1960-ban a Redstone Arsenalnál folyó rakétafejlesztések az újonnan létrehozott Marshall Űrrepülési Központ felügyelete alá kerültek, és von Braun, közel 100 másik német kutatóval és technikussal karöltve a Saturn I nevű nagyteljesítményű rakétacsaládon kezdett el dolgozni. Erről is ír Gene Kranz, a NASA küldetésigazgatója "Failure is not an option" című könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk le pár részletet magyarra:

"Egy viszonylag kis csapat dolgozott a Mercury Irányításnál, negyvenen-ötvenen lehettek. Némelyikük régebben a II. világháborús német V-2 alapján kifejlesztett első amerikai rakéták startjánál segédkezett. Most azonban pár hónapon belül megkíséreljük az első amerikait felküldeni a világűrbe. Ez ijesztő gondolat volt, de nem olyasvalaki számára, aki berepülő pilóták között mozgott.
Korábban a szuperszonikus F-100-asokat repültem, ezeknek jó esetben legalább másfél kilométeres felszállópályára volt szükségük. Könnyen csúnya véget érhetett a nap, amikor óránként 370 kilométeres sebességgel felszállva a hajtómű esetleg bedöglött, vagy ugrott az utánégető. De attól kezdve, hogy átléptük a hangsebességet, tiszta adrenalin volt a vezetése. Úgy éreztük, hogy a SuperSabre-val bőséges légifölényre tehetünk szert. De nem ártott azért résen lenni vele azután, hogy beszíjaztuk magunkat az ülésébe. Nem számított, mennyire gyakorlott volt az ember, sosem lehetett tudni, hogy a repülőgép vagy valamelyik alkatrésze mikor dönt úgy, hogy valamilyen perverz módon próbára teszi a pilótát. Valahányszor felszálltam, a feszültség és várakozás izgalmát éreztem.

Az évek során, amíg korábbi munkahelyemen, a Holloman Légibázison a repülőtesztelésért felelős mérnökként dolgoztam, a legkülönfélébb ijesztő helyzeteknek tettük ki az embereket. Nem ment ritkaságszámba, hogy valaki 30500 méterre emelkedjen egy léggömbbel, majd kiugorjon belőle, hogy aztán 27500 métert zuhanjon, mielőtt kinyílt volna az ejtőernyője. A kockázat folyton jelen volt, és ilyen emberek közül kerültek ki a Mercury Hetek asztronautái.

Visszatekintve látom csak igazán, mennyire korlátozott, mitöbb primitív körülmények közepette dolgoztunk akkoriban, legyen szó akár az irányító központról vagy a blokkházról – ez utóbbi egy masszívan megépített komplexum volt, olyan közel az indítóálláshoz, amennyire ez ép ésszel csak lehetséges. Itt dolgoztak azok a srácok, akiknek feladata a rakéta működésének felügyelete volt. Gyakran használtuk „a németek a blokkházban” kifejezést, főképp Wernher von Braun és kollégái miatt, akik korábbi rakétaprogramokon dolgoztak, majd az Egyesült Államokban telepedtek le a németek II. világháborús vereségét követően. Eredetileg a texasi El Pasoban állomásoztak, és a lefoglalt V-2 rakéták katonai célú tesztelését végezték az Új-Mexikói White Sands tesztkörzetben. Később az alabamai Huntsville-be költöztek, ezúttal már hosszútávra, és a Szárazföldi Haderő Redstone Arsenaljánál dolgoztak. A legtöbb német amerikai állampolgárságot kapott, Huntsville pedig az otthonuk lett. 1960-ban a Redstone Arsenalnál folyó rakétafejlesztés az újonnan létrehozott Marshall Űrrepülési Központ felügyelete alá került, és von Braun, közel 100 másik német kutatóval és technikussal karöltve a Saturn I nevű nagyteljesítményű rakétacsaládon kezdett el dolgozni.

Az űrprogramnak ezen a pontján kommunikációs hálózatunkat a marylandi Greenbeltben lévő NASA Goddard Űrrepülési Központból irányították. Az intézmény Dr. Robert Goddardról, Amerika rakétatudományokban jártas úttörőjéről kapta a nevét, aki rakéta-hajtóműveket és az irányításukhoz szükséges technológiát dolgozta ki az 1930-as évek szintjének megfelelően, sőt, korát megelőzve olyasmiket fejlesztett, amin von Braun és kollégái 1945-ben dolgoztak. Gyerekkori hőseim egyikeként, Goddard Charles Lindbergh támogatását élvezte. Ez lehetővé tette számára, hogy Új-Mexikóban tesztelhesse rakétáit, nem messze attól a helytől, ahol von Braun és a többi német az elfogott V-2-es rakéták első példányait indította be az 1940-es évek végén, illetve ahol kipróbálták a V-2 technológiája alapján a későbbi években kifejlesztett rakétákat.

