyminisztérium sajtófőnökeként „Washington boszorkányait” kissé leforrázta, amikor ajtómat zárva találták, és nem jött össze az „exkluzív családriport”.

Sosem voltam politikus, és asztronautaként úgy éreztem, hogy a különös foglalkozásomból adódó stressz épp elég a családomnak a jószándékú és érzéketlen riporterek hada nélkül is. Utóbbiak aztán még egy lapáttal rátesznek a családtagok kétségeire és félelmeire, amik bármely normális és érző lelkű feleség, illetve utód fejében ott motoszkálnának.

Még ennél is alapvetőbb, hogy szerintem a fizetésemet azért kaptam, hogy a legjobb képességem szerint végezzem a munkámat, és ennek érdekében sokat túlóráztam is. Viszont amikor hazaérek, és a bejárati ajtó becsukódik mögöttem, ott végetér a munka. A családi életem csak rám tartozik, és ha úgy döntök, hogy mégis kinyitom azt az ajtót, teljesen helyénvaló, hogy ezért extra pénzt kapjak.

Még egy megjegyzés a szerződésről: nem csak pluszbevételt hozott, amit aztán egyenlően felosztottunk a harminc, harmincöt, ötvennégy, majd végül hatvanöt asztronauta-család között, de kapóra jött akkor is, ha ki akartunk bújni egy-egy nem-szerződéses interjú alól. Amint híre ment ennek, a magazinok már arra sem vették a fáradtságot, hogy a feleségeket és a gyerekeket kérdéseikkel zaklassák, mivel pontosan tudták a választ: „Bocsánat, nem adunk interjút, köt minket a szerződés”. Ez alól kivétel volt, amikor a férj odafenn volt, de ez egy másik történet. Természetesen, az asztronauták adtak szakmai, nem exkluzív, vagy bármi egyéb interjút is, ezekre péntekenként került sor. Ha lehetett, igyekeztünk úgy ütemezni a dolgokat, hogy péntekenként elkerüljük Houstont, de ha ez nem sikerült, morogtunk a reflektorok melegében, és ültünk egymás mellett, miközben rendre ugyanazok a vén, ellenszenves alakok vettek minket körül.
„Félek-e? Természetesen, igen, bizonyos mértékig; felhívom a figyelmét, hogy a következő küldetésen nagyon kevés időnk lesz; mi lesz azzal a tizenegy új orvosi kísérlettel, amik…”
Sic transit media.

A houston-i mindennapok forgatagában, a leskelődő riporterek látóterén kívül a Hold felé vezető úton vánszorogtunk. A Collins családra attól tartok, hogy ez fokozottan igaz, mivel sem Pat, sem én nem érdeklődtünk túlzottan a város által kínált közösségi programok iránt. Elsősorban azért nem, mivel a város negyvenöt kilométerre volt: nem Houstonban és nem is Galvestonban laktunk, hanem épp a kettő között, egy alluviális sárföldön egy tópart szomszédságában, aminek valami vicces kedvű ember ironikusan a "Tiszta Tó" nevet adta.
A táj a sárpocsolya környékén ugyanolyan lapos volt, mint Edwards kiszáradt tómedre, de Edwardstól eltérően itt kénytelenek voltunk elhitetni magunkkal, hogy minden a legnagyobb rendben van, és hogy az emberek nem furcsálják majd, hogy valaki önként olyan helyre költözik, ahol a legnagyobb magaslatot a Gulf autópálya mentén álldogáló telefonfülkék jelentik. Mihelyt megszoktuk ezt a biliárdasztal perspektívát, kiderült, hogy az a 45 kilométer megfelelő lökéssel nincs is olyan messze, főképp, ha történetesen egy olajban dúskáló háziasszony díványán találunk be a lukba.

A profi teniszezőkhöz és gladiátorokhoz hasonlóan az asztronauták is olyan csodabogarak, akiket az asszonyok imádnak vendégül látni. A jómodor akár még egy egész estén át is kitarthat, pláne, ha olyan gyakorlott háziasszony kezei közé kerülnek, aki tudja, mikor kell szétválasztani egy csoportot, még mielőtt az ellenségeskedések a felszínre törnének. Sajnos, minden fogadás velejárója egy-két enyhén kapatos középkorú férfi, aki mindenáron ki akarja hívni a teniszezőt egy hajnali meccsre, a gladiátor vérét akarná, vagy éppen az asztronautát szembesíti azzal a ténnyel, hogy tulajdonképpen nem több egy ostoba szupermajomnál.
Szerencsére az Emberes Űrhajó Központ Texasban épült, és nem New Yorkban, a közvetlenségükről híres texasiak utolérhetetlen vendégszeretete bőségesen kompenzált minket ezekért az atrocitásokért." (Az előző epizódért kattints ide!)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.