"Délnyugati sivatagjaink úgy ragyogtak, mint a fényesre polírozott sárgaréz. Vékony, puha felhők elefántcsontszín csipkéje mérföldeken át nyújtózkodott. Olyan volt, mint Isten tornácán üldögélni. A menny körülöttem még mindig koromfekete volt, de a csillagokat már nem lehetett látni." Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"29000 km/h sebességünkkel valósággal siettettük a hajnalt. A teljes sötétséget előbb derengő ködösszürke váltotta, majd vékony, halovány kék sáv jelent meg a horizont görbületének teljes szélességében. Ez aztán vékony aranysávok közepette gyorsan mélyebb árnyalatra váltott, hogy aztán a Nap, ez a gyönyörű korong, felugorjon az égre, és tűzbe borítsa az eget, ahol egy szempillantással korában még a sötét éjszaka volt az úr. Sugarai lassan felitatták a sötétséget alant lévő bolygónkról. A víz kékje csillámlott a Baja-félsziget mindkét oldalán Kalifornia alatt, és délnyugati sivatagjaink úgy ragyogtak, mint a fényesre polírozott sárgaréz. Vékony, puha felhők elefántcsontszín csipkéje mérföldeken át nyújtózkodott. Olyan volt, mint Isten tornácán üldögélni. A menny körülöttem még mindig koromfekete volt, de a csillagokat már nem lehetett látni, és a világűr sötétjének fagyasztó hidegét perzselő forróság váltotta.

Átrepültünk Kalifornia partjai fölött a reggeli Nap teljes pompájában fürödve, én pedig egyetlen pillantással San Franciscotól Mexikó közepéig láttam. Az idő most a szövetségesem volt, és rövid időre elmerülhettem a panorámában, de ugyanez az idő az ellenségemmé is válhat. Már-már magamra kellett parancsolnom, hogy városnézés helyett végre a munkára koncentráljak.
Tom a lábaimnál fogva tartott engem, miközben én egy tizenhat milliméteres Mauer filmkamerát az állványára szereltem, és begyűjtöttem egy nukleáris emulziót mérő kísérleti csomagot, ami sugárzási adatokat rögzített, és mérte az űrpor becsapódását. Ezután előre nyújtózkodtam, és egy kistükröt szereltem az űrhajó orrára. Ennek segítségével Tom láthatta, amint elkezdek hátravonulni az AMU-hoz.
Ezután első nagy feladatomra készülődtem, ennek során pedig ki kellett értékelnem azt, amit „köldökzsinór dinamikának” hívnak. Nem volt semmiféle olyan űrpisztolyom, amivel Ed White irányíthatta magát, mivel az én dolgom az volt, hogy megállapítsam: lehet-e manőverezni az űrben a hosszú köldökzsinóron mászva.

Így aztán elrugaszkodtam, és felemelkedtem, mint egy drót végére erősített bábu. Immár két napja voltam súlytalan, így ez az érzés már nem ment újdonságszámba, ezúttal azonban magam mögött hagytam a biztonságot jelentő Gemini-9 védőburkát. A szűk űrhajó zártságából most hirtelen a határtalan univerzumba kerültem. Ezt előttem csak két ember élte át. Nem éreztem magam egyedül, mivel tudtam, hogy az egész világ figyeli minden mozdulatomat.
Pár agyturkász a NASA-nál arra figyelmeztetett, hogy „űreufória” keríthet hatalmába, amikor lenézek, és látom, ahogy a Föld elrobog alattam, és esetleg úgy érzem majd magam, mintha fejest ugrottam volna a földre. Nevetséges. Az én világomban nem a Föld volt a viszonyítási alap, hanem az űrhajó, és most mindketten pontosan ugyanolyan sebességgel száguldottunk. Egyáltalán nem szédültem, így többé nem aggódtunk az űreufória miatt.
 
A valós világgal az egyetlen kapcsolatom az a köldökzsinór volt, amit mi „kígyónak” hívtunk, és ez épp készült megleckéztetni engem Newton törvényeiből. Még a legcsekélyebb mozdulatom is kihatott az egész testemre, majd a köldökzsinór közvetítésével az űrhajónak ütközött. Kénytelenek voltunk belemenni egy amolyan ostorcsattogtatós játékba, aminek során Tom a Geminiben volt, én pedig a kígyó másik végén.
Mivel semmivel nem tudtam stabilizálni a mozgásomat, teljesen elvesztettem a kontrollt, és minden elképzelhető irányba bukdácsoltam, amikor meg elértem a köldökzsinór végére, visszapattantam onnan, mintha csak bungee-jumping lenne. A kígyó folyton körém tekeredett, ahogy próbálta felvenni eredeti formáját. Semmi ehhez foghatót nem csináltam korábban, és vesztésre álltam. Senki nem figyelmeztetett a rám váró nehézségekre, mivel senki nem próbálkozott még akárcsak hasonlóval sem. Olyan ismeretlen területre tévedtem, ami túlmutatott White és Leonov űrsétájának tapasztalatain. Soha senki nem tett még ilyet előttem.

Úgy éreztem, mintha egy polippal birkóznék. A köldökzsinór önálló életét élt, ficánkolt, és szalag módjára tekergett, és közben minduntalan megpróbált túszul ejteni. „Azanyja, ez a kígyó aztán tényleg elemében van” – mondtam. Őrültmód bukdácsoltam az űrhajó körül, hanyatt estem, mintha bizony valamilyen űrbéli olajtócsákon csúszkálnék. Semmi befolyásom nem volt az irányomra, képtelen voltam koordinálni a testhelyzetemet, vagy a mozdulataimat, és ezalatt a köldökzsinór mindvégig megpróbált lasszót vetni rám. Nem vesztem el a világűrben, viszont teljesen tehetetlen voltam. Stabilizátor híján nem volt semmi befolyásom a köldökzsinórra, ami így gyakorlatilag azt tehette, amit csak akart. „Képtelen vagyok eljutni oda, ahova menni akarok” – tájékoztattam Tomot elkeseredésemben. „A kígyó teljesen körbevett.”

Ezt nem úgy kell elképzelni, mintha egy kifeszített kötélen vontatnának, mivel lassan magam felé kellett húzni a kötelet, pontosan a tömegközéppontom vonalában, ami lehetetlen vállalkozás volt. Még egy olyan hétköznapi dolog esetében is, mint amilyen a köldökzsinór hurkának kibogozása, folyton fejjel lefelé vagy hátrafelé fordultam, és szünet nélkül bukdácsoltam. Mintha egy lassított balettelőadás részese lennék. Egyetlen alkalommal volt csak némi lehetőségem átvenni az irányítást fölötte, ez pedig akkor volt, amikor az ajtónyílás környékén erősen megragadtam a köldökzsinórt, mintha csak egy kutyát tartanék rövid pórázon. Máskülönben ez a valami olyan puha volt, mint egy kukac, és olyan makacsul ragaszkodott eredeti formájához, mint a telefon spirálkábele. Kifejezetten aljas volt. Nagyjából harminc percet küzdöttem vele, mielőtt arra a következtetésre jutottam, hogy ez a kígyó valószínűleg a leggonoszabb fajta, amivel ember csak találkozott az Édenkert és Éva óta."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.