A német tudósok és technikusok időről-időre visszatértek a Cape-re, ahol meghatározó jelentőségű startokon vettek részt (különösen a nagy fontossággal bíró emberes küldetések alkalmával), de közben égett a kezük alatt a munka: a Marshallnál ugyanis újgenerációs rakétákat fejlesztettek. Amikor még csak alakulófélben volt a NASA startért felelős csapata, a németek tapasztalatai nyomán az amerikai mérnökök – akárcsak a beszállítók –  már otthonosan mozogtak a rakéták terén, és legyártották a Redstone- valamint az Atlas-rakétákat. Ekkorra már megjelent az amerikai kutatók és mérnökök új nemzedéke, de azért az első gyorsítórakéták alig-alig feleltek meg a célnak, mint azt a történések is bizonyították – ezek a rakéták az emberes űrrepülés érdekében tett erőfeszítés gyümölcseként születtek meg. Sok szempontból ez a technológia legalább olyan elavult volt, mint Charles Lindbergh Ryan típusú, monoplán szárnyelrendezésű gépe. Neki szintén nem állt rendelkezésre semmilyen útmutató, és primitív eszközökkel dolgozott. Canaveral 1960-ban sok mindenben hasonlított Roosevelt Field 1927-beli állapotára. Akkoriban még a legvadabb álmainkban sem mertünk olyan hatalmas létesítményre gondolni, mint ami a Cape-en a következő évtizedben kinő a földből, és rövidesen a Kennedy Űrközpont néven válik ismertté (rajta a világ legnagyobb zárt terű épületével, a függőleges összeszerelő épülettel).

1960-ban a Cape leginkább egy olajmezőhöz hasonlított, magas építményekkel, kosszal, az őshonos vegetációból frissen kikanyarított aszfalt utakkal. Az alligátorok kénytelen-kelletlen átengedték a területet az a nemrég érkezett civilizációnak, de komoly bajba kerülhetett az, aki rosszul tájékozódott. Alig volt útbaigazító tábla, és mihelyt letértünk az útról, a látótávolság lecsökkent. Éjszakánként jó esély volt arra, hogy az alligátorok és a kígyók revansot vegyenek minden betolakodón, aki elég őrült volt ahhoz, hogy gyalogosan sétáljon ezen az Isten háta mögötti vidéken.

Az emberes űrprogram elméletben egyszerű volt, de annál nehezebb volt megvalósítani. Minden küldetéssel tanultunk valami újat. A rakéták és a kapszulák alkatrészei közül sokat – ha nem mindet – ki kellett találni, majd ezeket egyesével le kellett gyártani a repülésről és a rakétahajtóművekről rendelkezésre álló meglévő ismereteink alapján. Mielőtt azonban embert ültetnénk egy rakéta tetejére, egy-két tesztrepülésre is sort kell keríteni, ami a „gépember” segítségével történik majd: ez voltaképp egy elektronikával megpakolt doboz, súlya megegyezik egy asztronautáéval, így szimulálva azokat a körülményeket, amikor majd ember lesz a fedélzeten. A kapszula előre rögzített üzeneteket sugároz vissza a Földre, ily módon tesztelhetjük a kommunikációt. Aztán pókmajmok, majd csimpánzok következnek, ahogy egyre magasabbra küzdjük fel magunkat az úgymond evolúciós létrán.

A küldetések kezdetben húszpercesek lesznek, és ballisztikus ívet írnak le a Szárazföldi Erők Redstone rakétájának segítségével. Ezután a Légierő első generációs Atlas interkontinentális rakétáival a földkörüli pálya elérése következik. A katonai hordozórakéták távol álltak az üzemszerű működéstől. Ezen a téren a rakétahátrány valóban létezett – a lemaradás azonban a rakéta tényleges tudása és aközött volt, amit tudnia kellett volna.

Egy nappal azután, hogy megérkeztem, Paul Johnsonnal elmentünk az indítóálláshoz. Megdöbbentő élmény volt számomra először megpillantani a Redstone-rakétát. Határozott, fura és nyers volt: egy nagy, fekete-fehérre festett kályhacső, ami egy egyszerű talapzaton állt. A repülőkkel ellentétben nem volt érezhető az a benne rejlő nyilvánvaló erő és megkülönböztető jelleg, semmi elegancia nem volt az alakjában, semmi olyasmi, amit meg lehetne szeretni és amiben bízni lehet. A rakéta tetején ott kuporgott a feketére festett Mercury kapszula, és úgy nézett ki, mintha hullámlemezek borítanák. Magas, vörös mentőrakétájával inkább egy kikötő bójára emlékeztetett, mint a tudományos-fantasztikus regényekből ismert rakétára. A vad vidék közepén az olajmezőre hajazó látvány és a rakéta nyers megjelenése miatt inkább egy fúrófejnek éreztem magam, mint rakétatudósnak, amikor aznap este betértem a Holiday Inn bárjába.

