„We choose to go to the Moon. We choose to go to the Moon in this decade and do the other things, not because they are easy, but because they are hard...”

"Úgy döntöttünk a Holdra szállunk. Úgy döntöttünk a Holdra szállunk ebben az évtizedben, és véghezvisszük a többi dolgot is, nem azért mert ezek egyszerűek lennének, sőt pont azért, mert ezek nehezek."

-JFK-

A világtörténelem egyik legkiemelkedőbb és legidőtállóbb beszéde 1962 őszén hangzott el Kennedy elnöktől. Az ambiciózusnak, már-már vakmerőnek tűnő célkitűzést kevesebb mint 7 évvel később sikerült teljesíteni, amikor Neil Armstrong lelépett az Apollo 11 holdkompjáról a Hold porába. Ezzel az Egyesült Államok szimbolikusan megnyerte az űrversenyt, és egy korszak tulajdonképpen lezárult.

Egy korszak, mely történelmi távlatból tekintve jóval többről szólt, mint a puszta propagandasikerről. Ez a majd egy évtized egy az idők végezetéig ható mítoszt adott az emberiségnek. Egy legendát kitartásról, tudásról, a lehetetlen megkísértéséről. Egy történetet, mely az évtizedek során mit sem vesztett fényéből, és amelynek megismerése elhitetheti mindenkivel, hogy ha megvan az akarat, az összefogás, akkor nem létezik elérhetetlen cél az emberiség számára. Gondoljunk csak bele: hány meg hány millió mérnök, tudós, kutató választotta hivatását a magasba emelkedő Saturn V rakétát látva lelki szemei előtt, hány kisgyermek néz vágyakozva esténként a mai napig a Hold felé...

Az álmodozók közt vannak, akik egy-egy könyv elolvasásáig jutnak. Mások esetleg a műszaki tudományoknak szentelik életüket, és bár az ég felé indultak, a realitásokkal szembesülve „pusztán” kiváló szakemberekké válnak itt a Földön. És vannak olyanok, akik egyszerűen képtelenek szabadulni gyermekkori álmaiktól, és fejükbe veszik, hogy Pavlics Ferenc nyomdokain járva egy újabb magyar holdjárót juttatnak el égi kísérőnk felszínére.

Nehéz? Kétségtelenül, de Kennedy gondolatával élve: éppen ez a szép benne! Lehetetlennek tűnhet? Egyedül minden bizonnyal az is... Éppen emiatt fordulunk hozzátok, mert a Ti segítségetekre is szükség van ahhoz, hogy közös küldetésünk sikerrel járjon. Itt a lehetőség, hogy Ti is részesei lehessetek a Holdra vezető útnak azzal, hogy közreműködésetekkel eljuttatjátok a mechanikus négylábút a végtelen világűrbe való kilépést leszámítva valószínűleg a legtávolabbi úti céljához: a távoli Hawaii szigetére.

Úgy döntöttünk ugyanis, hogy még az év vége előtt biztonságban eljuttatunk két embert – és egy rovert – a távoli Csendes-óceán szigetére, és épségben vissza is hozzuk őket onnan!

Miért Hawaii? - vetődhet fel a kérdés. Hawaii hallatán sok dologra lehet asszociálni, alighanem a sziget neve láttán számos olvasó előtt szörfdeszkák, gyönyörű csőhullámok, virágfüzérek, napsütés és szüntelenül mosolygó helyi lakosok képe jelent meg, így azt lehetne gondolni, hogy egy ügyes helyszínválasztással csupán össze akarjuk kötni a kellemest a hasznossal.

A Puli Space csapattagok agya és érzékelése azonban másként működik. Hawaii hallatán mi nem a homokos partot látjuk magunk előtt, hanem a Mauna Kea vulkán kietlen felszínét.

A kopárság számunkra kihívásoktól burjánzó virágos rét, az egyszínűség makacs tereptárgyak színes kavalkádja, a finom por pedig szebb, mint bármely tengerpart. Egy olyan környezet ez, amely a világon egyedülálló. Egy vidék, amelynél a Holdhoz hasonlóbb nem létezik a Földön. Nem véletlen, hogy itt telepedett meg a Pacific International Space Center for Exploration Systems, mely számos világűrbe kívánkozó robot teszteléséhez biztosította már a körülményeket. Elég csak a NASA RESOLVE névre hallgató konstrukcióját említeni.

