Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Az átértékelt, immár 95 tonna teherbírású N-1 tervrajzait Koroljov 1964. december 25-én zárta le, és szignálta. A terv sem túl sokat változott, és jó pár szaktekintélynek számító mérnök kitartott amellett, hogy az eredeti 75 tonna hasznos teherre szánt N-1 tervét határain túl erőltették, ezzel pedig csak a kudarc valószínűségét növelték. A rakétában futó csövek bármilyen vízvezeték-szerelőt zavarba hoztak volna. Startkor a rakéta tömege hihetetlen, 2700 tonna volt. Noha az N-1 méreteiben az amerikai Saturn V-nek felelt meg, kevésbé hatékony üzemanyagai miatt kisebb rakományt tudott megemelni. Ettől függetlenül az N-1 a Saturn V-tel és az Apollo-programmal azonos küldetést lett volna képes végrehajtani: az N-1 csak két kozmonautát állított volna holdkörüli pályára, és csak egyikük ereszkedhetett volna le a felszínre.

Dacára annak, hogy a koncepciót először 1956-ben vitatták meg, és 1960-ben bólintottak rá, jelentős forrásokat egészen 1964 végéig nem fordítottak a projektre. Most viszont az N-1 fejlesztőinek be kellett hozniuk az elvesztegetett időt. Koroljov emiatt két fontos döntést hozott:

• Habár a rakétát Kjubisevben és Moszkvában építik, végleges formájában a Bajkonur Űrközpontban szerelik össze, ezzel is időt spórolva meg.
• Spóroltak a földi teszteken. Habár a hajtóműveket egyesével tesztelték, egyszer sem ellenőrzik az első rakétafokozat összes hajtóművét egy külön erre a célra épített állványzaton. Ez drámai kontraszt volt az Egyesült Államokhoz képest, ahol a nagy, új F-1 hajtóműveket méretes tesztlétesítményekben ellenőrizték az alabamai Huntsville-ben.

Koroljov filozófiája az volt, hogy a rakétáknak az első adandó alkalommal repülniük kell, így a hibákra már a rakéta fejlesztésének korai szakaszában fény derülhet (a rakéták többsége ennek örömmel eleget is tett). A N-1-program mielőbbi elkezdéséért rájuk nehezedő fokozott nyomás miatt Szergej Koroljov és utóda, Vaszilij Misin minimálisra szerepet szánt a földi tesztelésre, ezt a hibát az amerikaiak nem követték el a Saturn V esetében (ahogy a kínaiak sem a saját űrprogramjukban). Koroljov időnként azzal védekezett, hogy a kormány úgysem finanszírozná a földi tesztekhez szükséges létesítményeket, így a tesztek  túlzottan feltartották volna. Hruscsov nem ért ezzel egyet, és azt állítja, hogy a kormány sosem tagadta volna meg Koroljovtól a szükséges tesztlétesítményeket – már ha igényt tartott volna ilyenekre – pláne nem egy Koroljov-kaliberű főmérnöktől.

Ugyanakkor Cselomej Proton rakétája épp ennek ellenkezőjére szolgál példaként. Ezt ugyanis nagyon alapos földi teszteknek vetették alá, de 1972-es repülési statisztika alapján semmivel nem teljesített jobban Koroljov egyes rakétáinál.

Hogy elébe menjenek az első rakétafokozatban várható esetleges problémáknak, Vaszilij Misin speciális irányítórendszerrel szerelte fel. Komoly veszélye volt annak, hogy egyetlen hajtómű hibája meghiúsítsa az egész küldetést. Ezért aztán Misin egy, a hajtóművek működését felügyelő irányítórendszert tervezett, ennek orosz rövidítése a KORD (Kontrol Roboti Dvigvateli) volt. Utóbbi automatikusan leállítja a rossz hatásfokkal üzemelő hajtóművet, a vele átellenes oldalon lévő jó hajtóművel együtt, így szimmetrikus marad a tolóerő. A KORD átprogramozta a megmaradt hajtóművek teljesítményét, és kompenzálta a kiesett hajtóerőt. Ezzel a módszerrel az első fokozatból négy hajtómű, a második fokozatból két hajtómű eshetett ki, és a rakéta még így is képes lett volna földkörüli pályára állni.