Minden mást félretettem, és Paullal belevetettem magam a közös munkába: ki kellett dolgoznunk az irányító- és kommunikációs rendszerek együttes ellenőrzésének folyamatát, illetve meg kellett határoznunk a telemetria, az irányítás és a kommunikáció kritikus szakaszait, amikor a Mercury Irányításnál eldől, hogy folytatható-e egy adott küldetés, vagy sem.
A következő rám váró feladat a Mercury Irányítóközpont visszaszámlálási eljárásrendjének összehangolása volt a kapszulánál és a hordozórakétáknál szokásos eljárással. Paul Johnson visszatért a Langleybe, hogy az űrhajók útját követő megfigyelőállomás-hálózat kapcsán felmerült problémákkal foglalkozzon, én pedig teljesítettem feladatom odalenn, a Cape-en. A mai napig hatalmas hálát érzek Paul iránt, amiért segítségemre volt a kezdetekkor. Ez egyike volt életem kritikus pillanatainak, amikor egyszer csak előkerült valaki, és megmutatta számomra a helyes irányt."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

1958 kezdeti csalódottságát most félre lehetett rakni: a tűpontosságú Második Kozmikus Űrhajó feladta a leckét. Az űrhajó pontossága nem kerülte el az amerikaiak figyelmét, akik ezekben a korai időkben egyszer sem közelítettek meg küldetéseik során hasonló pontosságot. Nem mintha sok idejük lett volna felocsúdni. Három hét múlva a Szputnyik második évfordulóján egy harmadik kozmikus űrhajó is elhagyta az indítóállást.
Ez az Je-2-típusú holdszonda-család első tagja volt (ha nagyon pontosak akarnánk lenni, akkor ez volt az, ami a Je-2a megjelölést kapta). Igen nagy ugrást jelentett a Je-1 szondatípus után az ambiciózus Je-2, illetve Je-3 sorozat felé. Mindkettő nagy pontosságot igényelt, ez azonban a Hold túloldalának lefényképezésére különösen igaz volt.

A holdi fényképkészítéshez Keldis Matematikai Kutatóintézetét is bevonták. Egy ilyen küldetésre akkor kell sort keríteni, amikor a Hold túloldalát világítja meg a Nap, a szondának pedig olyan pályán kell visszatérni a Hold mögül, hogy magasan a Szovjetunió fölött legyen, és visszasugározhassa az általa készített fotókat. Az ehhez szükséges optimális körülmények ritkák: 1959 októberében (fényképezés a Hold megközelítése után) és 1960 áprilisában (fényképezés a Hold megközelítése közben) nyílt erre lehetőség. Az űrhajónak ehhez olyan rendszerre volt szüksége, amivel megfelelő irányba állíthatta magát – így biztosítva, hogy a kamerák a kívánt pontra nézzenek, illetve, hogy a képeket később vissza lehessen sugározni a Földre. Az orientációs rendszert Borisz Rausenbah (1915-2001) hét fiatal mérnökből álló csapatával közösen fejlesztette ki, utóbbiak boltban vásárolt elektronikai alkatrészekből építették meg az egyes elemeket.

Borisz Rausenbah - ahogy neve is sugallja - német származású volt, amiért a háború idején internálták. Szabadidejében az orosz képzőművészet történetének szakértőjévé képezte magát. A háború után megengedték neki, hogy visszatérjen a Keldis Kutatóközpontba, ahol az űrhajók irányításával kapcsolatos kutatásokat végzett. A rendszer alapját gázhajtóművek képezték, emellett szenzorokat használtak, hogy az űrhajó megőrizze a Földhöz, a Naphoz és a Holdhoz viszonyított helyzetét. A bolygóközi állomás volt az első űrhajó, amihez háromtengelyű stabilizáló-rendszert fejlesztettek ki. A Hold mellett való elrepüléskor a szenzorokat a Nap, a Föld és a Hold helyének meghatározásához használták, és ha ez sikerült, akkor az űrhajó segédhajtóművei addig működtek, amíg a szonda a fényképezéshez, kommunikációhoz vagy a kívánt tevékenységhez kívánt helyzetbe nem került. Rausenbah rendszerét azóta is használják.

