Neil Armstrongnak kevesebb, mint fél percre elegendő üzemanyaga maradt a holdraszállás során. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Navigációs berendezésem kifejezetten jól működik, és ettől megnő az önbizalmam. Az utóbbi két alkalommal, amikor a navigációs platformot hangoltam újra, öt golyós, illetve négy-golyó-egyes eredményt értem el, ami mindig jóleső érzéssel tölt el. Most a szextánsommal a holdtáj egyik-másik jellegzetes pontjához képest határozom meg a holdkomp helyzetét. Ez elképesztően jól megy, már-már erőfeszítés nélkül: a holnapi űrrandevú előtt különösen a holdkomppal kapcsolatos méricskélések adnak okot az önbizalomra. Ma nem annyira fontos pontosan meghatározni a holdkomp helyzetét, de az a tény, hogy meg tudom csinálni (és a jó öreg Colossus IIA ezt igazolja) optimistává tesz a holnapi teendőket illetően. Ahogy az Eagle lassan sort kerít a második gyújtásra, én még mindig szextánsom aprócska lyukacskáján át nézelődöm. A holdkompból épp csak látszik valami, és most már az ezernyi apró krátertől csupán az különbözteti meg, hogy mozog. Végül szem elől tévesztem, amikor százhatvan kilométerre távolodik tőlem. A gyakorlat végén megkönnyebbülten dörzsölöm a szemem. A megfigyelések során a jobb szememmel kukucskáltam, a balt eközben egy kis fekete műanyaglappal takartam le, amit gumival rögzítek a fejemre. A bal szemhéjam ugyanis az erőltetett csukva tartástól kifárad, így a Geminis idők óta ilyen szemellenzőt használok.
A legokosabb dolog, amit tehetek, hogy csöndben maradok, mivel Houston és az Eagle bővelkednek a témákban a hajtóműves ereszkedés megkezdésére és a végső megközelítésre készülődve.

A gyújtás kezdetén Neil és Buzz feje felfelé néz, lábuk előre, és semmi nem látnak a koromfekete égen kívül. Ebben a fura helyzetben ugyanis ideális a kommunikácó a földi irányítással, akik most megerősítik pályájuk pontosságát. Ezután átfordulnak, és elkezdik vizslatni az ablakok alatt elsuhanó ismerős, jellegzetes tájakat, majd Neil választja ki azt a helyet, aminek elég egyenletes a leszálláshoz. Öt perccel a gyújtás után, amikor én majdnem pontosan a fejük fölött vagyok, a Eagle hangot ad első aggodalmának. „Vészjelzés” – vakkant Neil – egy 1202-es.” Egy 1202-es? Mi a fene az? A saját számítógépem vészjelzéseit sem tudom fejből, hát még a holdkompét, így fogalmam sincs arról, hogy ez pontosan mennyire jelent rosszat az ereszkedés folytatása szempontjából. Előrántom az ellenőrzőlistámat a szkafanderem zsebéből, és épp kezdeném átnyálazni, de Houston már mondja is: „Minden rendben a vészjelzéssel.” Más szóval, nincs probléma.

Az ellenőrzőlistám szerint a 1202 „túlterhelésre” utal, ami mindössze annyit jelent, hogy a számítógépnek egyszerre annyi dolga akad, hogy kénytelen némelyik feladatát későbbre halasztani. Szerintem ez ugyanazt jelenti a holdkomp esetében is, hiszen az MIT tervezte mindkettő szoftverét. Kissé arrébb, mindössze kilencszáz méterre a felszín fölött, a számítógép a 1201-es vészjelzést villantja fel: újabb túlterhelés, és a földről ismét gyorsan érkezik a megerősítés. Valaki kitesz magáért odalenn.