Az űrben lebegés a világ legbonyolultabb dolga lehet, pláne, ha közben még pár kapcsolót is át kell állítani. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Barbara aznap korán reggel kelt fel, és némi kávét követően már a gardróbja előtt állt: tervezgette, hogy mit vegyen fel. Az amerikai nők árgus szemmel figyelik majd, hogy Mrs. Asztronauta milyen ruhában lép a mikrofonok elé, miközben arról beszél, milyen büszke is a férjére. Egy rózsaszín szvettert és nadrágot választott, majd hamuszőke haját hullámpiramisba rendezte. Tracy szintén rózsaszínben volt, jól passzolt az anyjához: készen álltak a kamerákra.

Sok asztronauta és kozmonauta szállt már fel rakétákban, így egy start – legyen az akár oly problémás, mint amilyen a Gemini-9 indítása volt – már-már rutinszámba ment az ország űrmániás tömegeinek szemében. Űrsétán azonban eddig csak ketten vettek részt. Amennyire lehetett, felkészítettem Barbarát arra, hogy mire számíthat, de mivel igazából nekem sem volt határozott elképzelésem arról, hogy milyen is lesz, nem maradt más választásunk: mindkettőnknek el kellett fogadnia az ismeretlent. Roy Neal, régi barátom az NBC-től, egy látogatás erejéig felugrott Barbarahoz, aki bevallotta neki: „Úgy félek.” Roy megfogta a kezét, és ezt felelte: „Hadd mondjak valamit, és ezt sose felejtsd el. Minél többet repülnek, annál többet tanulnak, és úgy nő a siker valószínűsége is.”

Amikor kinyitottam az űrhajó ajtaját, Barbara mindössze annyit tudott, hogy az ő nyolcvan kilós férje odakinn van a világűrben, és olyasmiket lát és érez, amilyenről az emberiség mindeddig csak ábrándozott. Roger Chaffee diagramokat és emlékeztetőket terített ki aznap reggel a nappaliban, készen arra, hogy akár részletekbe menően választ adjon Barbara minden kérdésére, miközben a Küldetésirányítás intercomos hangszóróján keresztül a párbeszédünket hallgatták. Martha a férjével jött át hozzánk, hogy erkölcsi támogatásáról biztosítsa, és a nappalink lassan megtelt emberekkel. A televízióban az űrsétát magyarázó műsorvezetőket bukdácsoló bábok kísérték, amik engem voltak hivatottak ábrázolni.

Tom a továbbiakban már nem láthatta, ahogy előkészítem a hátizsákot életem utazására, de a köldökzsinóron keresztül folytatott kommunikáció során arról azért beszámolhattam neki, hogy a dolgok nem egészen a tervek szerint alakulnak. „Igencsak macerás hozzáférni ehhez az izéhez” – tájékoztattam.
Az egyetlen működőképes fényforrásom nem volt sokkal erősebb egy lámpa izzójánál, és tökéletesen alkalmatlannak bizonyult a feladatra. Alig láttam vele valamit, miközben a harmincöt lépésen végigmentem, ami ahhoz kellett, hogy ez a valami készen álljon a repülésre: a gombok nyomogatásától kezdve a szelepek nyitásán át az oxigén ellátásra való átállásig. Erőlködésemért súlyos árat fizettem: ami pofonegyszerűnek tűnt a földi szimulációk során, az szinte lehetetlennek bizonyult a súlytalanságban. Rengetegszer végigcsináltam ezt a gyakorlatot a Légierő egyik teherszállító gépén, ami repülés közben úgy tud manőverezni, hogy súlytalanságot idézzen elő nagyjából húsz másodperc erejéig. Ha a repülőgépben sikerült, most miért nem megy? Kövér izzadtságcseppek gyöngyöztek rajtam, és csípték a szememet. A sisak miatt azonban nem tudtam letörölni őket.
Végül aztán túl voltam az utolsó kapcsolón is, és a hátizsák be volt üzemelve. Már majdnem itt volt az ideje a repülésnek. Az egy óra harminchét perce tartó űrsétámmal én lettem az első ember, aki megkerülte a Földet egy űrhajón kívül, és láthatta szülőbolygóját egy űrséta során. Ekkor azonban a mi régi ellenségünk, a Gemini-átok, ismét lesújtott ránk.

