A viszontlátás öröme
2013.02.26. 14:30
Két, fél méter hosszú fémszelencében érkeztek a holdi kőzetek a parancsnoki egységhez. Ez egy sokmillió dollár értékű szállítmány volt, ha figyelembe vesszük, hogy ez volt az Apollo-program lényege. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"Oly közel, és mégis annyira távol: most mindössze annyi a dolguk, hogy megfelelő távolságban kellő sebességre fékezzenek a holdkomppal. A „magánykönyvem” szerint 830 méterre 6,0 m/s-mal kellene közeledniük felém, 417 méterre már csak 2,9 m/s-mal, stb. Miközben ezen ügyködnek, arról is meg kell győződniük, hogy pontosan az előírt pályán haladnak-e, és, hogy sem balra vagy jobbra, sem pedig felfelé vagy lefelé nem tértek-e le a megközelítés során. John Younggal mindketten megtanultuk, hogy az üzemanyag-emésztő bukófordulónak milyen következményei lehetnek, hacsak nem elképesztő elővigyázatossággal járunk el – jelenleg ez foglalkoztat engem. A szextánsnak már nem sok hasznát lehet venni ilyen közel, így az alsó rakteret elhagyva a baloldali ülésbe suhanok, és úgy forgatom a Columbiát, hogy lássam a holdkompot.
Az Isten verje meg, jól állnak a dolgok! A dokkoló optikáján át nézem őket, és látom, hogy a végső megközelítés során sziklaszilárdan középen tartják a holdkompot. Pár számmal ellátom őket. „1,1 kilométerre vagyok, és 9,4 m/s közeledem.” Buzz válaszol: „Igen-igen, jól alakulnak a dolgok, Mike, fékezünk.” Jézusom, tényleg meg fogjuk csinálni! Azóta, hogy hat hónappal ezelőtt a legénység tagja lettem, most első alkalommal érzem, hogy sikerülni fog. Persze, még messze vagyunk az otthonunktól, de ettől kezdve mindennek úgy kellene mennie, mint a karikacsapás. Ablakomban egyre nagyobb és nagyobb helyet foglal el a holdkomp, míg végül szinte semmi mást nem látni rajta kívül. Még hozzá sem értem a kezelőszervekhez. Neil kötelékben repül velem, és csodásan teszi a dolgát: egymáshoz viszonyítva már egyáltalán nem mozgunk. Úgy saccolom, hogy olyan 15 méterre lehetnek, ami egyúttal az űrrandevú végét is jelenti. „Látom a felkelő Földet … fantasztikusan néz ki!” – kiabálom Neilnek és Buzznak, majd megragadom a fényképezőgépet, hogy mindhárom szereplő (Föld, Hold, Eagle) egyetlen fotóra kerüljön. Sajnos, a Columbiából mindössze egy ablakkeret látszik majd – vagy annyi sem. 
Pár másodperc múlva Houston is bekapcsolódik a beszélgetésbe, egy rövid, puhatolózó hívás erejéig: „Eagle és Columbia, Houston készen áll.” Azt akarják tudni, hogy mi a fene folyik idefenn, ugyanakkor megzavarni sem akarnak minket, ha esetleg az utolsó manőverek kritikus pontján lennénk. Jófejek! De nem kell aggódniuk, és Neil ezt tudatja is velük. „Rendben, kötelékben repülünk.”
Neil ekkorra már megfordult az Eagle-lel, így annak fekete pöttye (a dokkoláshoz használatos tölcsér) immár közvetlenül felém néz. Ezen a ponton az irányítást a Columbia átveszi az Eagle-től, ahogy azt felkészülésünk során is tettük. A dokkolási manővert könnyebb a parancsnoki egységből irányítani, bár a holdkompból is lehetne, csak nagyon kényelmetlen lenne Neil számára, mivel ki kellene tekernie a nyakát, hogy egy feje fölötti ablakon kinézhessen. Ugyanezt én jóval konvencionálisabb módon megtehetem: mindössze csak előre kell néznem. Így aztán az optikába kémlelve a dokkolófejet az Eagle tölcséréhez igazítom, pont úgy, ahogy öt nappal ezelőtt is tettem, amikor a holdkompot kiszabadítottam a Saturnból. Pár eltérés azért van, főképp mert a holdkomp most szinte üres, vézna visszatérő egysége ezúttal kevesebb, mint 2720 kg-t nyom – szemben az egész holdkomp teljesen feltankolt közel 15 000 kg-s súlyával. Ugyanakkor egyáltalán nem aggódom, ahogy egyre jobban megközelítem. Amikor összeérünk, a két jármű egymáshoz képest valóban nagyon jó pozícióban van, az egészből mindössze csak egy alig észrevehető kis döccenést érzek.
Miután a három kis retesz összekapcsol minket, átbillentek egy kapcsolót, és ezzel nitrogénpalackjaim egyikét aktiválom, ami a két járművet összezárja egymással. Ekkor életem legnagyobb meglepetésével találom szembe magam. Kezes kis holdkomp helyett egy vadul forgolódó bogárral kapcsolódtam össze. Konkrétabban fogalmazva, a holdkomp a középtengelytől most már mintegy 15 fokos szögben jobbra kitért. Jobbommal azon vagyok, hogy a Columbiát körbeforgassam, de már nem tehetek semmit, hogy leállítsam az automatikus összezárás folyamatát, ami hat vagy nyolc másodpercig is eltart. Csupán abban reménykedhetek, hogy a szerkezet nem sérül meg, így – abban az esetben, ha mégsem sikerült összezárni a két járművet – eleresztem a holdkompot, majd újból megpróbálom.
