A világűr sötétjében a hideg az acélt is képes úgy megfagyasztani, hogy üveg módjára törjön. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az űrprogramban az volt a szándék, hogy kis lépésekben haladjunk. Először egy olyan tesztre került sor, amikor az alapkövetelményeket ellenőrizték, majd egy kicsivel bonyolultabb teszt következett, és így tovább, míg végül el nem értük a kitűzött célt. Mindegyik Mercury-küldetés picivel hozzájárult ismereteink bővítéséhez, és az egész Gemini-program arról szólt, hogy kikövezzük az utat az Apollo-program előtt.
Ezzel az aprólékos módszerrel biztonságosan eljutottunk addig a pontig, ahol akkoriban tartottunk, viszont a politikai szempontok és az új, kipróbálatlan technológiák fejlesztési üteme kezdte felülírni ezt az elővigyázatosságot.

A túl gyors ütemre az egyik első példát épp saját űrsétám szolgáltatta. Ed kizárólagos feladata a szkafander, a kézi manőverező egység és a köldökzsinór tesztje volt, utóbbi kötötte össze szkafanderének életfenntartó berendezését az űrhajóval. Majd ezután egyből az én valószerűtlen, két és fél órás kemény munkát igénylő űrsétám következett. Ha Dave Scottnak sikerült volna végrehajtani űrsétáját a Gemini-8 küldetésén, akkor már többet tudtunk volna, de az elúszott a küldetés félbeszakításával. Űrsétámon egy rakás kísérlet és teszt vár rám. Az egész fénypontja az volt, amikor majd magamra szíjazom a rakéta-meghajtású hátitáskát, és az univerzumban teljesen egyedül robogok. Az ötlet jó, de a hibás feltevések, a túlontúl ambiciózus célok és a lázas kapkodás együttese egy ismeretlen és veszélyes világba készült engem taszítani.

Messze a dühös alligátortól, Tommal vasárnap reggel közel négy órán át készültünk elő az űrsétára. Figyelmesen végigmentünk a tizenegy oldalas ellenőrzőlista elemein, alacsonyabb pályára álltunk, én pedig kihúztam egy dobozszerű, mellkasra rögzíthető pakkot a bal vállam fölötti polcról, magamra szíjaztam, majd a 7,6 méter hosszú köldökzsinórt csatlakoztattam a közepéhez. A köldökzsinóron át kapom az oxigént, az elektromos áramot, és az űrhajóval is ezen keresztül tudok kommunikálni, illetve ez továbbítja az orvosi szenzorok adatait a földi irányítás részére. Gravitáció híján a köldökzsinór kiszedegetése a tartójából olyan volt, mintha egy tekergő locsolócsövet engedtünk volna szabadjára, ami aztán az apró kabin minden pontjára befurakodott.

Ezután segítettünk egymásnak felcsatolni sisakunkat, lecsuktuk a rostélyt, felhúztuk a nehéz kesztyűket a selyemkesztyűkre, és nyomás alá helyeztük a szkafandereket, ami a lágy ölelésből fokozatosan egyre keményebben szorította testünket. Amikor 0,24 Bar nyomásra felfújtam az űrruhát, önálló életet kezdett élni, és olyan merev lett, hogy a tagjaimat egyáltalán nem tudtam behajlítani. Sem a könyökömet, sem a térdemet, sem a törzsemet, és úgy általában semmit sem. Olyan volt, mintha tetőtől-talpig a párizsit borító keményített műanyagba lennék csomagolva.
Egyedi öltözékem nem hiába készült fölöttébb makacs természetű anyagokból. Az űrhajó belsejében az asztronautának nincs szüksége annyi szigetelésre, mint egy űrséta alkalmával. Ott, ahova én készültem, a földi sivatagok déli hőmérsékletének sokszorosa mérhető a közvetlen napsütésben, míg sötétben a hideg az acélt is képes úgy megfagyasztani, hogy üveg módjára törjön. Sokrétegű védőöltözet nélkül egy szempillantás alatt megfőnék vagy megfagynék.
Amikorra az űrhajóból kiürítettük az oxigént, épp éjszakai égbolton száguldottunk, és megbizonyosodtunk arról, hogy a szkafanderek nem szivárognak. Közben egyre közeledett a hajnal, amikor megkezdhetem űrsétámat az Egyesült Államok fölött, ahol jobb fényviszonyok várnak, és ahol jobban lehet kommunikálni Houstonnal.