A bolygóközi állomáshoz két kamerarendszert is kifejlesztettek, ezek közül csak az egyik vált be, amit az NII-380 Televíziótudományi Kutatóintézet gyártott Leningrádban Pjotr Bratszlavetsz (1925-1999) irányításával, munkáját I. A. Rosszeljevics segítette. Az amerikaiaktól eltérően az oroszok a fényképezéshez nem egy relatíve új televíziós rendszert hívtak segítségül, hanem egy régebbi, mechanikus tervet vettek elő, amivel nagy valószínűséggel sokkal jobb minőséget kaphatnak. A képalkotó rendszert Jenisej-2-nek hívták, és egy kétlencsés fényképezőgépből, egy szkennerből és a feldolgozó egységből állt. A páros lencsék 40 képet készíthettek, az egyik 200 mm fókusztávolságú, f5,6 fényérzékenységű  volt (teliholdra tervezve), a másik viszont 500 mm fókusztávolságú, f9,5 fényérzékenységű volt, utóbbit közelképek készítésére tervezték. A fényképezőgépeket nem lehetett mozdítani, épp ezért az űrhajónak kellett úgy manővereznie, hogy a lencsék a megfelelő irányba nézzenek. Az adatátvitel kétféle sebességen történhetett: lassan, másodpercenként 1,25 sorsebességgel (a Földtől távolabbi helyeken), és gyorsabb, másodpercenként 50 sorsebességgel (a Földhöz közelebb).

A Gemini-program űrhajósai alatt, a Titan rakéta gyomrában közel 115 000 liter jéghideg, mérgező nitrogén-tetroxid és az "Aerozene 50" nevű keverék volt. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A híradósok csapatosan lepték el Bellwood és Nassau Bay pázsitos részeit. Egy kereskedő ebből az alkalomból Anyának és Apának kölcsönadott egy színes televíziót, a rokonok és a barátok pedig összegyűltek náluk, hogy velük együtt nézzék a fejleményeket. Apa egy hét szabit vett ki, így rengeteg ideje maradt arra, hogy az egész küldetést figyelemmel kísérje. Proviso High-nál, ahol az utóbbi hónapokban kétszer is beszédet mondtam, a diákok gyülekeztek az előadóban, hogy az asztalokra helyezett tévéken végignézzék a startot.
Barbara a barna bőrét kihangsúlyozó fehér ruhájában a Barbuda Lane-i házunkban elhelyezett tévékészülékek elé telepedett le. Az édesanyja mellette volt, és idegesen tördelte a kezét. Ry Furlong – aki a kaliforniai Coronadoban élt, ahol Skip egy repülőgép-hordozó személyzetének tagjaként állomásozott – és Del Mar-i házinénink, Mrs. Cook, Barbarához repült. Más asztronauta-feleségek is csatlakoztak hozzájuk. A hároméves Tracym egy fényes szalaggal a hajában az időt színezgetéssel ütötte el, illetve Amy Beannel, a legjobb barátnőjével játszott – Al Bean asztronauta és felesége, Sue kislányával. Fred Rheinstein, az NBC producere három üveg pezsgőt küldetett Barbara részére, hogy a megfelelő pillanatban bontsák fel őket: egyet a start, egyet az űrséta, egyet pedig a vízreszállás alkalmával.

T-mínusz-15-nél tartott az Atlas-Agena visszaszámlálása. A Titan, amibe előbb behajtogattak, majd bezártak bennünket, készen állt arra, hogy 100 perccel az Atlas startja után  útnak induljon. Alattunk, a Titan rakéta gyomrában közel 115 000 liter jéghideg, mérgező nitrogén-tetroxid és az "Aerozene 50" nevű keverék pihent csöndesen. A kétféle folyadék elég rossz viszonyban van egymással: amikor a szelepek kinyílnak majd a tartályok belsejében, és kiömlik a tartalmuk, a nitrogén-tetroxid az "Aerozene 50"-nel érintkezve berobban. Ez az ellenőrzött robbanás hajt minket ki a világűrbe. A másodpercek komótosan teltek, egy képzeletbeli homokóra homokszemcséi sziklaméretűnek tűntek: várakozás váltotta a gyomoridegességemet. De még mielőtt a Gemini-9 akárcsak egy centit is megmoccanhatott volna, a 13 millió dolláros Atlas-Agenának kellett felszállnia, ami mintegy két kilométerre állt tőlünk. A Légierő arzenáljából a legmegbízhatóbbnak az Atlas hordozórakéta számított, ez repítette John Glennt és a többieket is a világűrbe. A típus immár egy évtizede volt használatban, ez idő alatt pedig háromszáz startot is megélt, és 95 százalékuk sikeresen szerepelt, ami figyelemre méltó teljesítmény. A legutóbbi hatvan start során mindössze két meghibásodás történt.