Alig láttam valamit, és kis időbe beletelt, mire rájöttem, hogy ezt nem csak a sötétség okozza. Olyan megfeszítetten dolgoztam, hogy a szkafander belseje egész egyszerűen nem tudta elnyelni a belőlem kiáramló szén-dioxidot és párát. A sisakom olyan márványos volt, mint amilyen a szélvédő belső oldala szokott lenni egy téli reggelen. Szóltam is Tomnak: „A rostély tuti épp most fagy be”. Ez az a pont, amikor az űrhajó parancsnoka aggódni kezd, és visszagondol a Deke-kel folytatott csevejre, hogy mi is a teendő abban az esetben, ha netán nem tudok visszatérni az űrhajóba.

Hogy miért is olyan nehéz feladat az űrben lebegni, és elfordítani pár kapcsolót? Hadd adjak pár tippet arra, hogyan lehet erről megbizonyosodni. Csatlakoztassunk két kerti locsolót egymáshoz, majd engedjük meg a vizet. Namármost, próbáljuk meg egy kézzel szétcsavarni a két csövet. Vagy: tartsunk egy szódás- vagy sörösüveget kartávolságnyira, és próbáljuk meg egy kezünkkel letekerni a kupakot. Hogy még inkább valósághű legyen a dolog, fussunk másfél kilométert, mielőtt ebbe az egészbe belekezdenénk, így megfelelően ki leszünk fáradva, vegyünk fel extra vastag kesztyűket, és csukjuk be a szemünket is. Aztán egy ideig álljunk fejen is, hogy kísérletünk hasonlítson a világűrben tapasztalható bukdácsoláshoz. Most már lehet lövésük arról, hogy mi is történt."

Ronda meglepetés fogadta űrsétája alkalmával Gene Cernant a Gemini-9 küldetésén: az adapter egység peremén ugyanis fűrészfogak sorakoztak. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Miután már eleve rekordidőt töltöttem el az űrhajón kívül, pihenésre volt szükségem. Megmarkoltam az egyik kis kapaszkodót, és visszaevickéltem a nyitott ajtóhoz, mint egy fuldokló a titánból készült tengerpartra. Rögzítettem magam, és vettem egy mély levegőt. És böfögtem egyet. Annak a nagy adag, zöld savanyúságnak a sós íze köszönt vissza, amit a legutolsó startkísérlet lefújásának apropóján szervezett partin még öt nappal korábban megettem, és ez az íz kísért az űrséta hátralevő részében.
A köldökzsinór által megkoronázott céltalan hullámvasutazásom tapasztalatait megosztottam Tommal és a Küldetésirányítással. A jövőbeli űrsétákon résztvevő asztronautáknak szükségük lesz valamiféle meghajtásra, hogy irányíthassák magukat a világűrben, és az űrhajón kellenek olyan pontok és fogantyúk, amikben meg lehet kapaszkodni, amikor odakinn lesznek, ahol kizárólag csak a húzás és a tolás, valamint az akció és reakció szabályai léteznek. Ilyen segédeszközök nélkül ők is rongybabaként bukdácsolnának.

