Az űrprogram egyik kegyetlen igazsága az volt, hogy az asztronauta-férj halála után a feleség csak magára számíthatott, egyedül kellett felnevelni a gyerekeit, az űrprogramban ugyanis özvegyek és árvák számára nem volt hely. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A jelentésekből később kiderült, hogy Elliot folytatta a hirtelen ereszkedést, és az irányítótorony mögött körözött, amikor rádöbbent arra, hogy hibázott. Egyiküknek sikerült még beindítani az utánégetőt, de ez hiábavaló kísérlet volt arra, hogy kiemeljék a T-38-ast a meredek fordulóból. Elkéstek. A gép a 101-es Épület tetejébe csapódott, végigcsúszott a pereméig, majd lebucskázott a parkolóba, ahol felrobbant – a roncsdarabok nagy területen szóródtak szét. Mindketten kirepültek a gépből.
A tűzoltók a lángoló roncshoz siettek, és vastag habot fújtak a hó tetejére, amíg már csak a farokrész állt ki a habból egy vékony, szenes emlékmű gyanánt. Az egyik szárny még mindig a tetőn volt, a másik leszakadt, amikor a gép becsapódott a földbe. Egy félig kinyílt ejtőernyő feküdt a koszos havon szétlapított gomba módjára. Valami csoda folytán a Gemini űrhajó gyártósorát nem érte kár, habár tizennégy munkás megsérült.
A hirtelen zűrzavarban senki nem tudta, hogy kik is haltak meg a katasztrófában. Két azonosíthatatlan testre bukkantak, viszont négyünk NASA-jelvényeit találták meg a roncsok között szétszórva. Amíg a földön a tűzzel harcoltak, Tommal mi még mindig 32 kilométerre köröztünk, és fogalmunk sem volt a történtekről: épp a torony határozatlanságán bosszankodtunk.
Egy megveszekedett szót sem szóltak hozzánk, hagyták, hogy magunkban lézengjünk az égen, ahol kezdtük kissé elhagyatva érezni magunkat. Végül, amikor már kis híján kifogyott az üzemanyag, adtak csak engedélyt a landolásra.

Gond nélkül leszálltunk, eközben semmilyen balesetre utaló jelet, füstöt nem láttunk. Amikor a leszállópályán gurultunk, a torony higgadtan érdeklődött a „NASA kilenc-null-hetes pilótáinak neve” iránt. Ez volt a mi gépünk. „Stafford és Cernan” – feleltem. Ilyen korlátolt módon azonosították be Charliet és Elliot-ot. Megkérdeztem, hogy a 901-es vajon egy másik repülőtéren szállt-e le, de csak egy talányos választ kaptam: keressem fel a McDonnell Műveleti Irodáját. Újabb semmitmondó felelet. Csak akkor tudtuk meg mi történt, amikor megálltunk a rámpánál, kinyitottuk a fülketetőt: egy csapat gyászos arcú embert fogadott minket.
Azonnal felhívtam Barbarát. „Rettenetes baleset történt, de én jól vagyok” – mondtam, miközben mély levegőket vettem, hogy nyugalmat erőltessek magamra. „Charlie és Elliot is meghalt. Semmi többet nem tudok.” Barbara a híváskor még mindig hálóingben volt, majd lassan leült egy székre, mintha villámcsapás érte volna. Próbáltam megnyugtatni amennyire ez Missouriból egy hűvös telefonhívással lehetséges, és azt javasoltam, hogy azonnal menjen át Bassették házába.
Az űrprogramban eltöltött évek alatt Barbara számára ez volt az egyik legnehezebb pillanat. Jeannie nagyon kedves lány volt, aki Charlie közelgő Gemini-9 küldetése miatt valósággal pezsgett az izgalomtól. Halálhíre porig sújtotta. Most Barbara ott állt a bejárati ajtajánál, hogy vele legyen azokban az embert próbáló időkben, de ez csak rontott a dolgokon.

Charlie halála nem csak férjének elvesztését jelentette Jeannie számára, hanem egyúttal azt is, hogy kikerült a "klubból". Barbara úgy érezte, mintha egy kedves barátjától lopott volna el valami fontosat. Charlie halálával én lépek a helyére a Gemini-9 küldetésén. A címlapok, a taps és az ünneplés, amiben eddig Jeannienek része volt, most Barbarára várt. Az űrprogram egyik kegyetlen igazsága az volt, hogy Jeannie többé már nem tartozott az asztronauta-feleségek szűk csoportjához: csak magára számíthatott, egyedül kellett felnevelni a gyerekeit, az űrprogramban ugyanis özvegyek és árvák számára nem volt hely. Egész egyszerűen igazságtalan és szörnyű volt a rendszer.  
Amikor letettem a telefonkagylót, a katasztrófa helyszínére siettem. Sosem felejtem el azt a gyomorszorító látványt, miközben azt éreztem, hogy ennek a balesetnek nem lett volna szabad megtörténnie. Pár óra múlva Deke Slayton telefonált Tomnak és nekem, ezt mondta: „Tiétek a Gemini-9.”

Két újabb temetésre került sor a NASA-nál, de az Apollo-1 egy évvel későbbi tragédiáját követő felfordulással ellentétben, Charlie és Elliot halála még csak egy döccenőt sem okozott az űrprogramban. Minden teljes gőzzel haladt előre. Alig három héttel korábban egy ember nélküli szovjet űrhajó szállt le elsőként a Holdra. Ha egy robottal sikerült nekik, vajon emberrel nem tudják megcsinálni? Nem volt vesztegetnivaló időnk.

Negyvennyolc órával a See-Bassett baleset után, a Gemini-9-et kivitték a 101-es Épületből, elgördült egy magas zászlórúd mellett, amin a hideg szél csapkodta a félárbocra eresztett zászlót, majd a Cape-re utazott, ahol az utolsó simításokat elvégzik rajta.
Ismét magamra kellett öltenem kék egyenruhámat, eleget téve a szomorú kötelességnek, hogy eltemessük barátainkat. Legutoljára két éve, Ted Freeman temetésén kellett felvennem. Most Elliot és Charlie volt soron. Asztronauta-évfolyamom induló tizennégy fős létszámából ketten – Ted és Charlie – halottak voltak, és közülünk még senki sem járt az űrben. Március 2-án Texasban került sor a megemlékezésre a Seabrook Methodist Church és a Webster Presbyterian templomokban, amik zsúfolásig megteltek. Asztronauták által vezetett T-38-asok húztak át az égen a „Hiányzó Ember” formációban. Katonai tiszteletadás mellett temették el őket az Arlington Nemzeti Temetőben. Esett az eső, hideg volt, és gondolataimból csak a három sortűz riasztott fel. Előre, keresztény katonák.

Amikor visszatértünk a munkához, a dolgok megváltoztak számomra. Mellbevágó volt megtapasztalni, milyen hatalmas különbség van aközött, hogy az ember az elsődleges avagy a tartaléklegénységhez tartozik-e. Korábban leheletvékony komfortérzet töltött el engem, amiért - bár keményen gyakorlok - mégsem nekem kell ténylegesen bizonyítanom. Most viszont én ülök majd annak a kurva interkontinentális ballisztikus rakétának a tetejére, ami felrepít az égre, és ezzel belső védelmi vonalam egy csapásra feloldódott, mint cukor a vízben."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.