"Egy modern, hordozható számítógép 500-szor nagyobb teljesítményű, mint amilyen a Gemini-9 fedélzetén található legerősebb gép volt." Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"„Ó, a fenébe” – mondta Tom, bár utóbbi a megjegyzését blokkolták a PR-esek, mielőtt azt eljuthatott volna a nagyérdeműhöz. Én még mindig elfehéredett ujjakkal ültem azután, hogy Bill Schneider küldetésigazgató épp lefújta a küldetésünket. A vörös szőnyeg a Wasp fedélzetén még egy ideig feltekerve marad, ahogy Fred startra tartogatott pezsgős üvegét sem a közeljövőben bontják ki.  
Tommal megkezdtük a szűk űrhajóból kikecmergés macerás műveletét, közben az indítóállványzat lengőkarja visszaérkezett, és rácsatlakozott a Titanra. Óvatosan visszahelyeztük a biztosítószeget katapultülésünkbe, nehogy baj történjen, majd Günther csapata kinyitotta az ajtókat. Nagggyon óvatosan másztunk ki a valóságba, mivel a Titan rakéta még mindig csurig volt töltve üzemanyaggal.
Sisakot le, majd ugyanaz a hosszú liftezés következett – ezúttal azonban az állványzaton lefelé. Menet közben Staffordhoz fordultam, ő ugyanis korábban már kétszer átélte az elmaradt start kiábrándító élményét.
„A fenébe is, Tom” – kérdeztem – „Örökké így fog ez menni?” Fáradt voltam és csalódott, teljesen üresnek éreztem magamat, de egyúttal meg is könnyebbültem. Fú. Természetesen az asztronauták az efféle gondolataikat magukban tartják.

Bellwoodban eközben Anya behívta a riportereket, hogy segítsenek elpusztítani a hűtőben felhalmozott ételmennyiséget. Semmi értelme hagyni, hogy megromoljon. Nassau Bayben Barbara pár pillanatig csöndben és mozdulatlanul ült a kanapén, miközben ajkát gondolataiban teljesen elmerülve harapdálta, miközben a televízió képernyőjén egy önmagát elpusztító rakéta képe még mindig ott vibrált. Tudta, hogy a férje még mindig egy hasonló tetejére van beszíjazva. Anyja halkan zokogott, és ez kizökkentette Barbarát merengéséből. Összeszedte magát, és Mrs. Asztronautává változott. Tracyvel a karján kilépett a riporterek elé. „Most egy kicsit visszavonulunk, majd újra megpróbáljuk. Gene pilóta. Tudja, hogy az örömbe néha üröm is vegyül” – mondta, mosolyt erőltetve az arcára. Az eltelt pár év alatt az űrprogramról rendszeresen tudósító híradósok közül sokakkal baráti viszonyba kerültünk, ami enyhítette a sajtótól való kezdeti félelmünket.
Odaát, Tom házában, Faye Stafford mondta ki azokat a szavakat, amik könyörtelenül egybeforrtak a Gemini-9 küldetésével. „Szerintem, rossz ómen vagyok” – jelentette ki, és ezzel a sajtó meg is találta a „sztorit”.

Pár napra visszatértünk a családunkhoz Houstonba, és folytattuk a szimulátoros tréninget. Eközben a NASA agytrösztje egy vészforgatókönyvet dolgozott ki: mihez is kellene kezdenünk ezzel az új helyzettel? Küldetésünket több mint két héttel elhalasztották. Ez olyan mértékű csúszás volt, ami az egész Embert-a-Holdra-programra kihatott, mivel az idő kulcsfontosságú tényező volt. Az Atlas-szal adódott probléma a Gemini-6 küldetése során, a See-Bassett tragédia, a Gemini-8 katasztrófa közeli útja, és most a Gemini-9 kezdeti kudarca egy újabb Atlas meghibásodása következtében mind-mind megváltoztatta a dolgok menetét. Minden nappal egyre jobban csúszott az egész program. Végül úgy döntöttek, hogy az év végéig különösebb problémák nélkül teljesíthető a Gemini-programból visszamaradt négy küldetést, és így nem befolyásolja az Apollo 1967. januári indulását. Ez akkor volt igaz, ha – és ez nagyon nyomatékos „ha” szócska volt – a maradék Gemini-küldetéseket elképesztő ütemben, kéthavonta sikerül felbocsátani.
Így három év maradna Kennedy ígéretének teljesítésére: az évtized végéig eljutni a Holdra. Ez korántsem volt sok idő, ha figyelembe vesszük, hogy a Hold 400 ezer kilométerre van, és mi még a Földkörüli körözésre is alig-alig voltunk képesek, sőt,  néha még felszállás sem ment. Hatalmas volt a nyomás.