Rövid pihenőt tartottam, mielőtt elindultam volna az űrhajó végébe felszerelt hátizsákhozl. Ismét szembesültem az elém táruló látvány nagyságával, ami valóságos lakoma volt az érzékeknek. Az űrhajó ablakán át nézve a világűr csak 16 centi széles és 20 centi magas, de most … ejha!
A kendőzetlenül vakító Nap fénye, ez az intenzív fehér tűzzel égő labda nézett rám, erre a birodalmába betolakodó aprócska lényre. A Föld látványa galaktikus magaslesemről nézve elképesztő volt, szülőbolygóm a csizmáim alatt suhant el.

Napkeltekor a kék horizont semmivé lett, és ekkorra egy zsebkendő vékonyságú égszínkék ívvé változott, amit a vaksötét világűr keretezett. Odafentről, ahol nincs időjárás, viharfelhők tetejére és az Alma hurrikán hatalmas, gyapjas ujjaira tekintettem le. A nyílt vizeken ki tudtam venni a hajók V-alakú hullámait, a szárazföldön pedig a nagyobb városok sötét rácsmintáját.
A hegyláncokból méltóságteljes folyók fakadtak, amik az óceánok felé vették útjukat, láttam a New Orleans felé tekergőző Mississippit is. A szivárványszín minden árnyalata megjelent: smaragdzöld esőerdők, bronzszínű sivatagok, zafírkék víz és elefántcsontszín felhők – és mindenek fölött a teljes sötétség. Képzeljünk el egy olyan helyet, ahol nincsenek határok; egy falak nélküli szobát, egy üres kutat, ami olyan mély és határtalan, mint a képzelet maga, és ezen a hely én ott voltam. És a következő pár órában ez is maradt az otthonom!

Az óra azonban ketyegett, és még napsütésben kellett eljutnom az űrhajó végébe, ahol ellenőriznem kellett a hátizsákot, és magamra szíjazni a sötétben. Ezután a terv szerint a mellkasomon lévő zsákra kötött köldökzsinórt a hátizsákra cserélem, és a továbbiakban csak az AMU-ban tárolt áramra és oxigénre számíthatok, az űrhajóhoz pedig egy 38 méter hosszú vékony nejlonkötéllel rögzítem magam. Így amikor legközelebb feljön a Nap, Tom átdob egy kapcsolót, és ezzel elnyesi a hátizsákot a Geminihez rögzítő egyetlen csavart, én pedig a magam ura leszek rakéta-hajtóműveimmel: az első ember, aki független szatellitté válik. Az Univerzum Urává.

De előbb el kellett jutnom oda, ahol a hátizsák összehajtogatva várt rám, mint valami bizarr madár a fészkében. A szkafanderem minden mozdulatomnak ellenállt, nekem azonban rugalmasságra és mozgékonyságra volt szükségem: ezek egyike sem állt rendelkezésemre. Úgy fel volt fújva, mint egy Michelin-baba, és folyton fel akarta venni eredeti alakját – függetlenül attól, hogy én be akartam hajlítani tagjaimat. Ha egy lufit egy ujjal benyomunk, majd elengedjük, rögvest visszanyeri eredeti alakját. Ugyanez történik a világűrben. A szkafanderbe egy gyémántalakú hálót is beleszőttek, hogy ezáltal még erősebb legyen, de így rugalmassága egy rozsdás páncélruháéval vetekedett. Pusztán a karom behajlítása, és ebben a helyzetben való megtartása is erőkifejtést igényelt. A pulzusom az erőlködéstől gyorsult, szaporán lélegeztem, miközben próbáltam tagjaimat tehermentesíteni. Hálás voltam, hogy a konditeremben annyi időt eltöltöttem izomépítéssel, és önmagam formában tartásával.