A Küldetésirányítás utoljára még egyszer ellenőrizte a rendszereket, és engedélyezte az ajtónyitást. Az Föld körül megtett 31. keringésünk alkalmával már vasárnap reggel volt Houstonban, de számomra még mindig tartott az éjszaka, amikor megragadtam a fejem fölötti méretes fogantyút, és elfordítottam. Eszembe jutott, hogy a start előtt hány emberre volt szükség a nehéz ajtó bezárásához, a súlytalanságban viszont simán mozdult, és azonnal reagált a finom nyomásra. „Itt a Gemini-9. Most pedig rövidesen teszünk egy sétát” – tudattam mindenkivel.  

Amikor az ajtó teljesen felnyílt, épp csak el kellett lökni magamat az űrhajó padlójától, a szkafanderem pedig máris kipattant ülő helyzetéből. Megragadtam az ajtó széleit, és kimásztam a lyukon: felsőtestem kiállt a Gemini-9-ből, én pedig úgy utaztam, mintha csak egy városnéző tróger lennék egy tehervagonon. És így vártam, hogy Kalifornia fölött felkeljen a Nap.
És, ó, Istenem, micsoda egy látvány volt. Felkészületlenül ért a tömény, érzelemlöket. Mintha csak bedugtam volna a fejem egy kaleidoszkópba, ahol a formák és a színek másodpercenként ezerszer változnak. „Alleluja!” – ez volt a legtöbb, amit ki tudtam magamból préselni. Nincsenek szavak, amivel ezt a látványt ki lehetett volna fejezni. És másnak sincs. A világűr egyszerre volt halott üresség és eleven vibrálás."

Az oroszok első űrsétáján az életéért küzdött Alekszej Leonov, az amerikai Ed White pedig teljesen kimerülten tért vissza a kabinba. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amíg mi tíz órán át durmoltunk, addig a showért felelősök azt elemezték, hogy mi legyen a küldetéssel, ezen kívül pedig kordában tartották a kritikus hangokat. Az űrprogramban dolgozók részéről még nyomokban sem fogalmazódott meg kritika. Gene Kranz a sajtónak azt nyilatkozta, hogy nem szokatlan, ha az asztronauták egy dolgos küldetés elején már elfáradnak, meg azt is, hogy asztronauta barátaink teljes támogatása övez minket, akik a kételkedőket hűvös pillantásokkal bombázzák. Ha Stafford és Cernan azt állítja, hogy fáradt, akkor valószínűleg közel állnak az összeomláshoz - mondták az asztronauták. A berepülő pilóták nem tesznek ilyet, hacsak nincs rá valami átkozottul nyomós okuk, és ilyenkor segítjük a pilótákat. Neil azt nyilatkozta a sajtónak, hogy „[az ilyen döntések meghozatala] a parancsnok feladata, ha úgy érzi, hogy a kelleténél többet markolt, és túlvállalta magát. Örülök, hogy Tom kivételesen jó döntést hozott.” A NASA egyik orvosa hozzátette: „Pirosbetűs ünnepnap, ha rá tudsz venni egy asztronautát arra, hogy fáradtságát beismerje”. A mindenkit fogva tartó dühös alligátor sztori félig-meddig komédiába hajló cselekményét követően komolyan felmerült, hogy a Gemini-9 küldetése kudarcra van ítélve. A kimerültséget pedig nem lehet poénra venni.

A Küldetésirányításnál órák hosszat konzultáltak arról, hogy lefújják-e az űrsétát fizikai állapotunk miatt. „Nyilvánvaló, hogy amennyiben a legénység nem áll készen egy űrsétára, akkor nem lesz űrséta” – mondta Gene Kranz. Az orvosok szerint az is súlyosbította a helyzetet, hogy az ébrenlét ideje és munkaidőnk teljesen tótágast állt.  Az aktuális helyzetértékelés szerint az űrhajónak fogytán volt az üzemanyaga, a Pacával való dokkolás kivitelezhetetlen, egy kimerítő űrséta pedig még előttünk állt – és mi már kidőltünk. Mindezt úgy, hogy még csak egy napja voltunk földkörüli pályán.
Eljött az idő, hogy átgondoljuk a dolgokat. Amikor végül szombaton felébredtünk, addigra a földi irányítók eldöntötték, hogy minden további alligátorral kapcsolatos teendőt törölnek, és közölték, hogy a nap hátralevő részében mindössze annyi a teendőnk, hogy üzemanyagot megspórolva lebegjünk az űrben, pár kísérletet hajtsunk végre, készítsünk néhány fényképet, de mindenekelőtt: pihenjünk. A két és fél órás űrsétát vasárnap reggelre halasztották, és a terv szerint majd hétfőn térnénk vissza a földre.