Az Atlas-Agena együttes teste hegyes orrától a kis stabilizáló vezérsíkokig áramvonalasan ívelt, de számos, különálló részből állt. Az Atlas hordozórakéta volt az alján. Erre került a 7,6 méter hosszú Agena, aminek tetején a dokkológallér volt, ahova az űrrandevú során a mi Gemini-űrhajónk illeszkedik majd. Az indítóálláson a tompa dokkológallért egy aerodinamikus üvegszálból készült fedő borította, ez kölcsönözte az Atlas-Agenának a sima, hegyes orrot, ami a vastag légkörön való áthaladáshoz szükséges. A pályára állás előtt apró robbanótöltetek szakítják szét a kagylóhéj-szerű szerkezetet egyben tartó két vékony acélpántot, majd a két héj leválik, és láthatóvá válik a dokkológallér.

Tommal hallottuk a rádióforgalmazást, ahogy az Atlas-Agena visszaszámlálásának végéhez közeledett a startot felügyelő csapat. Minden jónak tűnt. Tekintetemmel végigfutottam a műszereken és a kijelzőkön, kezemet pedig tisztes távolságban tartottam a lábaim között található D-gyűrűtől: ezt megrántva katapultülésem kirepülne az űrhajóból, és vele együtt én is. Vészhelyzetben meghúznám ezt a valamit, de ebből inkább nem kértem. Mindig is úgy tartottam, hogy hülyeség a start okozta remegés és rázkódás közepette kezemmel szorosan markolászni a gyújtómechanizmust. Azért voltam a madárkán, hogy repüljek vele, nem pedig azért, hogy kiugorjak belőle.

Nyugalmi állapotban percenként hatvanöt és hetven közötti pulzusszámom enyhén begyorsult. A repülési terv értelmében azután, hogy az Agena pályára áll, és ledobja magáról a kiégett Atlas hordozórakétát, az első földkörüli keringés végén ismét a Cape fölé ér. Amikor pontosan kilencvenkilenc perccel és kilenc másodperccel a startja után elrepül Florida fölött, mi is utunkra indulunk, és belekezdünk egy közel 130 000 kilométeres üldözésbe, hogy aztán három és fél földkörüli keringés alatt utolérjük. Itt az idő! A televízió kamerák a két karcsú, szinte egymás mellett várakozó rakétáról mutatták a nézőknek, a Küldetésirányításnál ülő Al Chop higgadt hangja pedig arról biztosította a világméretű közönséget, hogy minden rendszer működése rendben lévőnek tűnik.
 
Hatvan másodperc a startig – kiabálta otthon Barbara, amikor az Atlas-Agena indítását megelőző utolsó percébe ért a visszaszámlálás. „Lányok, drukkoljatok.” Martha Chaffee hangosan követte a visszaszámlálást, miközben férje és asztronauta-társam, Roger, a családunk gondját viselte, és készen állt az esetleg felmerülő kérdések megválaszolására, hogy azonnal elhessegessen mindenfajta félelmet. Barbara egyik kezével megragadta Tracy-t, a másikkal meg az anyját.
„Öt” – kántálta Martha. „Négy… három… kettő… egy.”

Délelőtt 10:15-kor dübörgés kíséretében fortyogva előtört a füst, és az Atlas-Agena valóságos színkavalkádot hagyott maga után, ahogy gond nélkül elhagyta a Cape-et. A föld beleremegett, és éreztem a vibrációt, ahogy végigfut rakétánk csúcsán: sisakomba zárva még egy tompa dübörgést is hallottam. Az ezüstös színű célrakéta meredek szögben emelkedett a Napnál is fényesebb lángnyelv tetején egyensúlyozva, majd átlyuggatta az egyik apró, fölöttünk kószáló bárányfelhőt. Elégedetten biccentettem. Menj, babám, menj! Odafent találkozunk.
„Nézd azt a rakétát, Tracy” – mondta Barbara, miközben lányunkat átölelve a tévé képernyőjére mutatott. A nappaliban mindenki felujjongott és tapsolni kezdett, ahogy az Atlas egyre gyorsult. Az eufória, ami önkéntelenül magával ragadja a startok nézőit, hatással volt még a gyepen álló riporterekre is: az Atlas gázt adott, és egyre nagyobb sebességre kapcsolt. Menj. Menj. Menj.
„Papa! Papa!” – kiabálta Tracy torkaszakadtából, a díványon ugrálva.
„Nem, ez nem a Papa” – mondta Barbara.
„Hát akkor ki?”
„Senki.”
Hál’ Istennek nem volt rajta senki.