A harangformájú Gemini két részből állt. Amikor a második fokozat rakétái a felszállás után leváltak, mi a visszatérő egységben maradtunk, ami az életterünk és a munkahelyünk is volt egyben. Emögött egy nagyobb egység volt, olyasmi, mint egy vasúti fékezőkocsi. Ezt kapcsolta össze a visszatérő egységet a rakétával. Az aerodinamikai kialakítású adapter egységben üzemanyagcellák, oxigéntartályok és mechanikus berendezések kaptak helyet. Amikor a hordozórakéta levált, egy mélyedés vált láthatóvá az adapter egység alján - ennek homorú közepében volt az én rakétacsomagom.

Kezemmel araszoltam egy kis korláton, időnként meg-megállva, hogy a köldökzsinórt ráakasszam a mennyezet fölött áthúzott tévéantenna kábelének rögzítőgyűrűihez hasonló kis alkalmatosságokra. Azzal, hogy a köldökzsinórt átbújtattam ezeken a „szemeken”, rögzítettem az életfenntartó vezetékemet, ami így biztonságban volt. Vagy legalábbis így gondoltam, amíg rá nem bukkantam arra a ronda meglepetésre, ami az adapter egység végében várt. A peremén ugyanis fűrészfogak futottak körbe, amit a Titan szakított le így: erre az eshetőségre senki nem gondolt, amikor az űrsétámat eltervezték. A segédvezetékeim épp csak annyival voltak a borotvaéles fém fölött, hogy ki ne hasítsák mentőkötelemet vagy a szkafanderemet. Egy lyukas szkafander ugyanis gyorsan halotti lepellé válhat.

Amikor átlendültem az adapter egység mögé, eltűntem Tom tükréből, a Nap fénye kihunyt, és Dél-Afrika fölött ránk köszöntött az éjszaka. Kinyitottam a hátizsák melletti rácsokat, és bekapcsoltam pár apró fényforrást. Közülük csak egy világított, ennél azonban még egy gyertya fénye is nagyobb segítség lett volna. Felnyitottam sisakom külső, aranyszín rostélyát, és erősen megmarkoltam a rudakat.
Úristen, hogy kimerültem. A szívem percenként 155-tel kalapált, izzadtam, mint egy ló, a számba felgyülemlett savanyúság kegyetlenül gyötört, és a munka java még előttem állt. Ezen a két vékonyka fémrúdon múlt az életem: beléjük kapaszkodtam, miközben hihetetlen másodpercenként 8 kilométeres sebességgel vonszoltak a világűrben."

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

1962 nyarán alaposan felülvizsgálták az N-1 terveit, ezeket a Msztiszlav Keldis által vezetett bizottság két hétig tanulmányozta 1962. júliusában. A Keldis-bizottság szabad utat adott az N-1 számára, és helyben hagyta Koroljov választását – már ami a folyékony oxigénnel és kerozinnal üzemelő hajtóműveket illeti. Siddiqi felhívja a figyelmet a döntés fontosságára, mivel ezzel végérvényesen két rivális táborra szakadt a szovjet űrprogram: az egyik oldalon Koroljov OKB-1-es irodája állt, a másikon pedig Glusko OKB-456-os és Cselomej OKB-52-es irodája. A rakéta teherbírását 75 tonnában határozták meg, ezzel összevonták az N-1 és az N-2 terveit (egy másik értelmezés szerint az N-2-t gyakorlatilag átnevezték, és ezzel váltották ki az N-1-est). Bárhogy is történt, ettől kezdve már a 75 tonna teherbírás volt a rakétával szemben támasztott alapkövetelmény.

A két hónappal később, 1962. szeptember 24-én kiadott kormányhatározatban 1965-re tűzték ki a rakéta első tesztrepülését. Az N-1 ismét zöld utat kapott. A fenti változások ellenére, az N-1 és hajtóműveinek fejlesztése továbbra is nagyon lassan haladt. A beígért források sosem érkeztek meg, és a hét évnyi tervező, illetve újratervező munkák ellenére még egyetlen alkatrész gyártását sem kezdték meg. Amikor a Szovjetunió eldöntötte, hogy felveszi a kesztyűt, és megadja a választ az Apollo-program által jelentett kihívásra, Koroljov a holdraszállásban látott lehetőséget arra, hogy az N-1 végre megkapja a neki járó megkülönböztetett bánásmódot. 1963. július 27-én Koroljov egy emlékeztetőt készített, amiben leszögezte, hogy az N-1 munkálatai ettől kezdve az emberes holdraszállás szem előtt tartásával folynak. Most, hogy az amerikaiak Holddal kapcsolatos ambíciói jóval nyilvánvalóbbak voltak, az N-1 úticélja is a Hold lett a Mars helyett.