Mindkettőnk felesége olyannak ismert minket, akik sosem adják fel, és aggódtak a rajtunk egyre jobban elhatalmasodó kimerültség miatt. Azt nyilatkozták a sajtónak, hogy örültek a küldetés átszervezésének, mivel aludhatunk valamennyit. Szombat reggel Barbara és Tracy rózsákat szedett az udvaron, majd aznap délután misére mentek. Faye Stafford két lánya, a tizenegy éves Dionne és a nyolc éves Karin társaságában bevásárló-körútra indult.
De mindannyian feszültek voltak, és a bizonytalanság ott bujkált bennük. Mindkét háztartásban az intercom hangszórója közvetítette a Küldetésirányítás és a Gemini-9 közti párbeszédet. Míg mások televízión nézték az eseményeket, asszonyaink férjük recsegő hangját hallgatták feszülten, hátha valami olyan utalást hallanak, amit senki más nem érthet. Nem örültek annak, amit hallottak, mivel nem csak a hangunkat ismerték, hanem hangulatunkat és szokásainkat is. Lehet, hogy ki tudnánk játszani az orvosokat, mondván, hoggy csodásan érezzük magunkat, és készen állunk a zúzásra, de ezt Barbaranak és Fayenek nem tudnánk beadni. Tudták, hogy fizikai teljesítőképességünk határán járunk.

A világűr vákuumába Alekszej Leonov szovjet kozmonauta lépett ki először 1965. március 8-án, Nyikita Hruscsov ugyanis újabb űrbéli bravúrt követelt, bármi legyen is az ára. Ed White volt az első amerikai, aki még ugyanabban az évben, június 3-án hajtott végre űrsétát, nem akartuk hagyni, hogy a szovjetek olyasmit tegyenek, amire mi nem tudunk megtenni. Az Edről készített fényképek a történelem leghíresebb felvételei közé tartoznak. Egy férfi sisakban és védőöltözetben egyik kezében egy pálcaszerű készüléket markol, ami gázlöket kibocsátásával hajtja Edet. Ő eközben szemlátomást nagyon jól érzi magát az űrben, és egy hihetetlenül kék bolygó fölött lebeg, miközben az űrhajóval mindössze egy ráncos köldökzsinór köti össze.

Az oroszok húszperces űrsétáját – szokás szerint – titok lengte körül. Az amerikai verzió huszonegy percig tartott, és szokás szerint világgá kürtölték. Habár akkoriban ez nem tűnt fel nekünk, egyik űrséta sem úgy sikerült, mint ahogy az kívülről látszott. Alekszejjel később közeli barátságba kerültem, és – bár erről nyilvánosan sosem beszélt – nekem bevallotta, hogy rövid űrsétáján az életéért küzdött. Ed igen jó erőben volt, de épp csak vissza tudott térni a Gemini-4 kabinjába, és teljesen kimerült, mire az űrhajó ajtaját becsukták.
Több mint harminc év távlatából teljes biztonsággal kijelenthető, hogy halványlila gőzünk nem volt az űrsétákról, amikor Ed pár perces hancúrozása után pontosan egy évvel és két nappal a Gemini-9 ajtaját kinyitottam. Ez most már a történtek higgadt értékelése, és hálás vagyok azért, hogy mindezt megtapasztaltam."

Az Egyesült Államok űrprogramjának történetében a Gemini-9 küldetés során fordult elő először, hogy két asztronauta megkérdőjelezte a rájuk bízott feladatot. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Elég volt egy pillantást vetni a még mindig houstoni időt mutató Omega Speedmaster karórámra, hogy kiderüljön: még péntek éjfél sincs, ami még mindig a start napja volt.
A harmadik és egyben utolsó űrrandevú ígérkezett mind közül a legnehezebbnek, mivel ezúttal egy Apollo parancsnoki egység pilóta teendőit szimuláljuk, amiket az alacsonyabb pályán rekedt holdkomp megmentése érdekében kell alkalmaznia. Orral előre repülünk a magasból, megpróbáljuk megtalálni célpontunkat, a Pacát, ami valahol a kék tengerek, fehér felhők és a Föld nevű bolygó vakító, napfényben fürdő szárazföldjének hihetetlenül fényes háttere előtt rejtőzködik valahol.