Most olyan fordulatot vesz a beszélgetés, ami leginkább ahhoz hasonlít, amikor ködben repülővel közelítjük meg a leszállópályát a földi irányítás hathatós közreműködésével. Buzz sorolja a magasság- és sebességértékeket Neilnek, aki egy pillanatra sem veszi le a szemét az ablakon át elé táruló látványról. „Száznyolcvan méter, 5,8 [m/s] lefelé.” „Százhúsz méter, lefelé 2,7” „Kilencven méter… figyeld az árnyékodat odakinn.” „Hatvan méter, 1,3 lefelé” „Harminc méter, 1 lefelé, 2,7 előre. Öt százalék [üzemanyag maradt].” „Tizenkét méter, 0,7 lefelé, némi port kavarunk fel.” Ez jól hangzik, némi por tizenkét méterről. „Harminc másodperc” – szól közbe Houston. Ennyi időre elegendő üzemanyaguk van. Jobb lenne mielőbb leszállni, Neil. „Kontaktfény!” – kiált fel Buzz, majd egy sor halandzsába kezd a hajtómű leállítása érdekében. Megérkeztek! „Vettük, Eagle” – mondja Houston félig kérdő hangsúllyal. Neil hivatalosan is bejelenti. „Houston, itt a Nyugalom Bázis, az Eagle leszállt.” Fúú! Újra kapcsolatba lépek Houstonnal, és ők tájékoztatnak a sikeres landolásról. „Igen, mindent hallottam … Fantasztikus!” Neil megmagyarázza, miért futott ki kis híján az üzemanyagból. „Az automatikus célkövető egy futballpálya méretű… kráterhez vitt … ahol rengeteg nagydarab szikla volt … Át kellett kapcsolni … kézi vezérlésre, és átrepülni a sziklamező fölött, majd a leszállásra többé-kevésbé alkalmas helyet találni.” Úristen, az sem érdekelne, ha egy gigantikus hangyaboly tetején landoltak volna, a lényeg, hogy egy darabban vannak.

A parancsnoki egységben most újabb feladat vár rám: meg kell találni a felszínen ácsorgó holdkompot. Ha a szextánsom célkeresztjének közepébe kerül a holdkomp, és rögzítem ezt a helyet, attól a pillanattól kezdve a számítógépem tudni fog valamit, amit most nem tud: mégpedig azt, hogy a tervezett leszállóhelyhez képest ténylegesen merre is van a holdkomp. Ezzel egy értékes, bár nem életbevágóan fontos információhoz jutok – ez mindössze egy csipetnyi adatmorzsa a gépnek, ami különösen a holnap (vagy hamarabb?) esedékes űrrandevú manőverekhez lesz jó kiindulási alap. Természetesen, a földi irányítás is meg tudja ezt határozni. Az én mérési eredményeimnek akkor vehetik hasznát, ha esetleg végképp nem sikerül dűlőre jutni a holdkomp pontos leszállóhelyét illetően, hacsak nem úgy, ha összevetik Neil és Buzz által a környező terepről adott tájleírást azokkal az eléggé elnagyolt térképekkel hasonlítják össze, amik Houston rendelkezésére állnak. Most már viszont alaposan elhagytam a leszállóhelyet, és épp készülök a Hold bal oldalán befordulni, így egy időbe beletelik, mire esélyem lesz megkeresni a holdkompot. Két órába telik, mire egyszer megkerülöm a Holdat.

Eközben a parancsnoki egység elégedetten dorombol. Felkapcsolom a fényeket, így a fülke a hangulatomnak megfelelő vidámságot tükrözi. A gondolataim rajtam kívül álló tényezők körül kavarognak, a két barátom jut az eszembe, akik most a Holdon vannak, és az ő bizonytalan visszatérésükön jár a fejemben. Idebenn azonban minden rendben van, és ez az ismerős gépezet velem együtt köröz, figyel és várakozik. Eltávolítottam a középső ülést, és a bal oldali alá raktam, és ettől a hely jellege egészen megváltozik. Ezzel egy központi folyosó jön létre a fő műszerfal és az alsó raktér között, egy út, ami lehetővé teszi, hogy egészen felülről, az ajtóablaktól az alul található szextánsig száguldozzak, majd onnan vissza.
A szék kiszerelésének fő oka egyébként az, hogy elegendő helyet biztosítsak Neil és Buzz számára, ha a dokkolófejet és a tölcsért mégsem sikerül kipucolni az átjáróból, és emiatt esetleg az oldalajtón át kellene visszatérniük majd a parancsnoki egységbe.
Ez esetben az űr vákuumában ki kell nyitni az ajtót, nekik pedig a világűrben kellene átjönniük a holdkompból, miközben maguk után húzzák kőzetmintákkal teli dobozukat. Ebből az alkalomból mindhárman otromba szkafanderünkbe öltözünk, és minden talpalatnyi helyre szükség lesz, beleértve az alsó raktérbe vezető széles utat is.

