Holdemberek, holdrakéták: az elmúlt hetekben több csapat is elsütött néhány nagyobb durranást. A Google Lunar XPRIZE blog heti összefoglalóiból szemlézünk.

A legtöbbet az Astrobotic csapat szerepelt a hírekben. Tartottak egy Google Hangoutot a Part-Time Scientists-szel közösen és bemutatták, hogyan tesz meg száz métert egyhuzamban, hiba nélkül – még ha csiga lassan is – a mobilitást vizsgáló tesztroverük.

Emellett elvégezték az első tesztet a Masten Space Systems Xombie landerével is. Ez egy “open loop” repülés volt, vagyis az Astrobotic kamerái felmérték a terepet a lander alatt és a vezérlés meghatározta, hogy hova biztonságos leszállni, de a végső szó az irányításban a Xombie saját számítógépénél maradt.

A világűrben rengeteg idő jutott az elmélkedésre is, és az űrhajósok jóval filozófikusabban néztek a világra utazásuk után. Mai űrhajós-visszaemlékezés napunkon erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - immár több, mint 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Barbara a megtestesült magabiztosság volt, amikor Cocoa Beachen egy motelben megtartott késő délutáni sajtótájékoztatón a riportereknek bepillantást engedett a veterán Mrs. Asztronauta gondolataiba, pont úgy, ahogy ezt Faye Stafford és Barbara Young is tette Texasban. Egyikük számára sem számított ez újdonságnak. Feleségem magabiztossága nyilvánvaló volt, simán válaszolt az egymást követő kérdésekre. „Ez a mi munkánk, ez az életünk” – magyarázta. „Sosem aggódtam férjem biztonságáért. Tudom, hogy ez hazugságnak tűnik, de akkor is ez az igazság.” Egy szóval sem említette: pontosan tudta, hogy egy ilyen lehetőséget semmiképp nem hagynék ki. El kellett mennem, hiszen lehet, hogy ez egy pilóta életének csúcspontja. Barbara nem csak a küldetésünkről beszélt tökéletes magabiztossággal, hanem a jövőbeli Apollo-küldetésekről is, majd hozzátette, hogy reméli, egyiknek majd én leszek a parancsnoka. Eközben Tracy a szobában hancúrozott, a fotósok lencsevégre kapták foghíjas mosolyát: két felső metszőfoga még nem bújt ki. Számára az izgalom véget ért, és már haza akart menni Nassau Baybe, ahol egy cocker spániel-alom várta, köztük azzal a kölyökkutyával, ami az övé volt, és természetesen, Snoopy névre hallgatott. Illinoisban Mama megmutatta a riportereknek az általa csak „robbanócsokornak” nevezett virágokat, amit még a start előtt küldtem neki.

Az Apollo-10 legénysége közel hat óra hosszat élőben közvetített űrhajójuk fedélzetéről, erőfeszítéseikért később Emmy-díjat kaptak. Mai űrhajós-visszaemlékezés napunkon erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - immár több, mint 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Showtime! Örök dilemma volt, hogy mi, asztronauták igazából képtelenek vagyunk kifejezni, hogy mit is látunk a világűrben. Valamennyien mérnökök és pilóták voltunk, és az emberek kezdtek kissé beleunni abba, hogy folyton csak azt hallják tőlünk, hogy ez vagy az milyen „gyönyörű”, meg hogy „tyű, a mindenit”. Bár szerintem egy költőnek vagy egy vízvezeték-szerelőnek is legalább ennyire meggyűlt volna a baja azzal, hogy a látványt szavakba öntse. A fényképek és a fekete-fehér filmek nem adták át küldetéseink igazi pompáját, a Gemini-9 útja után pedig önzőnek tartottam magam, amiért képtelen vagyok jobban megfogalmazni a többi ember számára, miket láttam és tapasztaltam.

A Föld az Apollo 10 fedélzetéről nézve, 1969. május 18-án.

Még 18 csapat van versenyben a Google Lunar XPRIZE elnyeréséért. Az idő egyre szorosabb, a csapatok pedig folyamatosan dolgoznak a siker eléréséért. Íme egy rövid összefoglaló az elmúlt hónap eseményeiből. A Puli is szorgalmasan csahol, és ha meg tudjuk váltani az űrhajójegyet a taxira, jövő év végén a Holdról ugathatunk!

Astrobotic

Az Astrobotic a leszállórendszerére koncentrált mostanában. A szenzorokat és vezérlést úgy tűnik, mindenre felszerelik, amire csak lehetséges, és képes azt a levegőbe emelni. A kötélpálya, az emberes és drónhelikopterek és egy kisrepülőgép még viszonylag hétköznapi alanyok erre. De már egy igazi landerre is felkerült a rendszer: a NASA Flight Opportunities (Repülési Lehetőségek) programja keretében a Masten Space Systems Xombie rakétájára nyertek el három tesztlehetőséget.

A kemény munka mellett a szponzori produkciókra is volt ideje a csapatnak: a japán Pocari Sweat energiaitalból visznek fel majd egy dobozzal a Holdra, az Astroscale által összeállított időkapszula részeként.

A felszállás után úgy rázkódott az Apollo-10 űrhajója, hogy az asztronauták összeszorított foggal szótagokat bírtak csak kipréselni magukból. Nem sokon múlt a küldetés megszakítása. Mai űrhajós-visszaemlékezés napunkon erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - immár több, mint 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"„Micsoda utazás” – számoltam be a világnak, miközben a G-erők a vászonülésembe préseltek. „Micsoda utazás.” A Gemini-Titan egyszerű petárda volt ehhez képest. Másfél perc alatt húsz kilométerre emelkedtünk, és négy és fél G hatott ránk. A lelkesedést beárnyékolta az úgynevezett pogó-mozgás kezdete: fel-le rázkódtunk, mintha az istenek martinit kevertek volna. Számítottunk rá. Gond egy szál se. Az első rakétafokozat elképesztően nehéz rakományát rendíthetetlenül tolta felfelé, amíg el nem érjük a 7200 km/h végsebességet, ugyanakkor ez a rakomány minden milliszekundummal könnyebb lett, ahogy fogyott az üzemanyag. Alig pár perc elteltével már 74 kilométer magasan voltunk, és vártuk, hogy az első fokozat üzemanyaga kifogyjon, a hajtóművek leálljanak, és begyújtson a második fokozat.

Gene Cernan (balról a második) március 14-én ünnepelte 80.születésnapját, itt Tom Stafford, Charlie Duke és Jim Lovell társaságában