Ide szeretnénk hát eljuttatni roverünket, hogy a misszió szempontjából felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokra tehessünk szert, miközben az eszköz a tervek szerint végrehajt mindent, amit majdan elvárunk tőle a Holdon is: fényképeket készít, 360 fokos panorámafelvételt továbbit majd, élő HD közvetítést ad, eközben pedig legalább 500 métert nyargal a sziget számára legvonzóbb vidékén. Ezzel újabb mérföldkövet érünk el a sikeres és tapasztalatokban gazdag marokkói küldetés után.

Az ehhez szükséges költségek egy részét szeretnénk egy széles közösségi összefogás eredményeként előteremteni az Indiegogo oldalon folyó kampány segítségével. Néhány kattintás segítségével Te is hozzájárulhatsz ahhoz, hogy pár dollárral közelebb kerüljünk a Puli egyelőre Földet átívelő röptéhez, cserébe a választott csomagtól függően neved eljuthat a Holdra, gazdagodhatsz egy pólóval, vagy a Puli világgá csaholja majd Hawaii-ról a Twitter hullámain keresztül az általad választott üzenetet, esetleg egy 3D nyomtatóval elkészített makett is a tiéd lehet. 10.000$ az utazás becsült összköltsége, melynek esetlegesen megmaradó minden centje a további fejlesztésre fordítódik majd. Úgy tűnhet, hogy 1-2$ semmivel nem visz közelebb a célhoz, de ne felejtsétek: ha mindenki igyekszik megosztani, minél több emberhez eljuttatni a felhívást és csak 1-2000 ember járul hozzá mindehhez, már az csodát tehet!

Sokaknak talán túlontúl ambiciózusnak tűnhet a vállalkozás, és távolinak nem csak a Hold, de az ahhoz szükséges összeg elérése is. De ne feledjétek egy másik nagy elnök, Theodore Roosevelt szavait:

„Far better is it to dare mighty things, to win glorious triumphs, even though checkered by failure... than to rank with those poor spirits who neither enjoy nor suffer much, because they live in a gray twilight that knows not victory nor defeat.”

"Sokkal jobb nagy dolgokra vállalkozni, és megélni dicső sikereket akár bukások sorozata közt, sem mint azon gyáva lelkek közé tartozni, akik nem örvendeznek, de nem is szenvednek sokat, mert életüket egy szürke alkonyban tengetik, hol nem ismernek sem győzelmet sem vereséget."

Álmodjunk hát nagyot, és nyúljunk együtt az ég felé, hiszen elbukni nem lehet. Hogyan is lehetne, mikor minden helyére kerülő csavarral, minden leírt karakterrel, minden képernyőre került perccel, minden gyermek felkeltett érdeklődésével mi magunk és ti magatok is hozzájárulhattok az űrkorszak halhatatlan nagyjai hagyatékának nemzedékeken átívelő tovább örökítéséhez. Miként bármilyen űrprogram, úgy a Puli Space is többről szól, mint pusztán egy versenyről. Együtt táplálhatjuk a tüzet - melynek óvása talán soha nem volt fontosabb, mint napjainkban, amikor a tudomány már nem képezi úgy a kultúra részét, mint az űrprogram aranykora idején -, hogy aztán mikor egy esetleges siker esetén az esti híradó a Puli által közvetített képet sugározza magyar gyermekek ezrei szemében szikrát gyújtva, akkor elmondhassátok: egy kicsit a Ti sikeretek is mindez, egy kicsit Ti is hozzátettetek a legenda tovább éléséhez.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A Krecset tervezésekor figyelembe vették, hogy a szkafandert az űrhajótól függetlenül is használni lehessen, de fel lehetett akasztani az LK kabinjára is, ahol újra feltölthette magát az LK saját levegő-rendszeréről. Az 52 órás időkorlátot azért kötötték ki, hogy a szkafander életben tartsa a kozmonautát a felszállás és az űrrandevú során, ha az űrsétát követően nem sikerülne újra túlnyomás alá helyezni az LK kabinját.

