Az asztronauták azt tervezték, hogy a küldetés hetven órájából negyvenhatot végigdolgoznak, és huszonnégyet pihennek. Az Apollo-programot megelőző Gemini egyik legdurvább küldetése a Gemini 10-es volt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Miután készségesen beleegyeztünk abba, hogy az öszes kívánságlista minden egyes elemét bevállaljuk a Gemini 10 küldetésén, Johnnal nekiálltunk az egészet egy megvalósítható repülési tervvé gyúrni - titokban azért beismerve magunk előtt, hogy ez igazából annyira kilátástalan feladat, mintha egy másfél kiló tárolására méretezett zsákba két kilót próbálnánk meg belegyömöszölni. Itt van például a tizenöt kísérlet, ami minden más Gemini-küldetésnél több volt – leszámítva a két, űrrandevú és űrséta nélküli hosszú, nyolc és tizennégy napos küldetést, amikor a kísérleteken kívül nem sok minden mással kellett az asztronautáknak foglalkozniuk. A rendelkezésre álló repülési idő 37 százalékát a kísérleteknek akartuk szentelni, ami rekordnak számított a Gemini-program történetében (a Gemini 12 lett a második, 30 százalékkal).
Az első űrrandevú egyszerű volt abban az értelemben, hogy ehhez négyszer meg kellett kerülnünk a földet (az MSC-s zsargonban ”M = 4”), miközben utolérjük Agenánkat, amit egy órával és negyvenegy perccel előttünk indítanak útjára. [Az alábbi képen az űrbéli macska-egér játék egyik kelléke, az Agena látható. Ezt kellett utolérniük.]

(Az űrprogram kezdetén – azaz a Mercury-s és a korai Geminis időkben – a „keringés” volt az egyetlen szó, amit használtunk. Ez azt fejezte ki, hogy egy alkalommal megkerüljük a földet. Később a „fordulat” vette át a helyét. Technikai értelemben egy keringés esetében földi koordinátákkal írjuk le azt, ami a fordulat esetében inerciális koordinátákkal történik; ez alatt azt értem, hogy egyetlen fordulat 360-fokos körutazás a forgó glóbusz körül, és független attól, hogy az űrhajó a föld mely pontja fölött halad át éppen. Ezzel szemben a keringés az az idő, ami két fejünk fölötti észlelés között eltelik egy konkrét földi pontról nézve. Ha a Föld nem forogna a tengelye körül, egy keringés és egy fordulat ugyanannyi ideig tartana. Mivel azonban a Föld kelet felé forog, és az űrhajót is keleti irányban indítják útnak, egy fordulat, illetve az ehhez szükséges idő valamivel rövidebb, mint a keringés esetében. M = 4 valójában négy fordulatot jelent, ezalatt kell tehát beérni az Agenát. [A fentieket elég nehéz magyarra átültetni, az angol eredetiben orbit és revolution (rev) szavak szerepelnek - előbbit fordítottuk keringésnek, utóbbit fordulatnak.])

Természetesen a VI-os Modullal való fedélzeti számítógépészkedés teljesen kitölti majd ezt az első négy kört, olyannyira, hogy szó szerint nem marad időnk még arra sem, hogy kinézzünk az ablakon – kivéve persze, amikor épp csillag-horizont szögméréseket kell végeznünk.
A második űrrendevú már teljesen más fán terem, mivel ezesetben egy másik céltárggyal kell találkoznunk a világűrben: mégpedig a Gemini 8 Agenájával, ami akkor már négy hónapja vár ránk, miután Neil Armstrong és Dave Scott elhagyta. Na és?

Nos, az a nagy különbség, hogy a 8-as Agenája ekkor már régóta „halott”: az akkumulátorai lemerültek, ami egyben azt is jelenti, hogy nem működik radar transzponderje sem. Emiatt aztán a mi radarunk teljesen hasznavehetetlen, hiszen az általa küldött jelekre a 8-as Agena nem tud majd válaszolni, és mi kizárólag a szemünkre hagyatkozhatunk az űrrandevú során. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az Agena kimúlásával stabilizációs rendszerei is leálltak, így jó eséllyel úgy pörög, mint egy búgócsiga, vagy esetleg két végén bukdácsolva halad a világűrben, ami újabb kérdést vet fel: hogy szerelem le róla a mikrometeorit-mérő berendezést?

A pesszimisták (realisták?) kolosszális bonyodalmakat vizionáltak lelki szemeik előtt, így például azt, hogy a Gemini, az Agena és én a tizenöt méter hosszú, ördögi természetű köldökzsinórnál fogva összegubancolódunk.

Így aztán nekünk – a legénységnek – sokat kellett dolgozni azon, hogy a rend látszatát fenntartva összeszervezzük ezeket a feladatokat. Jóféle bürokrata módjára összegyűjtöttük szövetségeseinket, és tanácskoztunk. Sok segítséget kaptunk az Ed Hoskins által vezetett mérnöki segítő csapatunktól. Tartaléklegénységünk is volt Jim Lovell és Buzz Aldrin személyében, akik szerepüktől ugyan nem voltak elragadtatva, de jól megalapozott javaslatokat tettek közkinccsé.
Boldogtalanságuk oka az volt, hogy Deke legénység-kijelölő rendszere értelmében arra számíthattak, hogy kimaradnak a következő két küldetésből (Gemini 11 és 12), majd a soron következő harmadik lesz az övék. Gemini 13 küldetés azonban nem volt, így ők amolyan béna kacsák lettek: a Gemini-programra pocsékolták idejüket, amikor már az Apollo-programra kellene gyúrniuk.

Aztán januárból február lett; a küldetés megszervezésével jól haladtunk. Így festett a repülési terv: késő délután indulunk útnak a 8-as Agena pályája miatt, ezt követően öt órát töltünk saját Agenánk hajkurászásával, majd hozzádokkolunk. Ezután begyújtjuk nagy hajtóművét (ez újabb elsőzés volt), hogy segítségével magasabb pályára álljunk, és elkezdjük megközelíteni a 8-as Agenát. Majd alvás.
A második nap tizennégy órás munkaidejében párszor beindítjuk az Agena hajtóművét, kísérleteket végzünk, és sort kerítünk az „állj-ki-az-ajtóba”-típusú űrsétára is. A harmadik nap a terv szerint tizenöt munkaórából áll; ekkor egy sor komplikált manővert hajtunk végre, hogy találkozhassunk a 8-as Agenájával, további kísérletek következnek, majd sor kerül a tényleges űrsétára, ezt követően ismét kinyitjuk az ajtót, hogy megszabaduljunk a fölöslegessé vált berendezésektől, és alacsonyabb pályára süllyedünk.
A negyedik nap röpke nyolc órából áll majd, ezalatt végzünk a kísérletekkel, épp jókor ahhoz, hogy felkészüljünk a fékezőrakéták gyújtására, és vízre szálljunk az Atlanti-óceánban az indítástól számított hetvenedik óra huszonhetedik percében.

Amennyire csak tudtuk, belepasszíroztuk a repülési tervbe az étkezést, az üzemanyag cella karbantartásait, a helymeghatározást, a rádióbeszélgetéseket, és az összes többi apróságot, ami ahhoz szükséges, hogy ember és gép működőképes maradjon. A dolog úgy festett, hogy elméletben a küldetés hetven órájából negyvenhatot végigdolgozunk, és huszonnégyet pihenünk, de a gyakorlatban kissé másképp alakultak a dolgok."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.