A radart ezúttal használhattuk, de komoly kétségeink voltak a számítógép adatait illetően. Így a navigációnak ezt a trükkös részét a bonyolult, lassú és embert próbáló manuális számításokkal kellett elvégezni. A cél keresése közben olyan érzésünk volt, mintha egyenesen a Föld felé zuhannánk, és az alligátort csak akkor pillantottuk meg, amikor már öt kilométerre voltunk tőle. De a munkát elvégeztük, és ezzel példátlan módon, huszonnégy órán belül a harmadik űrrandevút hajtottuk végre.
A gyakorlat azonban a vártnál sokkal tovább tartott, és az üzemanyag is riasztó mértékben apadt. Még maga az űrhajó is fáradtnak tűnt. A start pillanatában közel 310 kilogramm üzemanyagunk volt, de ebből már csak 23,5 kiló maradt, ami épp arra volt elég, hogy befejezzük a küldetést, addig azonban még egy komplikált űrséta és a légkörbelépés is ránk várt.

Fizikai állóképességünk az üzemanyagszintnél is jóval gyorsabban hanyatlott, így privátban megbeszéltük Tommal hányadán állunk – ezt Houston se hallhatta. Úgy éreztük magunkat, mintha az elmúlt nap során teáskanállal kellett volna árkokat kiásnunk dicső űrbéli tettek helyett. Alig tudtuk nyitva tartani a szemünket, és ziháltunk a kimerültségtől, ahogy a kutyák szoktak egy meleg nyári napon.
Tom parancsnokként magához ragadta a kezdeményezést, és szombat hajnal tájékán bekapcsolta a mikrofont, és ezzel a frászt hozta mindenkire, aki csak hallotta: „Per pillanat eléggé kivagyunk” – hozta a földi irányítók tudomására, minden érzelmet nélkülöző oklahomai akcentusával „A belünket is kidolgoztuk. Attól tartok, hogy ezen a ponton nem lenne helyes az űrsétával folytatni. Genoval átbeszéltük a dolgokat, és úgy gondoljuk, mindkettőnknek jobb lenne, ha egy kicsit elhalasztanánk. Esetleg várhatnánk holnap reggelig.”

Megpróbáltuk a küldetésigazgatókat a szükséges információkkal ellátni, mondván, hogy „Vegyük számba a változókat, és változtassunk a repülési terven úgy, hogy az a kialakult körülményeknek megfeleljen.” Az eredeti küldetési tervet már jóval korábban kidobtuk az ablakon. Megjegyzésünk, ami annyira természetesnek hat a minden eshetőséget mérlegelő berepülő pilóták szájából, teljesen mást jelentett pár ember számára odalenn, a földön. Az Egyesült Államok űrprogramjának történetében ez volt az első alkalom, hogy két asztronauta megkérdőjelezte a rájuk bízott feladatot!

Az izgalom földrengésszerű erővel söpört végig. Mivel a NASA nem egy katonai szervezet volt, a lázadás vagy a parancs-megtagadás bűnével nem lehetett minket vádolni, és abban viszont mindenki egyetértett, hogy egyedül csak mi voltunk abban a helyzetben, hogy értékeljük a fedélzeten történteket. De mégis: nem olyan ez, mintha feladtuk volna? Az asztronauták nem adják fel. Ugyanakkor a Gemini-9 kabinjába zárva Tommal túlságosan fáradtak voltunk ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzunk.

A Küldetésirányítás összezavarodott. Ha Stafford és Cernan túl fáradtnak érzi magát ahhoz, hogy biztonsággal folytassák a küldetést, akkor a kialakult helyzetben a földi személyzet kiáll mellettük. Neil nyugodt hangja szólalt meg: „A földi irányítás azt javasolja, hogy tegyük át az űrsétát a harmadik napra. Egyetértetek ezzel?”
„Teljes szívünkből egyetértünk a javaslattal” – felelte Tom. Pihenőidőt kértünk, búcsút intettünk az alligátornak, biztonságos távolba húzódtunk tőle, majd úgy elaludtunk, mint két újszülött."