Koroljov holdutazással kapcsolatos első elképzelése szerint még két N-1-est használt volna fel az emberes expedícióhoz, és a földkörüli pálya technikát kívánta alkalmazni. Nem világos, hogy Koroljov pontosan mikor vetette el a földkörüli pálya technikát, és váltott a holdkörüli pálya technikára. Döntésében valószínűleg közrejátszottak az általa megtapasztalt nehézségek, amikkel akkor szembesült, amikor támogatást próbált szerezni az N-1 számára. Szerepe lehetett ebben annak is, hogy holdutazásonként két N-1 helyett csak egyetlenegy készülhetett. Az amerikaiak holdkörüli pálya technikájának kedvező pályaadottságai, és a rakomány gazdaságos célba juttatása meggyőzte őt arról, hogy egy N-1 is elég lehet, de ezt ismét tovább kellett fejleszteni: ezúttal a 75 tonna teherbírás helyett 92-95 tonnára volt szükség, ez szinte a duplája volt az eredeti tervekben szereplő értékeknek.

Amikor 1964. augusztus 3-án megszületett a döntés a holdutazás támogatásáról, az N-1-es lett a holdraszállás végrehajtására kijelölt rakéta. Két közvetlen következménnyel járt, hogy a 95 tonnás teherbírásnak eleget kellett tenni. Először is a hajtóművek számát 24-ről 30-ra kellett növelni, így az eredeti tervhez képest jóval szélesebb lett a rakéta alapja. A 24 hajtómű körben foglalt helyet, további hat pedig középre került. Másodsorban, az üzemanyag- és oxidálótartályoknak nagyon nagynak kellett lenniük.

Koroljov gömbalakú üzemanyagtartályokat kívánt használni, így le kellett mondani a rakéta oldalára rögzített méretes külső üzemanyagtartályokról. Minden fokozat átmérője más és más volt, amitől a rendszer jóval bonyolultabbá vált, és ez egyúttal azt is jelentette, hogy a rakétának kihasználatlan pontjai is akadtak. A legnagyobb tartály átmérője 12,8 méter volt! Koroljov üzemanyagtartályai olyan hatalmasak voltak, hogy ezeket már nem lehetett vasúttal szállítani, és helyben, az űrközpont területén kellett megépíteniük. Az első rakétafokozatban 1683 tonna üzemanyag fért, amiből a rakéta nem kevesebb, mint 20 tonnát még a felszállás előtt elhasznált!
Komoly kihívás egy eredetileg 75 tonna teherbírásra méretezett rakétából kicsikarni a 95 tonna hasznos terhet. Az alábbiakkal takarékoskodtak a súllyal, illetve változtattak a terveken:

• A parkolópálya az eredetileg tervezett 300 kilométernél alacsonyabbra, 220 kilométerre került
• A startot megelőzően az üzemanyagokat tovább hűtötték
• Két százalékkal több tolóerőt sajtoltak ki minden egyes hajtóműből
• Műanyagot használtak az acél helyett a kulcsfontosságú alkatrészekben
• A parkolópálya inklinációját 65 fokosról 51,6 fokosra módosították (később 50,7 fokra)
• A holdexpedíció legénységét háromról kéttagúra csökkentették

A szovjet űrprogram számos irodája – akik esetenként egymás riválisai voltak – vett részt az N-1 fejlesztésében, és az emberes holdraszállás előkészítésében. Az N-1 hatalmas tudományos vállalkozás volt, ezrek dolgoztak rajta Kjubisevben, Moszkvában, Dnyepropetrovszkban, Bajkonurban, és sok más helyszínen.