Mindössze 130 másodperccel később ugyanis az Atlas két főhajtóműve közül az egyik bekattant. A harangalakú burkolat, ami szabályozza, hogy a rakéta tolóereje milyen irányba hasson, imbolyogni kezdett, majd egy nagyot rándult – eközben a hajtómű még mindig teljes erővel dolgozott. Ez az Atlast egy bukfencbe vitte, amiből már nem volt visszaút. Tíz másodperccel később a hajtóművek a terv szerint leálltak, az Agena levált, de már túl későn: túl alacsonyan repült és túl gyorsan – semmi nem stimmelt. Az egész mindenség úgy, ahogy volt, belecsapódott az Atlanti-óceánba egy kunkori füstcsíkot húzva maga után, mintha bizony kérdőjelet rajzolt volna az égre olyan 260 kilométer távolságra a Cape-től. „Elvesztettük” – jelentette be Al Chop halkan a döbbent nézőknek. „Elvesztettük a madárkát.”

Ezzel semmivé lett az úticélunk, nem volt hova mennünk. Tommal csak ültünk a teletankolt Titan interkontinentális ballisztikus rakéta tetején teljes felszerelésben, és tudtuk, hogy Murphy törvényének legfrissebb bizonyítékával állunk szemben: ami el tud romlani, az el is fog romlani. Az amerikai rakéták még mindig fel tudnak robbanni."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

1980-ban ezen a napon, magyar idő szerint 20 óra 20 perckor indult útjára Farkas Bertalan Valerij Kubaszov társaságában a Szojuz-36 űrhajó fedélzetén a világűrbe. Rajtuk kívül még volt egy utas a fedélzeten. Ez pedig nem más volt, mint a Tévémaci bábfigurája. Az első és mindezidáig utolsó magyar űrhajós bő egy hetet töltött a világűrben, de korának igazi Chris Hadfieldje-vé vált: twittelés és videóklip-készítés helyett - szintén ezen a napon - inkább esti mesét mondott a magyar gyerekeknek. A maci mellett vele utazott kislánya nemzetszín-ruhás babája, valamint egy kupac magyar föld is. Ha videóklip nem is készült, dal igen. Az alábbi műremek Farkas Bertalan űrutazására készült, 1980 májusában. Az LGT és a Neoton Família alkalmi együttműködéseként létrejött Asztronauta együttes játssza. Íme:

Magyar a világűrben
(Presser Gábor - Sztevanovity Dusán)

,,Jelentem: a Szojuz-36 űrhajó fedélzetén űrrepülésre kész vagyok. Minden tudásomat, erőmet megtisztelő feladatom maradéktalan végrehajtásának szentelem. Farkas Bertalan százados, a Szujuz-36 kutató űrhajósa."

Hányszor elképzeltem magamban, hogy milyen is lehet,
ha egy pillantásban elférnek a földek s tengerek,
és te eljuthatsz már oda, hol ezt megpillanthatod,
hogyha bejárod az utat, amit be nem járhatok.

Hogyha évezredek vágyait mind összegyűjtötted,
hogyha szemtől szembe legyőzted a félelmeidet,
s neked világosak már a nekem idegen szavak,
akkor az lehetsz a sorban, akit kiválasztanak.

Hogyha az vagy, ki a távolságot úgy képzelte el,
ha majd azt mondják, ott ember jár, az ember te leszel,
hogyha elég volt a hideg, s minden próbát kiálltál,
te a legmagasabb küszöböt is átlépheted már.

Ha a hosszú napok próbái már nem fájnak neked,
hogyha erre a lapra tetted fel az egész életed,
ha már álmodban is tudod, amit fel nem foghatok,
te már vállalhatod mindazt, amit nem vállalhatok.

Neked tudnod kell, a sorban nekem első te leszel,
kinek szavát értem, s fordítani senkinek se kell,
amit látsz, azt kérlek, nézd meg majd az én szememmel is,
amit érzel, kérlek, érezd át az én szívemmel is.

S amikor messze jársz, lélekben ott leszek én is,
amikor visszatérsz, kicsivel több leszek én is.

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A mai napon, 1961. május 25-én jelentette be a Kongresszus előtt John F. Kennedy, az Egyesült Államok elnöke a holdprogramot. Ez azonban nem volt előzmény nélküli, ahogy azt Alan Shepard,, az első amerikai asztronauta "Moonshot" című könyvében le is írja (ld. itt, itt és itt).