A Gemini-9 küldetése alatt Buzz Aldrin olyan életveszélyes ötlettel rukkolt elő, ami miatt kis híján nem mehetett a Holdra, de még a világűrbe sem. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"ORRKÚP FRUSZTRÁLJA AZ ŰRUTAZÓKAT. Ilyen újságcímek vetettek árnyékot startunkra és a gyorsasági rekordnak számító űrrandevúra, egyúttal bebizonyítva az egész világ számára, hogy a Gemini-9-et sújtó átok még távolról sem a múlté: ezúttal egy nagy, bukfencező, égi alligátor formájában jelentkezett, ami nagyokat harapott a világűrből. Felmerült, hogy Tom talán közelebb sodródhatna a Pacához, és megbökhetné a Gemini orrával. Ezt az ötletet azonban elvetették, mivel értékes ejtőernyőink a Gemini elején voltak, és érintetlennek kellett maradniuk, ha élve akartunk visszatérni.

Így aztán pár órát üldögéltünk az alligátort nézegetve, miközben 273 kilométerrel alattunk konferenciákat tartottak. Ezek egyikén komoly, bejósolhatatlan következményekkel járó ötlettel álltak elő. Deke Slayton szerint Buzz Aldrin találta ki, hogy egy űrséta keretében menjek át a Pacára, majd a felszerelésünkben lévő sebészi ollóval vágjam át a rugós fémszíjat. Egy földi kísérlet során bebizonyosodott, hogy az eszköz valóban képes átvágni a rögzítőpántot, de egyúttal az is kiderült, hogy a Pacán hemzsegnek a veszélyes élek. Deke azt mondta, hogy a program vezetői megdöbbentek az ötlet hallatán, ami nem vette számításba a fémszíj két felét összetartó robbanótöltetben rejlő komoly veszélyeket, a Paca bukdácsoló forgómozgását, szinte teljes tapasztalatlanságunkat az űrséták terén, ahogy azt sem, hogy az erő hatására szétpattanó szíj, visszacsapódhat, és kilyukaszthatja a szkafanderemet. Ez egy újabb recept volt arra, miként válhatnék rövid úton Cernan Szatelitté. Deke az eset után elmesélte, hogy nem volt könnyű meggyőzni Bob Gilruthot, az Emberes Űrrepülés Központ vezetőjét arról, hogy Aldrin a Gemini-12 legénységében maradhasson.

A száját tátó dühös alligátortól cirka 21 kilométerre eltávolodtunk, és belekezdtünk a második űrrandevú kísérletbe. Ezúttal azt szimuláltuk, hogy mi lenne, ha a radarrendszer nem működne, és kizárólag a szemünkre, a csillagokra, a számítógépre, valamint a jó öreg ceruzámra és jegyzetblokkomra kellene hagyatkoznunk az űrrandevú során. Mindezt azért tettük, hogy bebizonyítsuk: így is meg lehet csinálni. Egy másik küldetés alkalmával ez a gyakorlat akár asztronauta-társaink életét is megmentheti. Kiderült, hogy kurva nehéz feladat, ami elképzelhetetlenül sok mentális és fizikai erőfeszítést kíván. Pusztán a radar segítsége nélkül megtalálni egy pontot az univerzumban hatalmas problémát okozott, milliónyi lehetőséggel. Sose találjuk meg, ha akár egy rövid időre is a rossz pályán repülünk. Végül csak sikerült rálelnünk a még mindig csapkodó alligátorra, még egyszer megközelítettük, miközben Houstonnal értekeztünk, illetve egymással privátban megvitattuk a dolgokat az intercom segítségével.

Valami váratlan dolog történt a mi kis Geminink belsejében. Tomot és engem kimerített a küldetésre való felkészülés megfeszített munkája, a korábbi startkísérletek feszültsége, majd a tényleges űrrepülés, illetve a komoly fejtörést okozó űrrandevú gyakorlatok. Tökéletes fizikai állapotban voltunk, de úgy éreztük magunkat, mintha egy kamion ment volna át rajtunk; a nappal és a sötétség folyamatos váltakozása miatt csődöt mondott a biológiai óránk. A továbbiakban már nem nagyon tudtuk, milyen nap van. A Küldetésirányításnál az orvosi szenzorok adataiból rájöttek arra, hogy kifáradtunk, és pihenőidőt rendeltek el számunkra. Egy melós szombat állt előttünk, benne az én űrsétámmal.