A rakéta egészéért Szergej Krjukov tervező felelt, aki a Moszkvai Műszaki Egyetemen szerzett diplomát, és a Németországba 1945-ben kiküldött kutatók egyike volt, aki Koroljovval együtt dolgozott az R-7 fejlesztésén.

"Délnyugati sivatagjaink úgy ragyogtak, mint a fényesre polírozott sárgaréz. Vékony, puha felhők elefántcsontszín csipkéje mérföldeken át nyújtózkodott. Olyan volt, mint Isten tornácán üldögélni. A menny körülöttem még mindig koromfekete volt, de a csillagokat már nem lehetett látni." Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"29000 km/h sebességünkkel valósággal siettettük a hajnalt. A teljes sötétséget előbb derengő ködösszürke váltotta, majd vékony, halovány kék sáv jelent meg a horizont görbületének teljes szélességében. Ez aztán vékony aranysávok közepette gyorsan mélyebb árnyalatra váltott, hogy aztán a Nap, ez a gyönyörű korong, felugorjon az égre, és tűzbe borítsa az eget, ahol egy szempillantással korában még a sötét éjszaka volt az úr. Sugarai lassan felitatták a sötétséget alant lévő bolygónkról. A víz kékje csillámlott a Baja-félsziget mindkét oldalán Kalifornia alatt, és délnyugati sivatagjaink úgy ragyogtak, mint a fényesre polírozott sárgaréz. Vékony, puha felhők elefántcsontszín csipkéje mérföldeken át nyújtózkodott. Olyan volt, mint Isten tornácán üldögélni. A menny körülöttem még mindig koromfekete volt, de a csillagokat már nem lehetett látni, és a világűr sötétjének fagyasztó hidegét perzselő forróság váltotta.

Átrepültünk Kalifornia partjai fölött a reggeli Nap teljes pompájában fürödve, én pedig egyetlen pillantással San Franciscotól Mexikó közepéig láttam. Az idő most a szövetségesem volt, és rövid időre elmerülhettem a panorámában, de ugyanez az idő az ellenségemmé is válhat. Már-már magamra kellett parancsolnom, hogy városnézés helyett végre a munkára koncentráljak.
Tom a lábaimnál fogva tartott engem, miközben én egy tizenhat milliméteres Mauer filmkamerát az állványára szereltem, és begyűjtöttem egy nukleáris emulziót mérő kísérleti csomagot, ami sugárzási adatokat rögzített, és mérte az űrpor becsapódását. Ezután előre nyújtózkodtam, és egy kistükröt szereltem az űrhajó orrára. Ennek segítségével Tom láthatta, amint elkezdek hátravonulni az AMU-hoz.
Ezután első nagy feladatomra készülődtem, ennek során pedig ki kellett értékelnem azt, amit „köldökzsinór dinamikának” hívnak. Nem volt semmiféle olyan űrpisztolyom, amivel Ed White irányíthatta magát, mivel az én dolgom az volt, hogy megállapítsam: lehet-e manőverezni az űrben a hosszú köldökzsinóron mászva.

Így aztán elrugaszkodtam, és felemelkedtem, mint egy drót végére erősített bábu. Immár két napja voltam súlytalan, így ez az érzés már nem ment újdonságszámba, ezúttal azonban magam mögött hagytam a biztonságot jelentő Gemini-9 védőburkát. A szűk űrhajó zártságából most hirtelen a határtalan univerzumba kerültem. Ezt előttem csak két ember élte át. Nem éreztem magam egyedül, mivel tudtam, hogy az egész világ figyeli minden mozdulatomat.
Pár agyturkász a NASA-nál arra figyelmeztetett, hogy „űreufória” keríthet hatalmába, amikor lenézek, és látom, ahogy a Föld elrobog alattam, és esetleg úgy érzem majd magam, mintha fejest ugrottam volna a földre. Nevetséges. Az én világomban nem a Föld volt a viszonyítási alap, hanem az űrhajó, és most mindketten pontosan ugyanolyan sebességgel száguldottunk. Egyáltalán nem szédültem, így többé nem aggódtunk az űreufória miatt.
 
