1960-ban a Redstone Arsenalnál folyó rakétafejlesztések az újonnan létrehozott Marshall Űrrepülési Központ felügyelete alá kerültek, és von Braun, közel 100 másik német kutatóval és technikussal karöltve a Saturn I nevű nagyteljesítményű rakétacsaládon kezdett el dolgozni. Erről is ír Gene Kranz, a NASA küldetésigazgatója "Failure is not an option" című könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk le pár részletet magyarra:

"Egy viszonylag kis csapat dolgozott a Mercury Irányításnál, negyvenen-ötvenen lehettek. Némelyikük régebben a II. világháborús német V-2 alapján kifejlesztett első amerikai rakéták startjánál segédkezett. Most azonban pár hónapon belül megkíséreljük az első amerikait felküldeni a világűrbe. Ez ijesztő gondolat volt, de nem olyasvalaki számára, aki berepülő pilóták között mozgott.
Korábban a szuperszonikus F-100-asokat repültem, ezeknek jó esetben legalább másfél kilométeres felszállópályára volt szükségük. Könnyen csúnya véget érhetett a nap, amikor óránként 370 kilométeres sebességgel felszállva a hajtómű esetleg bedöglött, vagy ugrott az utánégető. De attól kezdve, hogy átléptük a hangsebességet, tiszta adrenalin volt a vezetése. Úgy éreztük, hogy a SuperSabre-val bőséges légifölényre tehetünk szert. De nem ártott azért résen lenni vele azután, hogy beszíjaztuk magunkat az ülésébe. Nem számított, mennyire gyakorlott volt az ember, sosem lehetett tudni, hogy a repülőgép vagy valamelyik alkatrésze mikor dönt úgy, hogy valamilyen perverz módon próbára teszi a pilótát. Valahányszor felszálltam, a feszültség és várakozás izgalmát éreztem.

Az évek során, amíg korábbi munkahelyemen, a Holloman Légibázison a repülőtesztelésért felelős mérnökként dolgoztam, a legkülönfélébb ijesztő helyzeteknek tettük ki az embereket. Nem ment ritkaságszámba, hogy valaki 30500 méterre emelkedjen egy léggömbbel, majd kiugorjon belőle, hogy aztán 27500 métert zuhanjon, mielőtt kinyílt volna az ejtőernyője. A kockázat folyton jelen volt, és ilyen emberek közül kerültek ki a Mercury Hetek asztronautái.

Visszatekintve látom csak igazán, mennyire korlátozott, mitöbb primitív körülmények közepette dolgoztunk akkoriban, legyen szó akár az irányító központról vagy a blokkházról – ez utóbbi egy masszívan megépített komplexum volt, olyan közel az indítóálláshoz, amennyire ez ép ésszel csak lehetséges. Itt dolgoztak azok a srácok, akiknek feladata a rakéta működésének felügyelete volt. Gyakran használtuk „a németek a blokkházban” kifejezést, főképp Wernher von Braun és kollégái miatt, akik korábbi rakétaprogramokon dolgoztak, majd az Egyesült Államokban telepedtek le a németek II. világháborús vereségét követően. Eredetileg a texasi El Pasoban állomásoztak, és a lefoglalt V-2 rakéták katonai célú tesztelését végezték az Új-Mexikói White Sands tesztkörzetben. Később az alabamai Huntsville-be költöztek, ezúttal már hosszútávra, és a Szárazföldi Haderő Redstone Arsenaljánál dolgoztak. A legtöbb német amerikai állampolgárságot kapott, Huntsville pedig az otthonuk lett. 1960-ban a Redstone Arsenalnál folyó rakétafejlesztés az újonnan létrehozott Marshall Űrrepülési Központ felügyelete alá került, és von Braun, közel 100 másik német kutatóval és technikussal karöltve a Saturn I nevű nagyteljesítményű rakétacsaládon kezdett el dolgozni.

Az űrprogramnak ezen a pontján kommunikációs hálózatunkat a marylandi Greenbeltben lévő NASA Goddard Űrrepülési Központból irányították. Az intézmény Dr. Robert Goddardról, Amerika rakétatudományokban jártas úttörőjéről kapta a nevét, aki rakéta-hajtóműveket és az irányításukhoz szükséges technológiát dolgozta ki az 1930-as évek szintjének megfelelően, sőt, korát megelőzve olyasmiket fejlesztett, amin von Braun és kollégái 1945-ben dolgoztak. Gyerekkori hőseim egyikeként, Goddard Charles Lindbergh támogatását élvezte. Ez lehetővé tette számára, hogy Új-Mexikóban tesztelhesse rakétáit, nem messze attól a helytől, ahol von Braun és a többi német az elfogott V-2-es rakéták első példányait indította be az 1940-es évek végén, illetve ahol kipróbálták a V-2 technológiája alapján a későbbi években kifejlesztett rakétákat.