Több se kellett nekünk, készen álltunk, hogy megfogadjuk a tanácsukat, de előtte Tom a segédhajtóművekkel távolabb húzódott az Alligátortól, mivel nem akartuk, hogy alvás közben a közelünkben bukdácsoljon. 148 kilométerre parkoltunk le tőle. A napellenzőket felraktuk az ablakokra, és ínyenc csirkefalatokat és húsgombócokat küldtünk le gyomrunkba: lényegében szárított húscsomag volt egy fogkrém-tubusra emlékeztető valamibe csomagolva. Vizet fecskendezünk bele, összerázzuk, majd ezt a pépes izét betoljuk a szánkba. Így nem lesz darabos, igaz, íze sem sok van. Ezután súlytalan karomat a szkafanderem vezetékei alá rögzítettem, és megpróbáltam elaludni a Serendipity Singers andalító zenéjére. Még csak péntek délután öt óra volt.

Pihenésünk asszonyaink és családunk számára is kikapcsolódást jelentett odalenn Texasban. Most mindenki fellélegezhetett, és ehetett valamit az étkezőasztalt roskadásig borító ételekből. Faye meglátogatta Barbarát, mivel az egész bolygón csak ők érthették meg, hogy a másik min megy keresztül.
Tomot és engem hivatalosan hét óra múlva ébresztettek, a Küldetésirányítás a Tijuana Brass „The Lonely Bull” című számát játszotta le, mi azonban még mindig pokolian éreztük magunkat. Lehet, hogy a dobhártyánkba üvöltő mexikói trombiták is közrejátszottak ebben. Megpróbáltuk kikapcsolni magunkat, és lazítani, de alvásunk inkább afféle készenléti állapot volt, és a telihold okozta őrület megvilágította a mi kis földkörül keringő otthonunkat, ami még mindig óránként több mint 28 000 kilométeres sebességgel száguldozott. A testem kényelmetlenül szűk helyre volt bezsúfolva, ahol szinte moccanni sem tudtam: képzeletbeli hangyák masíroztak szemgolyóm mögött, agyam pedig épp annyira volt használható, mint egy vattacsomó."

"A ránk váró látvány mintha egyenesen egy hollywoodi különleges effekt laborból származott volna: lassan forogva és bukdácsolva, teljesen irányíthatatlanul ott volt a Paca, rajta az orrkúppal: a két darab úgy csüngött az elején, mint egy hatalmas, nyitott állkapocs." Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor Florida partjai fölé értünk, már 740 kilométerre megközelítettük a Pacát, és mindkét jármű több mint 28 000 km/h sebességgel zötyögött. Valahányszor megkerültük a Földet, úgy váltották egymást a nappalok és az éjszakák, a telihold pedig valami különös ezüstös derengéssel ragyogta be az éjszakai égboltot, miközben a távoli csillagok fénye is látszódott. Az idő értelmét vesztette, a földi órák percek módjára suhantak, ahogy időzónákon ugráltunk át, valahányszor másfél óra leforgása alatt megkerültük a bolygót. Nyakig elmerültem a számításokban, a radar és a kezdetleges számítógépünk adataival foglalkoztam, majd az információt Tomnak adtam tovább, ahogy egyre közelebb kerültünk célunkhoz.

A pályaszámítás szabályai legalább annyira furák, mint a belső elszámolási részlegé. Az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért nem rögtön emelkedtünk a megfelelő magasságra, és gyorsítottunk teljes sebességre, hogy utolérjük célpontunkat. Ez a földön bevett gyakorlat az űrben azonban csődöt mond. A helyzet az, hogy minél messzebb van valami a Földtől, annál tovább tart megkerülnie a bolygót. Azzal, hogy alacsonyabb pályán maradunk, gyorsabban érjük be a Pacát, és csak ezután emelkedünk fel hozzá. Tehát alacsonyan kezdünk, mivel ez űrrandevú, nem pedig gyorsulási verseny. [Az alábbi képen az emlegetett Paca (ATDA) látható, kitátott szájjal:]
A harmadik földkörüli keringés alkalmával, miután negyedszerre is korrigáltuk pályánkat, egy szinte tökéletes körpályán utaztunk, ami 273 kilométer magasan ívelt a föld fölött. Épp a Csendes-óceán keleti része fölött repültünk, amikor észrevettünk egy apró fényforrást, ami messze előttünk villogott. Tudtuk, hogy csillag nem lehet, mivel azok fénye nem villódzik az atmoszférán kívül. Csak az ATDA-ra szerelt villogó lehetett. Rekordidő alatt találtunk rá a tünékeny Pacára, és ezzel küldetésünk első komoly feladatát teljesítettük is. Tökéletes pozícióban voltunk: 24 kilométerrel alatta, és mindössze 203 kilométerrel lemaradva mögötte. Óvatosan megközelítettük, és rövidesen már láttuk a villogó fényt, illetve ezen kívül még egyéb fényes villanásokat is, amit nem tudtunk hova tenni. Ez utóbbi ugyanis nem volt betervezve. Valami nem stimmelt.