A valós világgal az egyetlen kapcsolatom az a köldökzsinór volt, amit mi „kígyónak” hívtunk, és ez épp készült megleckéztetni engem Newton törvényeiből. Még a legcsekélyebb mozdulatom is kihatott az egész testemre, majd a köldökzsinór közvetítésével az űrhajónak ütközött. Kénytelenek voltunk belemenni egy amolyan ostorcsattogtatós játékba, aminek során Tom a Geminiben volt, én pedig a kígyó másik végén.
Mivel semmivel nem tudtam stabilizálni a mozgásomat, teljesen elvesztettem a kontrollt, és minden elképzelhető irányba bukdácsoltam, amikor meg elértem a köldökzsinór végére, visszapattantam onnan, mintha csak bungee-jumping lenne. A kígyó folyton körém tekeredett, ahogy próbálta felvenni eredeti formáját. Semmi ehhez foghatót nem csináltam korábban, és vesztésre álltam. Senki nem figyelmeztetett a rám váró nehézségekre, mivel senki nem próbálkozott még akárcsak hasonlóval sem. Olyan ismeretlen területre tévedtem, ami túlmutatott White és Leonov űrsétájának tapasztalatain. Soha senki nem tett még ilyet előttem.

Úgy éreztem, mintha egy polippal birkóznék. A köldökzsinór önálló életét élt, ficánkolt, és szalag módjára tekergett, és közben minduntalan megpróbált túszul ejteni. „Azanyja, ez a kígyó aztán tényleg elemében van” – mondtam. Őrültmód bukdácsoltam az űrhajó körül, hanyatt estem, mintha bizony valamilyen űrbéli olajtócsákon csúszkálnék. Semmi befolyásom nem volt az irányomra, képtelen voltam koordinálni a testhelyzetemet, vagy a mozdulataimat, és ezalatt a köldökzsinór mindvégig megpróbált lasszót vetni rám. Nem vesztem el a világűrben, viszont teljesen tehetetlen voltam. Stabilizátor híján nem volt semmi befolyásom a köldökzsinórra, ami így gyakorlatilag azt tehette, amit csak akart. „Képtelen vagyok eljutni oda, ahova menni akarok” – tájékoztattam Tomot elkeseredésemben. „A kígyó teljesen körbevett.”

Ezt nem úgy kell elképzelni, mintha egy kifeszített kötélen vontatnának, mivel lassan magam felé kellett húzni a kötelet, pontosan a tömegközéppontom vonalában, ami lehetetlen vállalkozás volt. Még egy olyan hétköznapi dolog esetében is, mint amilyen a köldökzsinór hurkának kibogozása, folyton fejjel lefelé vagy hátrafelé fordultam, és szünet nélkül bukdácsoltam. Mintha egy lassított balettelőadás részese lennék. Egyetlen alkalommal volt csak némi lehetőségem átvenni az irányítást fölötte, ez pedig akkor volt, amikor az ajtónyílás környékén erősen megragadtam a köldökzsinórt, mintha csak egy kutyát tartanék rövid pórázon. Máskülönben ez a valami olyan puha volt, mint egy kukac, és olyan makacsul ragaszkodott eredeti formájához, mint a telefon spirálkábele. Kifejezetten aljas volt. Nagyjából harminc percet küzdöttem vele, mielőtt arra a következtetésre jutottam, hogy ez a kígyó valószínűleg a leggonoszabb fajta, amivel ember csak találkozott az Édenkert és Éva óta."