"[Kennedy] Behívta alelnökét az irodájába, és azt mondta Lyndon B. Johnsonnak, hogy ettől a pillanattól kezdve Johnson – aki az űrprogram elkötelezett támogatója volt - vezesse a Nemzeti Űrhivatalt, és hozza mozgásba a dolgokat.
Ezután James E. Webbet hívta be, aki egy keménykötésű észak-karolinai ügyvéd volt, és ismerősen mozgott a kormány, az ipar, a vállalatok és a politika berkeiben. Kennedy rögtön a lényegre tért: „Jim, azt akarom, hogy te vezesd a NASA-t”.
Ezek figyelemreméltó lépések voltak, és a nemzeti űrprogram támogatása mellett csak Jurij Gagarin földkörüli száguldása után tökélte el magát Kennedy. Egészen addig a hervatag gazdaság, a kommunizmus térhódítása foglalta le, illetve az, hogy Kuba Fidel Castro kezére került.
Gagarin repülésével mindez megváltozott. Két nappal a kozmonauta repülése után, Kennedy irodájában már ott ült Johnson, Webb és Wiesner. Az elnök válaszokat akart: hogyan érheti utol az USA az oroszokat. Johnson és Webb azonos véleményen voltak: „A francba, nem utolérni kell őket, hanem le is hagyni.”

A Mercury program beköszöntével tudósok, felfedezők között, valamint a sajtóban találgatások kezdődtek arról, hogy egy nap az embert a rakéták a Holdig repíthetik. „Mi a helyzet a holddal?” – kérdezte Kennedy. „Meg tudjuk csinálni? Megverhetjük ezzel az oroszokat? Találják ki, és aztán számoljanak be nekem.”
Johnson és Webb élt-halt ezért az ötletért. Wiesner morgott és zsörtölődött, hogy minden elveszett, az űr különben is az oroszoké, és az USA jobban tenné, ha hozzászoktatná magát ehhez a gondolathoz.

Gagarin egykörös repülése az új kormányt megrázó események egész sorát koronázta meg. Az oroszok ezúttal már a sikeres emberes földkörüli űrrepülés úttörői voltak, és Amerikát olyan helyzetbe kényszerítették, hogy utol kelljen érnie őket. Ez a verseny olyan lesz, mint a teknős és a nyúl viadala. Ha bármelyik ország hibázik, vagy hibást döntést hoz, ellenfele abban a pillanatban beéri, és lehagyja. Kétség nem fért hozzá, hogy ez az új űrverseny nagy érdeklődésre tart majd számot, és az egész világ figyelemmel kíséri majd.

Az oroszok űrben elért sikereinél aggasztóbb volt a kommunizmus lassú tűzön égő üstje a szomszédos Kubában, ahol Fidel Castro zsarnoksága egyre jobban feldühítette az Egyesült Államokban és Kuba környező országaiban élő kubai menekülteket – olyanokat, akik eltökéltek voltak, hogy katonai erővel eltávolítsák Castrot a hatalomból. Kennedy egy bonyolult politikai helyzet sűrűjében találta magát, amit az Eisenhower-kormánytól örökölt. Eisenhower elnök beleegyezésével ugyanis egy CIA által támogatott rejtett kubai akcióra került sor, aminek a lényege a kubai inváziós erők kiképzése, pénzelése és munícióval való ellátása volt. A művelet teljesen titokban zajlott, mivel Kennedy és elődei is kerülték annak még a látszatát is, hogy nyíltan beavatkoznának a latin országok politikájába.Igazából Kennedy nem akarta a nevét adni egy ilyen politikailag veszélyes, és erkölcsileg megkérdőjelezhető akcióhoz. Tanácsadói és a menekültek vezetői megesküdtek neki, hogy az invázió hatására a kubaiak majd fellázadnak Castro ellen. A kubai menekültek seregei készen álltak. Biztosították róla, hogy az invázió sikere érdekében mindössze az amerikai légierő támogatására lenne szükség, ami elpusztítaná a kommunista sugárhajtású gépeket, és más vadászrepülőket, amiket a támadó bombázók elfogására küldenének.

A guatemalai repülőterek visszhangoztak a kétmotoros B-26 Invader bombázók mennydörgésétől, amik legénység már hónapok óta gyakorolt az akcióra. Kuba stratégiai célpontjaira mérnének csapást. Mintegy ezerötszáz kilométerrel arrébb, Florida déli részének mocsaras vidékén invázióra készülő eltökélt kubaiak gyakorolták a partraszállást és szülőföldjük dombvidékén folytatott háborúra készültek. Készen álltak. Ha az invázióra nem a tervezett időpontban kerül sor, Fidel Castro eltávolításának esélye örökre elúszhat.

A kubai menekültek könyörögtek, hogy az USA légiereje támogassa őket. Kennedy végül beadta a derekát, és megígérte, hogy egy amerikai repülőgép-hordozó a Disznó-öböl partjainál állomásozik majd, és onnan nyújt légi támogatást az invázió során. Így a Szabad Kuba felkelőiből verbuvált inváziós hadsereg az amerikai sugárhajtású gépek pusztító gépágyúinak, rakétáinak és bombáinak fedezékében szállhat partra.