A Krecset bizarr vonása a szkafanderen körbefutó afféle „hullahopp-karika” volt, amivel a tervezők célja az volt, hogy a kozmonauta fel tudjon tápászkodni a Hold felszínéről, amennyiben elesne – ettől a lehetőségtől ugyanis eléggé tartottak. Az amerikai asztronautát nem rendelkeztek ilyesmivel, mégpedig valószínűleg azért nem, mert ilyen esetben az egyik asztronauta felsegíthette a társát. A televíziónézők sokszor láthatták a későbbi Apollo-küldetések asztronautáit elesni, amivel láthatóan kevés kárt okoztak önmagukban, és nem tették ki magukat túl nagy kockázatnak.

A Krecset kevésbé merev verzióját a szokványos űrsétákra fejlesztették ki. Ez volt az Orlan. Fejlesztésekor ugyanazokat az elveket követték, csak az Orlan nélkülözte a hullahopp-karikát, a nehezebb, holdsétára szánt csizmákat, és nem volt akkora légtartálya sem (5 óra helyett 2 órára volt elegendő). A szkafander az űrhajóból kapta az elektromos áramot, és nem annyira a belső rendszereire hagyatkozott. Könnyebb volt (59 kg), csak öt védőrétegből állt, és az anyagcsere végtermékének eltávolítására sem volt külön rendszere. Ezt a ruhát viselte volna a a LOK fedélzeti mérnöke. Ha a parancsnoknak nem sikerült volna átmenni az LK-ba, vagy visszatérni onnan, a fedélzeti mérnök Orlan-szkafanderében kimerészkedhetett volna érte, hogy behozza társát az űrhajóba.

Huszonöt Krecset szkafander készült el tesztelés és kiképzés céljából 1968-71 folyamán. Ezeket a kozmonautáknak adták tesztelésre. Hő- és vákuumteszteket végeztek velük a Zagorszk rakétahajtómű tesztlétesítményében létrehozott szimulált holdparkban. A ruha működését egy Tupoljev-104-es repülőgépben is ellenőrizték, akárcsak a holdfelszínre szánt eszközök használhatóságát. Az eredeti Krecset-szkafanderrel kapcsolatos munkálatokat 1972-ben felfüggesztették, majd 1974. június 24-én – Valentin Glusko parancsára – végleg leállították. Akkoriban kilenc ruha gyártása volt folyamatban. 1972-74 folyamán, amikor az N1-L3M programra került a hangsúly, a Zvezda tervezőiroda elkezdte kidolgozni a Krecset fejlettebb verzióját az N1-L3M küldetésre tekintettel: ennek során a korábbinál jóval ambiciózusabb expedíciókat terveztek a Hold felszínén.

A holdraszállásra szánt egyes járművek sorsától eltérően a szovjet holdruha története vidám véget ért. A Krecset-Orlan sikeres terv volt, amit 1977-től kezdődően a Szaljut űrállomásokon is használtak, majd azt követően még a MIR-űrállomáson is. Egy új típus, az Orlan-M, a MIR űrállomáson debütált, később ez lett az oroszok által viselt szkafander a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén. Ez a valaha gyártott legjobb szkafanderek közé tartozik. Az Oriol fejlesztése során szerzett tapasztalatoknak szintén hasznát vették a Szojuz-kabinban használatos „Szokol” későbbi fejlesztése során. Így közel 40 év elteltével az orosz holdszkafander utódai még mindig jó szolgálatot teljesítenek.

Nem sokat tudni arról, hogy mi lett volna a szovjet kozmonauták feladata a Hold felszínén. Az egyetlen beszámoló I. B. Afanaszajev „Ismeretlen űrhajó” c. 1991-es monográfiájából származik, ami a szovjet holdprogram történetének egyik első leírása. Ebben ezt írja:

„A Holdon [a kozmonauta feladata] a Szovjetunió zászlajának kitűzése, a tudományos műszerek elhelyezése, talajminták gyűjtése és a táj fényképezése lett volna, emellett televíziós tudósításra is sor került volna a Hold felszínéről. A szovjet kozmonauta rendelkezésére álló tudományos műszerek mennyiségét nagyon behatárolta az LK csekély teherbírása.”

