"A ránk váró látvány mintha egyenesen egy hollywoodi különleges effekt laborból származott volna: lassan forogva és bukdácsolva, teljesen irányíthatatlanul ott volt a Paca, rajta az orrkúppal: a két darab úgy csüngött az elején, mint egy hatalmas, nyitott állkapocs." Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor Florida partjai fölé értünk, már 740 kilométerre megközelítettük a Pacát, és mindkét jármű több mint 28 000 km/h sebességgel zötyögött. Valahányszor megkerültük a Földet, úgy váltották egymást a nappalok és az éjszakák, a telihold pedig valami különös ezüstös derengéssel ragyogta be az éjszakai égboltot, miközben a távoli csillagok fénye is látszódott. Az idő értelmét vesztette, a földi órák percek módjára suhantak, ahogy időzónákon ugráltunk át, valahányszor másfél óra leforgása alatt megkerültük a bolygót. Nyakig elmerültem a számításokban, a radar és a kezdetleges számítógépünk adataival foglalkoztam, majd az információt Tomnak adtam tovább, ahogy egyre közelebb kerültünk célunkhoz.

A pályaszámítás szabályai legalább annyira furák, mint a belső elszámolási részlegé. Az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért nem rögtön emelkedtünk a megfelelő magasságra, és gyorsítottunk teljes sebességre, hogy utolérjük célpontunkat. Ez a földön bevett gyakorlat az űrben azonban csődöt mond. A helyzet az, hogy minél messzebb van valami a Földtől, annál tovább tart megkerülnie a bolygót. Azzal, hogy alacsonyabb pályán maradunk, gyorsabban érjük be a Pacát, és csak ezután emelkedünk fel hozzá. Tehát alacsonyan kezdünk, mivel ez űrrandevú, nem pedig gyorsulási verseny. [Az alábbi képen az emlegetett Paca (ATDA) látható, kitátott szájjal:]
A harmadik földkörüli keringés alkalmával, miután negyedszerre is korrigáltuk pályánkat, egy szinte tökéletes körpályán utaztunk, ami 273 kilométer magasan ívelt a föld fölött. Épp a Csendes-óceán keleti része fölött repültünk, amikor észrevettünk egy apró fényforrást, ami messze előttünk villogott. Tudtuk, hogy csillag nem lehet, mivel azok fénye nem villódzik az atmoszférán kívül. Csak az ATDA-ra szerelt villogó lehetett. Rekordidő alatt találtunk rá a tünékeny Pacára, és ezzel küldetésünk első komoly feladatát teljesítettük is. Tökéletes pozícióban voltunk: 24 kilométerrel alatta, és mindössze 203 kilométerrel lemaradva mögötte. Óvatosan megközelítettük, és rövidesen már láttuk a villogó fényt, illetve ezen kívül még egyéb fényes villanásokat is, amit nem tudtunk hova tenni. Ez utóbbi ugyanis nem volt betervezve. Valami nem stimmelt.

Átmanővereztünk egy tucatnyi, apró darabból álló űrszemét-felhőn, ami egykor az Atlas hordozórakétához tartozott, és földkörüli pályán maradt, hogy így repüljenek látványos kötelékben a Pacával a sötét égbolton. Jópár újság olyan történetekkel jelentkezett, amiben a törmeléket „Rejtélyes UFÓ-knak” hívták, és még évek múlva is olykor-olykor rákérdeztek az azonosítatlan repülő tárgyakkal és a titokzatos villogó fényekkel kapcsolatos „megerősített” űrbéli találkozásomra. Sok riporter számára nyílt tagadásom csak azt bizonyította, hogy én magam is egy gigantikus játszma része voltam odakinn, a világűrben. Srácok, őszintén megmondom: mindez csak űrszemét volt, semmi olyasmi, ami az X-aktákban szerepelne. Abban bíztunk, hogy a szemét két darabja az orrkúp kagylószerű műanyaghéja lesz. Amikor azonban aznap immár negyedszerre felkelt a Nap, rossz híreket kaptunk. Tom segédhajtóműveinkkel egy méterre a Paca közelébe lopakodott.
A ránk váró látvány mintha egyenesen egy hollywoodi különleges effekt laborból származott volna: lassan forogva és bukdácsolva, teljesen irányíthatatlanul ott volt a Paca, rajta az orrkúppal: a két darab úgy csüngött az elején, mint egy hatalmas nyitott állkapocs. Tom Houstonnak rádiózott. „Egy fura kinézetű masinára bukkantunk. Úgy néz ki, mint egy dühös alligátor.”

Az ehhez hasonló műanyag orrkúpok már hetvenszer szolgáltak aerodinamikai borításként az űrutazások során; mindeddig gond nélkül nyíltak szét, és váltak le a földi irányítástól érkező parancsot követően. Bizonyára túl nagy kérés lett volna, hogy hetvenegyedszerre se történjen ez másképp. Az orrkúpot két vékony acélgyűrű rögzítette, de közülük csak a felső vált le, így az elülső vége szétnyílt, míg az alsó fertály a helyén maradt. Az atmoszférában a szél lesodorta volna, de az űrben, ahol ismeretlen a légellenállás, ez a valami makacsul a helyén maradt. Azt a fehéres tükröződést pedig, amit korábban láttunk, ez a holdfényben bukdácsoló nyomorult orrkúp okozta.

Az asztronauták között afféle szószátyárként voltam elkönyvelve, és a sajtó meg is jegyezte, hogy Cernan ezúttal „szokatlanul csöndes”. Még jó, hogy az voltam. Miről is beszélhettem volna? Ez egy újabb nagy csalódás volt, és az az átkozott dühös alligátor pedig szemlátomást rajtunk röhögött. Ha nem sikerül valahogy a beragadt orrkúpot lepattintani, az könnyen dokkolási gyakorlataink végét jelenthette.

A földi irányítók egy sor jelet küldtek, hogy megpróbálják szabaddá tenni a még mindig takarásban lévő dokkológallért, és lefeszítsék a bosszantó orrkúpot. Ezzel csak annyit értek el, hogy kilökődött az orrkúp alsó része, míg a túloldala, ami eddig nyitva volt, részben összezáródott. Az erőfeszítés pont az ellentétes hatást érte el a dokkológallér szempontjából, számunkra pedig úgy tűnt, mintha azok az állkapcsok szabályosan nyílnának és záródnának. Tommal pár méter távolságra voltunk ettől a forgó valamitől, és a lehetőségeket vitattuk meg a Küldetésirányítással, ahol az összes szakértő a megoldáson dolgozott. Végül egy alternatív repülési tervben maradtunk, ami két további űrrandevú manőverből és nulla dokkolásból állt, tekintve, hogy nem tudtunk hozzáférni a gallérhoz. Ezenkívül tervezett űrsétám is csúszott pár órát."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.