A hely növelése közben egy kis motel tulajdonosának érzem magam, aki épp a kinti hidegből érkező síelők fogadására készül. Mindent előkészítettem, az eredmény pedig egy kedves kuckó, amit már csak egy kandallóval tudnék barátságosabbá varázsolni. A repülést megelőző sajtótájékoztatón elhangzott kérdésekből tudom, hogy magányos emberként hivatkoznak rám a földön („Ádám óta senki ember fia nem volt még ennyire egyedül”). Attól tartok, hogy a tévéközvetítésekben most arról beszélnek, milyen filozofikus gondolatok törnek rám, miközben idefenn magányosan hancúrozom. Azért remélem, hogy nem ez a helyzet. Távol áll tőlem, hogy elhagyatva vagy magányosnak érezzem magam, mivel nagyon is a küldetés részének tekintem magamat. Persze, hazudnék, vagy őrült lennék azt mondani, hogy a Apollo-11 három szerepe közül a legjobb nekem jutott, de azt őszintén kijelenthetem, hogy tökéletesen elégedett vagyok jelenlegi posztommal. Ezt a vállalkozást három emberre tervezték, és az én feladatom is legalább olyan fontos, mint a másik kettőé.

Nem tagadom, hogy van, amikor magányosnak is érzem magam. Ez akkor tör rám, amikor a földi irányítással hirtelen megszakad a rádiókapcsolat, és eltűnök a Hold mögött. Most egyedül vagyok, teljesen egyedül, minden ismert életformától elszigetelve. Én vagyok az egyetlen élőlény. Ha ezt számszerűsítenénk, akkor azt az eredményt kapnánk, hogy három milliárdan plusz ketten vannak a Hold Föld felé néző oldalán, és egyetlen ember plusz Isten tudja csak, mi van a másikon. Ezt határozottan átélem – félelem vagy magányosság helyett azonban inkább várakozást, elégedettséget, magabiztosságot érzek, szinte ujjongok. Tetszik ez az érzés. Ablakomon kinézve csak csillagokat látok – semmi mást. Ott, ahol a Hold van, most fekete űrt látok, jelenlétére mindössze a csillagok hiánya utal. Ha az érzést valamilyen földi élményhez szeretnénk hasonlítani, akkor ez olyan lehet, mint a Csendes-óceán közepén egyedül lenni egy csónakban a vaksötét éjszakában. A csónakból látnánk a fényes csillagokat odafönn és a sötét tengert alattunk; most is ugyanazokat a csillagokat látom, azzal a különbséggel, hogy természetesen itt nem vibrálnak, odalenn pedig egyáltalán nem látok semmit sem. Mindkét esetben a távolság nagyon fontos tényező. A távolságot alapul véve, jóval messzebb vagyok, de az idő szempontjából a holdkörüli pályán jóval közelebb vagyok, hogy kapcsolatot létesítsek a civilizációval, mintha, mondjuk, a Csendes-óceán közepén lennék. Habár több mint negyedmillió kilométerrel vagyok távolabb, kétóránként csupán negyvennyolc percig vagyok elzárva az emberi hangoktól, míg egy csónakban – a bolygó felszínét súrolva – nem ez lenne a helyzet. Az idő és a távolság közül az idő az, ami erősebben hat az emberre, így egyszerre érzem magam közelebb Houstonhoz, és egyúttal távolabb is, mintha valami Isten háta mögötti vidéken lennék a földön, ahol hónapokig nem beszélhetnék senkivel."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.