Pörögnek az események, én a jobb kezem felőli szabályzókarral birkózom. Most ismét visszatérünk a középre, majd bumm: a dokkolóreteszek záródnak, és csodálatos módon minden jóra fordul. Fú! Beszámolok Neilnek és Buzznak is a történtekről. „Ez vicces volt. Nem éreztem ütést, és azt gondoltam, hogy minden a helyén van. Elkezdtem visszahúzni a dokkolófejet, de ekkor elszabadult a pokol.” Hoppá, nem szabad a rádióban káromkodni, talán ezért is ragadok meg minden más alkalmat a szitkozódásra.
Most nincs értelme ezzel foglalkozni. Irány az átjáró, ahol el kell távolítani az ajtót, a dokkolófejet és a tölcsért, hogy Neil és Buzz átjöhessen a parancsnoki egységbe. Hál’ Isten az utolsó alkalommal minden álomszerűen megy. A dokkolófej és a tölcsér a holdkomppal marad, és azzal együtt távozik; többé nincs rájuk szükség, és nem szeretnénk bezsúfolni ezeket a parancsnoki egységbe. Az átjáróban elsőként Buzz jelenik meg fülig érő szájjal. Megragadom a fejét két oldalról, a halántékán, és épp készülök egy csókot nyomni a homlokára, ahogy egy szülő köszöntené tékozló fiát, de aztán zavarba jövök, és inkább a kezét szorongatom, majd Neil-ét is.
Kicsit még örvendezünk sikereinken, majd minden visszatér a rendes kerékvágásba. Neil és Buzz előkészíti a holdkompot utolsó útjára, én pedig segítek nekik áthozni a berendezéseket a Columbiára. Egy nagyon aprólékos porszívózás is vár ránk annak érdekében, hogy minden, holdkompból átkerülő tárgy egészen biztosan por- és szennyeződésmentes legyen. Ehhez a mikrobamániás emberek ragaszkodtak: minden holdi bogár maradjon csak a holdkompban, és ennek a kívánalomnak tőlünk telhetően próbálunk is eleget tenni. Kicsit nevetségesnek érezzük magunkat.
A Columbiából oxigént pumpálunk a holdkompba, ami később persze ismét visszajön a fedélzetre: az elképzelés szerint így minden Holdon összeszedett bogárnak az oxigénáramlat „sodrásával” ellentétesen kellene úsznia, ha be akarna jutnia a Columbiába.
Majd következik a csattanó, amiért erre az egész utazásra sort kellett keríteni. Buzz bejelenti: „Készüljünk fel azokra a sokmillió dollárt érő dobozokra. Nagyon nehezek. Most figyeljenek.” Korábban, még a Cape-en már láttam a két, holdi kőzet részére fenntartott ládikát: ezek fényes, fél méter hosszú kis fémkazetták, amiket furmányos módon, légmentesen le lehet zárni, hogy megőrizzék a köveket eredeti környezetükben – azaz a holdi vákuumban. Így nincsenek kiszolgáltatva a légkörünknek, ami miatt kémiai szerkezetük esetleg megváltozhatna.
Miután a köves dobozokat becipzáraztuk a fehér üvegszálból készült szövettartókba, van egy kis időm, hogy kikérdezzem Neilt és Buzzt azokról az élményeikről, amikről én a Hold háta mögött lemaradtam. „Milyen volt felszállni a Holdról?” „Egy kis robbanás volt az egész, aztán indultunk is … a padló megindult felfelé, hogy találkozzunk veled … talán fél, vagy kétharmad G terheléssel járt.” „És a landolás nem okozott problémát? Úgy tudom, hogy a por nem lepett el titeket, hanem a felszín mentén szóródott szét, igaz?” „Igen.” „És a por világosbarna, vagy sötét, hadihajó-szürke? Mit gondoltok, miből van … bazaltból?” Erre nem kapok egyértelmű választ. „És a kövek mind egyformák?” Nem, vannak különbségek - felelik, egyesekben „kis csillámló izék” vannak.
Elég idő állt a rendelkezésükre, hogy a legérdekesebbek közül aprólékosan kiválasszák a Földre szánt mintákat. „Nagyszerű, nagyszerű… ember, ez csodás …. Ettől majd éveken át ugrálnak örömükben a geológusok.” Geológiai jellegű kíváncsiságom gyorsan alábbhagy, ráadásul, más teendők is várnak ránk – mint például a holdkomp leválasztása és a hazautazás.
Amikor elérkezik az Eagle leválasztásának pillanata, átbillentem a megfelelő kapcsolókat, egy halk durranást hallunk, és már el is ment: fenségesen távolodik tőlünk. Hál’ Istennek, vele együtt távozik a dokkolófej és a tölcsér is, én pedig képtelen vagyok szavakba önteni örömömet amiért soha többé nem kell már szórakoznom velük! Igazából az egész istenverte holdkomp csak nyűg volt a számomra, és kedélyesen szemlélem, ahogy ennek ezennel vége. Neil és Buzz ugyanakkor őszintén szomorú: az öreg Eagle jó szolgálatot tett nekik, és megérdemelne egy katonai, de legalábbis méltóságteljes temetést. Ehelyett holdkörüli pályán hagyjuk, Houstonból pedig figyelik, ahogy a rendszerei lassan leállnak. Ezután a géptetem gazdátlanul kering még napokig, hetekig esetleg hónapokig – míg végül pályáját elhagyva szánalmasan becsapódik a Hold felszínébe.
Hogy az Eagle biztosan ne legyen az utunkban, begyújtjuk kis segédhajtóműveinket, és 0,6 m/s-mal növeljük sebességünket: ezzel megfeledkezhetünk az Eagle-ről, és előkészülhetünk a következő nagy attrakcióra."
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
