A világűr sötétjében a hideg az acélt is képes úgy megfagyasztani, hogy üveg módjára törjön. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Az űrprogramban az volt a szándék, hogy kis lépésekben haladjunk. Először egy olyan tesztre került sor, amikor az alapkövetelményeket ellenőrizték, majd egy kicsivel bonyolultabb teszt következett, és így tovább, míg végül el nem értük a kitűzött célt. Mindegyik Mercury-küldetés picivel hozzájárult ismereteink bővítéséhez, és az egész Gemini-program arról szólt, hogy kikövezzük az utat az Apollo-program előtt.
Ezzel az aprólékos módszerrel biztonságosan eljutottunk addig a pontig, ahol akkoriban tartottunk, viszont a politikai szempontok és az új, kipróbálatlan technológiák fejlesztési üteme kezdte felülírni ezt az elővigyázatosságot.

A túl gyors ütemre az egyik első példát épp saját űrsétám szolgáltatta. Ed kizárólagos feladata a szkafander, a kézi manőverező egység és a köldökzsinór tesztje volt, utóbbi kötötte össze szkafanderének életfenntartó berendezését az űrhajóval. Majd ezután egyből az én valószerűtlen, két és fél órás kemény munkát igénylő űrsétám következett. Ha Dave Scottnak sikerült volna végrehajtani űrsétáját a Gemini-8 küldetésén, akkor már többet tudtunk volna, de az elúszott a küldetés félbeszakításával. Űrsétámon egy rakás kísérlet és teszt vár rám. Az egész fénypontja az volt, amikor majd magamra szíjazom a rakéta-meghajtású hátitáskát, és az univerzumban teljesen egyedül robogok. Az ötlet jó, de a hibás feltevések, a túlontúl ambiciózus célok és a lázas kapkodás együttese egy ismeretlen és veszélyes világba készült engem taszítani.

Messze a dühös alligátortól, Tommal vasárnap reggel közel négy órán át készültünk elő az űrsétára. Figyelmesen végigmentünk a tizenegy oldalas ellenőrzőlista elemein, alacsonyabb pályára álltunk, én pedig kihúztam egy dobozszerű, mellkasra rögzíthető pakkot a bal vállam fölötti polcról, magamra szíjaztam, majd a 7,6 méter hosszú köldökzsinórt csatlakoztattam a közepéhez. A köldökzsinóron át kapom az oxigént, az elektromos áramot, és az űrhajóval is ezen keresztül tudok kommunikálni, illetve ez továbbítja az orvosi szenzorok adatait a földi irányítás részére. Gravitáció híján a köldökzsinór kiszedegetése a tartójából olyan volt, mintha egy tekergő locsolócsövet engedtünk volna szabadjára, ami aztán az apró kabin minden pontjára befurakodott.

Ezután segítettünk egymásnak felcsatolni sisakunkat, lecsuktuk a rostélyt, felhúztuk a nehéz kesztyűket a selyemkesztyűkre, és nyomás alá helyeztük a szkafandereket, ami a lágy ölelésből fokozatosan egyre keményebben szorította testünket. Amikor 0,24 Bar nyomásra felfújtam az űrruhát, önálló életet kezdett élni, és olyan merev lett, hogy a tagjaimat egyáltalán nem tudtam behajlítani. Sem a könyökömet, sem a térdemet, sem a törzsemet, és úgy általában semmit sem. Olyan volt, mintha tetőtől-talpig a párizsit borító keményített műanyagba lennék csomagolva.
Egyedi öltözékem nem hiába készült fölöttébb makacs természetű anyagokból. Az űrhajó belsejében az asztronautának nincs szüksége annyi szigetelésre, mint egy űrséta alkalmával. Ott, ahova én készültem, a földi sivatagok déli hőmérsékletének sokszorosa mérhető a közvetlen napsütésben, míg sötétben a hideg az acélt is képes úgy megfagyasztani, hogy üveg módjára törjön. Sokrétegű védőöltözet nélkül egy szempillantás alatt megfőnék vagy megfagynék.
Amikorra az űrhajóból kiürítettük az oxigént, épp éjszakai égbolton száguldottunk, és megbizonyosodtunk arról, hogy a szkafanderek nem szivárognak. Közben egyre közeledett a hajnal, amikor megkezdhetem űrsétámat az Egyesült Államok fölött, ahol jobb fényviszonyok várnak, és ahol jobban lehet kommunikálni Houstonnal.

A Küldetésirányítás utoljára még egyszer ellenőrizte a rendszereket, és engedélyezte az ajtónyitást. Az Föld körül megtett 31. keringésünk alkalmával már vasárnap reggel volt Houstonban, de számomra még mindig tartott az éjszaka, amikor megragadtam a fejem fölötti méretes fogantyút, és elfordítottam. Eszembe jutott, hogy a start előtt hány emberre volt szükség a nehéz ajtó bezárásához, a súlytalanságban viszont simán mozdult, és azonnal reagált a finom nyomásra. „Itt a Gemini-9. Most pedig rövidesen teszünk egy sétát” – tudattam mindenkivel.  

Amikor az ajtó teljesen felnyílt, épp csak el kellett lökni magamat az űrhajó padlójától, a szkafanderem pedig máris kipattant ülő helyzetéből. Megragadtam az ajtó széleit, és kimásztam a lyukon: felsőtestem kiállt a Gemini-9-ből, én pedig úgy utaztam, mintha csak egy városnéző tróger lennék egy tehervagonon. És így vártam, hogy Kalifornia fölött felkeljen a Nap.
És, ó, Istenem, micsoda egy látvány volt. Felkészületlenül ért a tömény, érzelemlöket. Mintha csak bedugtam volna a fejem egy kaleidoszkópba, ahol a formák és a színek másodpercenként ezerszer változnak. „Alleluja!” – ez volt a legtöbb, amit ki tudtam magamból préselni. Nincsenek szavak, amivel ezt a látványt ki lehetett volna fejezni. És másnak sincs. A világűr egyszerre volt halott üresség és eleven vibrálás."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.