A német tudósok és technikusok időről-időre visszatértek a Cape-re, ahol meghatározó jelentőségű startokon vettek részt (különösen a nagy fontossággal bíró emberes küldetések alkalmával), de közben égett a kezük alatt a munka: a Marshallnál ugyanis újgenerációs rakétákat fejlesztettek. Amikor még csak alakulófélben volt a NASA startért felelős csapata, a németek tapasztalatai nyomán az amerikai mérnökök – akárcsak a beszállítók –  már otthonosan mozogtak a rakéták terén, és legyártották a Redstone- valamint az Atlas-rakétákat. Ekkorra már megjelent az amerikai kutatók és mérnökök új nemzedéke, de azért az első gyorsítórakéták alig-alig feleltek meg a célnak, mint azt a történések is bizonyították – ezek a rakéták az emberes űrrepülés érdekében tett erőfeszítés gyümölcseként születtek meg. Sok szempontból ez a technológia legalább olyan elavult volt, mint Charles Lindbergh Ryan típusú, monoplán szárnyelrendezésű gépe. Neki szintén nem állt rendelkezésre semmilyen útmutató, és primitív eszközökkel dolgozott. Canaveral 1960-ban sok mindenben hasonlított Roosevelt Field 1927-beli állapotára. Akkoriban még a legvadabb álmainkban sem mertünk olyan hatalmas létesítményre gondolni, mint ami a Cape-en a következő évtizedben kinő a földből, és rövidesen a Kennedy Űrközpont néven válik ismertté (rajta a világ legnagyobb zárt terű épületével, a függőleges összeszerelő épülettel).

1960-ban a Cape leginkább egy olajmezőhöz hasonlított, magas építményekkel, kosszal, az őshonos vegetációból frissen kikanyarított aszfalt utakkal. Az alligátorok kénytelen-kelletlen átengedték a területet az a nemrég érkezett civilizációnak, de komoly bajba kerülhetett az, aki rosszul tájékozódott. Alig volt útbaigazító tábla, és mihelyt letértünk az útról, a látótávolság lecsökkent. Éjszakánként jó esély volt arra, hogy az alligátorok és a kígyók revansot vegyenek minden betolakodón, aki elég őrült volt ahhoz, hogy gyalogosan sétáljon ezen az Isten háta mögötti vidéken.

Az emberes űrprogram elméletben egyszerű volt, de annál nehezebb volt megvalósítani. Minden küldetéssel tanultunk valami újat. A rakéták és a kapszulák alkatrészei közül sokat – ha nem mindet – ki kellett találni, majd ezeket egyesével le kellett gyártani a repülésről és a rakétahajtóművekről rendelkezésre álló meglévő ismereteink alapján. Mielőtt azonban embert ültetnénk egy rakéta tetejére, egy-két tesztrepülésre is sort kell keríteni, ami a „gépember” segítségével történik majd: ez voltaképp egy elektronikával megpakolt doboz, súlya megegyezik egy asztronautáéval, így szimulálva azokat a körülményeket, amikor majd ember lesz a fedélzeten. A kapszula előre rögzített üzeneteket sugároz vissza a Földre, ily módon tesztelhetjük a kommunikációt. Aztán pókmajmok, majd csimpánzok következnek, ahogy egyre magasabbra küzdjük fel magunkat az úgymond evolúciós létrán.

A küldetések kezdetben húszpercesek lesznek, és ballisztikus ívet írnak le a Szárazföldi Erők Redstone rakétájának segítségével. Ezután a Légierő első generációs Atlas interkontinentális rakétáival a földkörüli pálya elérése következik. A katonai hordozórakéták távol álltak az üzemszerű működéstől. Ezen a téren a rakétahátrány valóban létezett – a lemaradás azonban a rakéta tényleges tudása és aközött volt, amit tudnia kellett volna.

Egy nappal azután, hogy megérkeztem, Paul Johnsonnal elmentünk az indítóálláshoz. Megdöbbentő élmény volt számomra először megpillantani a Redstone-rakétát. Határozott, fura és nyers volt: egy nagy, fekete-fehérre festett kályhacső, ami egy egyszerű talapzaton állt. A repülőkkel ellentétben nem volt érezhető az a benne rejlő nyilvánvaló erő és megkülönböztető jelleg, semmi elegancia nem volt az alakjában, semmi olyasmi, amit meg lehetne szeretni és amiben bízni lehet. A rakéta tetején ott kuporgott a feketére festett Mercury kapszula, és úgy nézett ki, mintha hullámlemezek borítanák. Magas, vörös mentőrakétájával inkább egy kikötő bójára emlékeztetett, mint a tudományos-fantasztikus regényekből ismert rakétára. A vad vidék közepén az olajmezőre hajazó látvány és a rakéta nyers megjelenése miatt inkább egy fúrófejnek éreztem magam, mint rakétatudósnak, amikor aznap este betértem a Holiday Inn bárjába.

Minden mást félretettem, és Paullal belevetettem magam a közös munkába: ki kellett dolgoznunk az irányító- és kommunikációs rendszerek együttes ellenőrzésének folyamatát, illetve meg kellett határoznunk a telemetria, az irányítás és a kommunikáció kritikus szakaszait, amikor a Mercury Irányításnál eldől, hogy folytatható-e egy adott küldetés, vagy sem.
A következő rám váró feladat a Mercury Irányítóközpont visszaszámlálási eljárásrendjének összehangolása volt a kapszulánál és a hordozórakétáknál szokásos eljárással. Paul Johnson visszatért a Langleybe, hogy az űrhajók útját követő megfigyelőállomás-hálózat kapcsán felmerült problémákkal foglalkozzon, én pedig teljesítettem feladatom odalenn, a Cape-en. A mai napig hatalmas hálát érzek Paul iránt, amiért segítségemre volt a kezdetekkor. Ez egyike volt életem kritikus pillanatainak, amikor egyszer csak előkerült valaki, és megmutatta számomra a helyes irányt."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.