Misin szerint a leszállóegység felszerelése két kihelyezhető antennából, két felszíni kísérletből és akár egy kisméretű holdjáróból is állhatott volna. A legmegbízhatóbb információk szerint a holdséta négy óra hosszat tartott volna, aminek során a kozmonauta nem távolodott volna el a kabintól 500 méternél messzebbre, viszont adott esetben el kellett tudni sétálnia egy 5 kilométerre lévő tartalék LK-hoz, ami – legalábbis az egyik terv szerint – a közelben landolt volna. Rövidebb holdséta lehetősége is felmerült, erre az egyik korábbi szkafander (Jastreb) használatával került volna sor, de Misin ragaszkodott ahhoz, hogy a holdséta időtartamát ne rövidítsék le. Döntés ugyan nem született, de abból kiindulva, hogy a Krecset már létezett, valószínűnek tűnik, hogy a holdsétára fordítható, teljes időt kihasználták volna.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A holdsétához különleges szkafanderre volt szükség. A Holdra tervezett szkafanderrel szemben támasztott követelmények sokkal szigorúbbak voltak, mint a „sima” űrsétán használatos szkafanderé, mivel:

• Hosszú ideig ki kellett tartania, hogy elég idő legyen a holdfelszíni kutatómunkához
• Ki kellett tartania akkor is, ha esetleg a kozmonautának gondjai adódtak volna az LK-ba való visszatérés során.
• Ellenálló talpak és csizmák kellettek a Hold felszínén járkáláshoz
• Strapabírónak kellett lennie, hogy ne szakadjon ki akkor sem, ha a kozmonauta elesik.

Az orosz szkafanderek múltja a Légierőnél az 1930-as években használatos túlnyomásos ruhákig és a ballonos repülésekig nyúlik vissza. Az első emberes földkörüli küldetésre egy világos narancsszínű szkafandert fejlesztettek ki. Az első űrsétán használt szkafandert – a Berkutot – 1963-ben készítették el, ezt viselte Alekszej Leonov, amikor 1965 márciusában az emberiség első űrsétáján vett részt. Ezt követően – mivel hasonló manővereket terveztek a holdutazások során is – egy követelményrendszert adtak ki a szkafanderek tesztelésére, hogy a ruha alkalmas legyen arra, hogy a kozmonauta az űrhajó külsején menjen át az LK-ba, majd vissza.

Ezeket a finomításokat Jevgenyij Krunov és Alekszej Jelisejev kozmonauta 1969 januárjában tesztelte, a szkafandert Jastrebnek hívták. Ez volt az első teljesen önállóan használható űrruha, ami a levegő utánpótlását nem a kabinból nyerte: ehelyett külön, zártrendszerű életfenntartó rendszert használt. A Szojuz-5-ról a Szojuz-4-re való egyórás űrséta alkalmával a kozmonauták egy lábukra szíjazott hátitáskát használtak (az ajtók túl szélesek voltak ahhoz, hogy a hátukon viseljék).

Speciális szkafandert fejlesztettek ki a holdséta számára. Viszilij Misin főkonstruktőr határozta meg, hogy a holdsétára szánt speciális, fél-merev szkafandernek milyen követelményeknek is kell eleget tennie. Ugyanakkor egy másik, ettől eltérő megközelítés is kínálkozott. Eszerint egyszerűbb lett volna az Alekszej Leonov által a Voszhod-2 küldetésén használt Berkut-szkafandert továbbfejleszteni. A tervezőmunka 1966-ban kezdődött. A szkafandert Krecsetnek hívták – bár, ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor a Krecset egy kísérleti modell volt, a végleges verzió a Krecset-94 lett. A szkafander fejlesztésével a Gaj Szeverin által vezetett Zvezda irodát bízták meg, ugyanazt a vállalatot, ami a korábbi szkafandereket is készítette. A tervet 1968. március 19-én hagyták jóvá. Ezzel párhuzamosan a Zvezda iroda az Oriol nevű, hagyományos, puha szkafandert is megtervezte és legyártotta, de a jobb teljesítményű Krecset lehetett mindvégig a favorit.