A Gagarin repülését övező dicshimnusz az április 17-i kora hajnali inváziót megelőző feszült órákban alább hagyott. Miközben épp tizenhat B-26-os bombázót készítették fel a támadásra San Antonio de los Banos és Santiago repülőterein, John Kennedy elbizonytalanodott, majd az akcióban résztvevő tizenhat bombázó számát hirtelen nyolcra csökkentette. Ezt a döntését a hozzá legközelebb álló segítői és tanácsadói sem értették. Annak tudatában, hogy életek múlnak ezen, a Szabad Kuba legkiválóbb pilótái végrehajtották a légicsapást a kommunista repülőterek ellen.

A kubai vadászgépek válaszcsapása következtében a felkelők gépeiből lángoló roncsok lettek. A pilóták az utolsó leheletükkel is az amerikai légierő segítségéért könyörögtek, amit Kennedy megígért nekik. Eközben a szárazföldön, az inváziós hadsereg Disznó-öbölnél partra vetődő katonáit tépték véres cafatokra Castro állásaiból érkező sortüzek.
A partok mentén várakozó amerikai repülőgép-hordozó fedélzetén bombákkal, rakétákkal és gépágyúkkal megrakott gépek várakoztak. A hajtóművek be voltak kapcsolva, csak pillanatokra voltak a Castro-t védő hadsereg felszámolásától. A parancs egyenesen a Fehér Házból érkezett. „Állítsák le gépeiket. Nincs támadás. Ismétlem. Nincs támadás.”

Azon kevesek, akik valamilyen csoda folytán mégis túlélték a több ezres mészárlást, kiszolgáltatva Castro fegyvereinek, gyűlölködő kirohanásokat tettek az amerikai elnök ellen. Kennedyt egy gyáva, hazug embernek bélyegezték, akinek adott szava semmit nem ér, és akinek gyengesége és vezetői képességeinek hiánya most ezrek életébe került, akik fölöslegesen haltak meg.

A sajtó a helyszínen készített rémes fotókkal, televízió-felvételekkel és szemtanúk beszámolóival vette ki részét a dologból, utóbbiak azok voltak, akik túlélték John F. Kennedy megszegett ígéreteit. A fiatal elnök megítélése soha nem volt ilyen alacsonyan az amerikaiak szemében.
Soha még nem volt ekkora szüksége Kennedy-nek valami új, határozott fellépésre. Az USA jövőbeli, űrbéli szerepvállalására tett fel mindent. LBJ eleget tett a meghívásnak, és egy eltökélt elnököt hallott. „Azt akarom, hogy elmondja nekem, hogyan állunk az űrkutatásban. Van esély arra, hogy legyőzzük a szovjeteket, ha laboratóriumot létesítünk az űrben? Vagy kerüljük meg a Holdat, esetleg egy rakétával küldjünk embert a Holdra, aki vissza is tér onnan? Létezik olyan űrprogram, amivel drámai eredményekhez jutunk, és nyerhetünk?”
Miközben Kennedy és Johnson a jövőt körvonalazták, Washington más helyein Wiesner és haverjai éppenhogy le akarták állítani a dolgot. Az első amerikai űrutazása május 2-ra már ki volt tűzve. Ezen a ponton bármilyen hiba lesújtó következménnyel járna a nemzeti erkölcs és a presztízs szempontjából.

Április 25-én az amerikai űrprogram kezdett testet ölteni. Egy Atlas gyorsítórakéta egy ember nélküli Mercury-kapszulával a tetején,. letért a pályájáról, felrobbant, majd a lángoló roncsok nagy darabokban zuhantak vissza a földre. Három nappal később egy Little Joe emelt a magasba egy Mercury-t a vészhelyzeti rendszer tesztelése során, de irányíthatatlanná vált, és megsemmisült.
Másnap az Ovális Irodában folytatott megbeszélésen Wiesner azt ajánlotta az elnöknek, hogy rendelje el az első emberes űrrepülés elhalasztását. Azt is mondta, hogy amennyiben Kennedy továbbra is ragaszkodik a folytatáshoz, a repülést halasszák későbbre, és titokban hajtsák végre - így elkerülhető a nyilvános fiaskót, amennyiben a küldetés nem jól sülne el.
Az egybegyűlt tisztviselők kis csoportja nem értette, hogy a NASA miként tudna egy ilyen repülést titokban kivitelezni, amikor a tévéstábok csapatosan állnak lesben Cape-re szögezett kameráikkal, repülőkről és helikopterekről kémlelik, miközben speciális technikákkal lehallgatják a NASA irányítását, valamint a telefonvonalain zajló beszélgetéseket.
Kennedy azonban eltökélt volt amellett, hogy az Egyesült Államok űrprogramját nyílt lapokkal játssza. Úgy döntött, hogy nem lesz semmiféle titkos emberes űrrepülés. Bármit is teszünk, azt nyilvánosan tesszük."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...