Az űrben lebegés a világ legbonyolultabb dolga lehet, pláne, ha közben még pár kapcsolót is át kell állítani. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Barbara aznap korán reggel kelt fel, és némi kávét követően már a gardróbja előtt állt: tervezgette, hogy mit vegyen fel. Az amerikai nők árgus szemmel figyelik majd, hogy Mrs. Asztronauta milyen ruhában lép a mikrofonok elé, miközben arról beszél, milyen büszke is a férjére. Egy rózsaszín szvettert és nadrágot választott, majd hamuszőke haját hullámpiramisba rendezte. Tracy szintén rózsaszínben volt, jól passzolt az anyjához: készen álltak a kamerákra.

Sok asztronauta és kozmonauta szállt már fel rakétákban, így egy start – legyen az akár oly problémás, mint amilyen a Gemini-9 indítása volt – már-már rutinszámba ment az ország űrmániás tömegeinek szemében. Űrsétán azonban eddig csak ketten vettek részt. Amennyire lehetett, felkészítettem Barbarát arra, hogy mire számíthat, de mivel igazából nekem sem volt határozott elképzelésem arról, hogy milyen is lesz, nem maradt más választásunk: mindkettőnknek el kellett fogadnia az ismeretlent. Roy Neal, régi barátom az NBC-től, egy látogatás erejéig felugrott Barbarahoz, aki bevallotta neki: „Úgy félek.” Roy megfogta a kezét, és ezt felelte: „Hadd mondjak valamit, és ezt sose felejtsd el. Minél többet repülnek, annál többet tanulnak, és úgy nő a siker valószínűsége is.”

Amikor kinyitottam az űrhajó ajtaját, Barbara mindössze annyit tudott, hogy az ő nyolcvan kilós férje odakinn van a világűrben, és olyasmiket lát és érez, amilyenről az emberiség mindeddig csak ábrándozott. Roger Chaffee diagramokat és emlékeztetőket terített ki aznap reggel a nappaliban, készen arra, hogy akár részletekbe menően választ adjon Barbara minden kérdésére, miközben a Küldetésirányítás intercomos hangszóróján keresztül a párbeszédünket hallgatták. Martha a férjével jött át hozzánk, hogy erkölcsi támogatásáról biztosítsa, és a nappalink lassan megtelt emberekkel. A televízióban az űrsétát magyarázó műsorvezetőket bukdácsoló bábok kísérték, amik engem voltak hivatottak ábrázolni.

Tom a továbbiakban már nem láthatta, ahogy előkészítem a hátizsákot életem utazására, de a köldökzsinóron keresztül folytatott kommunikáció során arról azért beszámolhattam neki, hogy a dolgok nem egészen a tervek szerint alakulnak. „Igencsak macerás hozzáférni ehhez az izéhez” – tájékoztattam.
Az egyetlen működőképes fényforrásom nem volt sokkal erősebb egy lámpa izzójánál, és tökéletesen alkalmatlannak bizonyult a feladatra. Alig láttam vele valamit, miközben a harmincöt lépésen végigmentem, ami ahhoz kellett, hogy ez a valami készen álljon a repülésre: a gombok nyomogatásától kezdve a szelepek nyitásán át az oxigén ellátásra való átállásig. Erőlködésemért súlyos árat fizettem: ami pofonegyszerűnek tűnt a földi szimulációk során, az szinte lehetetlennek bizonyult a súlytalanságban. Rengetegszer végigcsináltam ezt a gyakorlatot a Légierő egyik teherszállító gépén, ami repülés közben úgy tud manőverezni, hogy súlytalanságot idézzen elő nagyjából húsz másodperc erejéig. Ha a repülőgépben sikerült, most miért nem megy? Kövér izzadtságcseppek gyöngyöztek rajtam, és csípték a szememet. A sisak miatt azonban nem tudtam letörölni őket.
Végül aztán túl voltam az utolsó kapcsolón is, és a hátizsák be volt üzemelve. Már majdnem itt volt az ideje a repülésnek. Az egy óra harminchét perce tartó űrsétámmal én lettem az első ember, aki megkerülte a Földet egy űrhajón kívül, és láthatta szülőbolygóját egy űrséta során. Ekkor azonban a mi régi ellenségünk, a Gemini-átok, ismét lesújtott ránk.

Alig láttam valamit, és kis időbe beletelt, mire rájöttem, hogy ezt nem csak a sötétség okozza. Olyan megfeszítetten dolgoztam, hogy a szkafander belseje egész egyszerűen nem tudta elnyelni a belőlem kiáramló szén-dioxidot és párát. A sisakom olyan márványos volt, mint amilyen a szélvédő belső oldala szokott lenni egy téli reggelen. Szóltam is Tomnak: „A rostély tuti épp most fagy be”. Ez az a pont, amikor az űrhajó parancsnoka aggódni kezd, és visszagondol a Deke-kel folytatott csevejre, hogy mi is a teendő abban az esetben, ha netán nem tudok visszatérni az űrhajóba.

Hogy miért is olyan nehéz feladat az űrben lebegni, és elfordítani pár kapcsolót? Hadd adjak pár tippet arra, hogyan lehet erről megbizonyosodni. Csatlakoztassunk két kerti locsolót egymáshoz, majd engedjük meg a vizet. Namármost, próbáljuk meg egy kézzel szétcsavarni a két csövet. Vagy: tartsunk egy szódás- vagy sörösüveget kartávolságnyira, és próbáljuk meg egy kezünkkel letekerni a kupakot. Hogy még inkább valósághű legyen a dolog, fussunk másfél kilométert, mielőtt ebbe az egészbe belekezdenénk, így megfelelően ki leszünk fáradva, vegyünk fel extra vastag kesztyűket, és csukjuk be a szemünket is. Aztán egy ideig álljunk fejen is, hogy kísérletünk hasonlítson a világűrben tapasztalható bukdácsoláshoz. Most már lehet lövésük arról, hogy mi is történt."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.