A csúszást leszámítva volt egy másik komoly probléma is. A számítógép, ami ahhoz kell, hogy egyáltalán eljussunk a Holdig – nem is beszélve a landolásról – egész egyszerűen nem létezett. A Gemini-9 küldetésén feladataim közé tartozott, hogy egy radírvégű ceruzával, papírhalom, táblázatok és egy logarléc segítségével elvégezzem az űrrandevúhoz szükséges számításokat, miközben Tom a csillagokat leste egy szextánshoz hasonló szerkezettel. Nem jártunk messze attól, ahogy Kolumbusz tervezte meg saját utazását az Újvilágba. Fél karomat odaadtam volna egy mai laptopért: rá kellett volna rakni egy Windowst, tárcsázni egy navigációs műholdat, bepötyögni egy képletet, majd hátradőlve kivárni, hogy a pontos pálya adatai felvillanjanak a folyadékkristályos képernyőn. Egy modern, hordozható számítógép 500-szor nagyobb teljesítményű, mint amilyen a Gemini-9 fedélzetén található legerősebb gép volt. 1966-ban a számítógépek mérete a tehénével vetekedett, a Szilícium völgy nem volt több egy kaliforniai farmnál, Bill Gates, a Microsoft zsenije pedig mindössze tíz éves volt!

A start elhalasztása után a központi kérdés az volt, hogy mennyi ideig tart a Gemini-9-et újra bevethetővé tenni. Nem volt talonban másik Agena, céltárgy nélkül pedig nem hajthattuk végre a fontos űrrandevú tesztet. De a NASA tele volt kreatív mérnökökkel, akik készen álltak a válasszal, mielőtt még egyáltalán felmerülhetett volna a kérdés.
Miután az Agena céltárgy felrobbant a Gemini-6 küldetése alkalmával, a NASA a dokkolás céljára egy olcsóbb alternatívát is megrendelt, és egymillió dolcsiért a McDonnell Aircraft Corporation egy hosszúnevű, zömök izét épített, mégpedig a Bővített Dokkoló Adaptert (Augmented Target Docking Adapter). Ezt a kezdőbetűi nyomán ATDA-ra rövidítették, és hamarosan egyszerűen csak Pacának (Blob) hívtuk. Ekkor már pár hónapja a Cape-en tesztelték.
Az a döntés született, hogy egy újabb Atlas rakétát kell bevetni, ezúttal azonban a Paca kerül rá az Agena helyett. Ez tulajdonképpen egy 3,3 méter hosszú, másfél méter átmérőjű cső volt. Az eleje sokban hasonlított az Agenához: egy üvegszálból készült orrkúp takarta a dokkológallért, előbbit aztán a pályára állást követően ledobta magáról.
A fő különbség az volt, hogy a Paca nem rendelkezett az Agena erőteljes hajtóművével, amivel magasabb pályára állhattunk volt – ez volt az egyik kiemelt feladatunk. Igazából az ATDA kizárólagos rakétái a két körben elhelyezett apró segédhajtóművek voltak, amik az űrrandevú során voltak hivatottak stabilizálni. De a jó hír az volt, hogy ettől eltekintve semmi nem változott. Az újbóli startot június elsejére tűzték ki.

Május utolsó napján nyári zápor korbácsolta Cape Kennedy-t, miközben az utolsó simításokra sor került, mint amilyen a küldetés felelőseivel folytatott megbeszélés, a testedzés, és a családunkkal való beszélgetés. Korán ágyba bújtunk, de az indítóálláson dolgozó technikusok egész éjszaka szeretetteljes figyelemben részesítették madárkáinkat.

Június elsején hajnali 5:11-kor sötét felhőkkel teli égboltra ébredtünk, amik gyászfátyolként csüngtek az Atlanti óceán komor vize fölött. Az időjósok szerint azonban nem volt ok az aggodalomra. Az égbolt az elkövetkező pár órában kitisztul, és az Alma hurrikán még mindig túl messze járt ahhoz, hogy borsot törjön az orrunk alá. A startot megelőző teendők másodjára már rutinszerűen mentek, és amikor rám adták a sisakom, hogy oxigént kezdjek lélegezni, egy kellemes deja-vu érzés kerekedett rajtam felül: mindezt már megtapasztaltam egyszer. A késés megnövelte az önbizalmamat.
A küldetési terven egyetlen jelentős változtatást kellett eszközölni, amiatt, hogy az ATDA lett az új céljárművünk a rakéta-meghajtású Agena helyett. Ezúttal, ha a Paca nem áll pályára, átugorjuk a tervnek ezt a részét és az űrrandevú technikákat a Titan hordozórakéta kiégett tetemével gyakoroljuk, ami kivisz minket a világűrbe, majd az űrsétámra koncentrálunk.
Tommal újra fellifteztünk a Titan tízemeletes magasságába, ahol ismét begyömöszöltek minket a Geminibe, miközben már javában folyt a dupla visszaszámlálás. Ezúttal az Atlas tökéletesen működött, mindössze három másodperces csúszással dübörgött el a Cape-ről, és szédítő sebességgel száguldott felfelé. A rakéta elérte a megfelelő magasságot és sebességet, a Paca időben levált róla, és kevesebb mint hét perccel a start után szinte tökéletes körpályára állt.
Oké. Most már volt célpontunk, kapjuk hát el."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.