Átmanővereztünk egy tucatnyi, apró darabból álló űrszemét-felhőn, ami egykor az Atlas hordozórakétához tartozott, és földkörüli pályán maradt, hogy így repüljenek látványos kötelékben a Pacával a sötét égbolton. Jópár újság olyan történetekkel jelentkezett, amiben a törmeléket „Rejtélyes UFÓ-knak” hívták, és még évek múlva is olykor-olykor rákérdeztek az azonosítatlan repülő tárgyakkal és a titokzatos villogó fényekkel kapcsolatos „megerősített” űrbéli találkozásomra. Sok riporter számára nyílt tagadásom csak azt bizonyította, hogy én magam is egy gigantikus játszma része voltam odakinn, a világűrben. Srácok, őszintén megmondom: mindez csak űrszemét volt, semmi olyasmi, ami az X-aktákban szerepelne. Abban bíztunk, hogy a szemét két darabja az orrkúp kagylószerű műanyaghéja lesz. Amikor azonban aznap immár negyedszerre felkelt a Nap, rossz híreket kaptunk. Tom segédhajtóműveinkkel egy méterre a Paca közelébe lopakodott.
A ránk váró látvány mintha egyenesen egy hollywoodi különleges effekt laborból származott volna: lassan forogva és bukdácsolva, teljesen irányíthatatlanul ott volt a Paca, rajta az orrkúppal: a két darab úgy csüngött az elején, mint egy hatalmas nyitott állkapocs. Tom Houstonnak rádiózott. „Egy fura kinézetű masinára bukkantunk. Úgy néz ki, mint egy dühös alligátor.”

Az ehhez hasonló műanyag orrkúpok már hetvenszer szolgáltak aerodinamikai borításként az űrutazások során; mindeddig gond nélkül nyíltak szét, és váltak le a földi irányítástól érkező parancsot követően. Bizonyára túl nagy kérés lett volna, hogy hetvenegyedszerre se történjen ez másképp. Az orrkúpot két vékony acélgyűrű rögzítette, de közülük csak a felső vált le, így az elülső vége szétnyílt, míg az alsó fertály a helyén maradt. Az atmoszférában a szél lesodorta volna, de az űrben, ahol ismeretlen a légellenállás, ez a valami makacsul a helyén maradt. Azt a fehéres tükröződést pedig, amit korábban láttunk, ez a holdfényben bukdácsoló nyomorult orrkúp okozta.

Az asztronauták között afféle szószátyárként voltam elkönyvelve, és a sajtó meg is jegyezte, hogy Cernan ezúttal „szokatlanul csöndes”. Még jó, hogy az voltam. Miről is beszélhettem volna? Ez egy újabb nagy csalódás volt, és az az átkozott dühös alligátor pedig szemlátomást rajtunk röhögött. Ha nem sikerül valahogy a beragadt orrkúpot lepattintani, az könnyen dokkolási gyakorlataink végét jelenthette.

A földi irányítók egy sor jelet küldtek, hogy megpróbálják szabaddá tenni a még mindig takarásban lévő dokkológallért, és lefeszítsék a bosszantó orrkúpot. Ezzel csak annyit értek el, hogy kilökődött az orrkúp alsó része, míg a túloldala, ami eddig nyitva volt, részben összezáródott. Az erőfeszítés pont az ellentétes hatást érte el a dokkológallér szempontjából, számunkra pedig úgy tűnt, mintha azok az állkapcsok szabályosan nyílnának és záródnának. Tommal pár méter távolságra voltunk ettől a forgó valamitől, és a lehetőségeket vitattuk meg a Küldetésirányítással, ahol az összes szakértő a megoldáson dolgozott. Végül egy alternatív repülési tervben maradtunk, ami két további űrrandevú manőverből és nulla dokkolásból állt, tekintve, hogy nem tudtunk hozzáférni a gallérhoz. Ezenkívül tervezett űrsétám is csúszott pár órát."