Gyilkos gondolatok

2012.12.06. 09:30

Carrying_the_Fire_1.jpgVoltak pillanatok, amikor az Apollo-8 repüléséről lecsúszott Michael Collins Borman parancsnokot és Deke Slaytont, a főgórét okolta a vele történt sérelmekért. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Mike Collins mindezt kíváncsi kívülállóként követte figyelemmel. A legnagyobb aggodalmam természetesen az volt, hogy megerősödnek-e a csontjaim annyira, hogy visszatérhessek a repülős státuszomba, de addigis csak kell valamit csinálnom – mindenki dolgozik valahol. Tom Paine ekkor vette át a NASA igazgatói székét a nyugdíjba vonuló Jim Webbtől, és megkülönböztetett kedvességgel felajánlott nekem egy állást Washingtonban, ahol az Apollo Applications programon dolgozhattam volna. Mindössze „átmeneti” munkahelyről lenne szó - nyugtatott meg, de a telefonon keresztül is felfedezni véltem hangjában valamit, ami arra utalt, hogy valószínűleg egy levitézlett asztronautának akar éppen felkínálni egy álláslehetőséget. Bármi is volt a hangjában, elmagyaráztam neki, hogy amennyiben vissza akarok térni egy Apollo-legénységbe, akkor Houstonban a helyem, mivel Washingtonban kérlelhetetlenül kisorolok a küldetésre várakozók táborából, akik közül a jövőbeli legénységeket verbuválják majd. Tom (Dr. Paine-nek hívtam) azonnal egyetértett velem, áldott legyen a neve, és nem erőltette tovább a dolgot. Sokkal nehezebb helyzetben lettem volna, ha Jimnek (számomra Mr. Webb) kell nemet mondanom.

Miután eldőlt, hogy Houstonban maradok, ráadásul mindez az igazgató egyetértésével történt, úgy döntöttem, hogy a legtöbb értelme annak van, ha régi küldetésem munkálataiból veszem ki a részem - ezt mostanában már Apollo-8 néven emlegették.
Indításképpen a helyemre lépő Jim Lovellt egy rakás dologról tájékoztathatom. Még fontosabb, hogy a legénység repülési tervéért felelős szakértő voltam, és mivel ezúttal a Hold megkerülése a cél, a legénység milliónyi feladatát újból meg kellett határozni: a legapróbb részletekig megtervezni és rendszerezni mindent. A legénységnek óriási szüksége volt Houstonban valakire, aki képviseli az érdekeiket a küldetéstervező értekezletek véget nem érő sorozatán, mialatt ők a szimulátorral, vagy az űrhajó tesztelésével bajlódnak. A holdkörüli pályán töltött időt például perces bontásban kellett megvizsgálni, mivel a legénység teendőit számos változó befolyásolhatta.

Az űrhajó bármikor közvetlen napfénybe, földfénybe vagy teljes sötétségbe kerülhet. Lehet, hogy lesz rádiókapcsolat a földi irányítással, de lehet, hogy nem lesz. Ha a kommunikáció érdekében úgy fordul, hogy az antennája a Föld felé mutasson, megtörténhet, hogy az űrhajó ablakai a világűr sötétjébe néznek, nem pedig a lehetséges leszállóhely irányába, amit le kellene fényképezniük.
Ha viszont az űrhajó egy helyzet-meghatározás alkalmával úgy fordul, hogy a szextáns a csillagok felé nézzen, a legénység pár perc múlva azon kaphatja magát, hogy sem a Földdel nem tud kapcsolatot létesíteni, sem a Holdat nem tudja fotózni. Minden egyes irányváltás időt és üzemanyagot jelent: a holdkörüli pályán mindkettő értékes árucikknek számít, ezért aztán az egymással összefüggő események láncolatát a lehető legjobb hatásfokkal kell összeszervezni. Ez sziszifuszi, macerás feladat, de legalább hasznosnak éreztem magam, és gondolataimat a nyakamat ölelő műanyag gyűrű helyett végre az Apollo-program kötötte le.

A röntgenfelvételek alapján gyógyulófélben voltam: október végén már eldobhattam a gyűrűt, és katapultülésekkel nem rendelkező szállítógépekkel repülhettem, november végére pedig visszatérhettem a T-38-asokhoz – immár korlátozás nélküli, teljeskörű repülési engedéllyel a birtokomban. A röntgen ekkor már azt mutatta, hogy teljesen beépült a csontpótlás, ami az 5. és 6. csigolyám között a rugalmas porckorongot helyettesítette. A gerincvelőmet ért károsodás tartósnak tűnt, de a mozgáskoordinációm csöppet javult, és bár hideg-meleget még nem érzékeltem kellőképpen; hát aztán: ezzel könnyedén együtt tudok élni. A lényeg az volt, hogy Dr. Myers kézimunkája olyan jól sikerült, hogy űrrepülésre alkalmasnak nyilvánítottak, mintha bizony tényleg csak egy mandulaműtéten estem volna át, ahogy ezt korábban olyan becsmérlően emlegette.

Persze, feldobott a hír, hogy ismét alkalmasnak találtattam, ugyanakkor ez volt életem legfrusztrálóbb időszaka. Amikor abban a rockporti motelben először olvastam a Hold megkerüléséről, más, rajtam kívülálló emberek részvételével lejátszódó világméretű eseményként könyveltem el a jó hírt, és akkor még fenntartások nélkül tudtam örülni neki.
De most az önérdek mogorva kis zöld manója előkerült, és bizony nagyon csúnyákat gondoltam. A küldetés még mindig egy vagy két hónappal arrébb van, akkor meg miért Lovell veszi át a helyem, hiszen itt vagyok én, tettre készen? Igaz, ami igaz: őrültmód gyarapodtak a szimulátoron töltött órái, de én fényévekkel előbb kezdtem az egészet, és még mindig többet tudtam a küldetésről nála. Ugyanakkor nem  Shakyre voltam dühös – ez nem az ő hibája volt, ő a legcsekélyebb mértékben sem akart volna beugrani a helyemre, hanem inkább maradt volna az övéivel, Neil-lel ott, ahol volt: a tartaléklegénységünkben. Deke Slayton with large cigar following the Gemini 7_6 rendezvous in December of 1965..jpg
Nem, ez Borman és Slayton [ld. a fenti képen] műve, ők az igazi szörnyetegek, de a baj már megtörtént, nincs mit tenni, és ebben a késői időpontban már nem is lehet helyrehozni a dolgot, pláne nem úgy, ha hadjáratot indítok Shaky leváltására. Ez kizárólag Borman és Slayton, a két szörnyeteg felelőssége, akiknek nyilván pontosan tisztában kellett volna lenniük azzal, hogy 125 napba telik felépülni egy torok felől végrehajtott csigolya-összenövesztő operációból!"

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr384950372

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

H.Efraim 2012.12.06. 11:52:22

"de én fényévekkel előbb kezdtem az egészet"
Az eredeti szövegben is fényév szerepel? Ez ugyanis nem idő-, hanem távolság-mértékegység.

gopuligo 2012.12.06. 21:39:22

@H.Efraim: Nem, az eredetiben nem fényév szerepel.

gopuligo 2012.12.06. 23:11:24

@H.Efraim: Az eredeti ez: "True, he had been sopping up simulator time like crazy, but I had started off way ahead of him, and I still knew more about the flight than he did." Javaslat?

vault_dweller 2012.12.07. 15:59:17

Szerintem a "jóval előbb kezdtem az egészet" tökéletes lenne, nem kell túlbonyolítani
süti beállítások módosítása