Az amerikai vagy a korábbi, orosz szkafanderektől eltérően, amiket darabonként kellett az űrhajósoknak magukra ölteni, az újabb orosz szkafander fél-merev volt, és egyetlen darabból állt, amibe a kozmonauta a hátán lévő nyíláson át mászhatott be. Ez egy radikális megoldás volt, amivel a Krecset gyakorlatilag önmagában is egy űrhajóvá vált. Az ötlet azonban nem volt új: Konsztyantin Ciolkovszkij 1920-ban már részletesen vázolta a koncepciót „Földön túl” című tudományos-fantasztikus regényében. A szkafander nagy előnye volt, hogy minden méretre passzolt, és a belsejében lévő kozmonauták saját méretükre igazíthatták. Ezzel szemben az amerikaiak a Holdon használt szkafandereket külön-külön méretre szabták. A Krecsetet gyorsan fel lehetett venni – vagy inkább: bele lehetett szállni –, és egy hagyományos szkafandernél nem foglalt el több helyet a kabinban.

A küldetés parancsnoka először a LOK fedélzetén vette volna fel a Krecsetet, majd űrséta keretében átment volna az LK-ba, hogy leereszkedjen a Hold felszínére. A Krecset-szkafandert a tervek értelmében 52 óra hosszat lehetett használni, egyhuzamban hat órát, és lehetővé tette, hogy a kozmonauta akár 5 kilométerre is eltávolodhasson a leszállóegységtől. Úgy becsülték, hogy a szkafandernek a Hold a felszínen négy órát kell kibírnia, ez 1,5 órára csökkent volna előre nem látott esemény miatt és félórára vészhelyzet esetén (valójában úgy tervezték, hogy egyvégtében 10 órán át lehessen használni).
A szkafander a Földön 105 kg-ot nyomott, és nagyjából ennek ötödét a Holdon. A holdséta alkalmával a kozmonauta a szkafander működését az elejéről lehajtható panelen keresztül tarthatta volna szemmel, és szabályozhatta volna. A tíz védőréteggel ellátott szkafandert strapabírónak tervezték.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A Hold felszínén töltött pár óra elteltével a kozmonauta az LK felső fokozatában szállt volna fel a Holdról, és hasonló űrrandevút hajtott volna végre, amit a Kozmosz-186-188, a 212-213, a Szojuz-2-3 és a Szojuz 4-5 küldetésein korábban már leteszteltek – ezek során a keringőegység, a LOK játszotta volna az aktív szerepet.
A kétfúvókás tartalék-hajtómű még mindig ott volt arra az esetre, ha esetleg a főhajtómű nem gyújtott volna be a Holdról való felemelkedés kritikus szakaszában. A felszálláskor a tartalék hajtómű a főhajtóművel egyidejűleg bekapcsolt volna, de a főhajtómű sikeres indítása esetén leállt volna. Az LK-nak öt kémiai akkumulátora volt, ezek közül három a leszállóegységen, kettő pedig a felszállóegységen volt. A kabinban 560 Hgmm nyomáson oxigén és nitrogén lett volna.

A Földre való visszatérés az Apollohoz igen hasonló módon történt volna. Az LK a leszállóegységet használva indítóállás gyanánt pont úgy emelkedett volna fel a Hold felszínéről, ahogy az amerikai holdkomp esetében is történt. Az LK holdkörüli pályán összekapcsolódott volna az LOK-kal, majd a kozmonauta visszament volna a LOK-ba, igaz, erre az űrhajón kívül, űrséta keretében került volna szó (való igaz, ez lett volna számára aznap a harmadik űrséta). Az LK-t ezután leválasztották volna, a LOK pedig begyújtotta volna főhajtóművét a Földirányú gyújtás érdekében. Ezután a kozmonautáknak nyugodt, eseménytelen utazásban lett volna részük a Földig, ahol aztán egy nagysebességű, pattanós légkörbelépés következett volna az Indiai-óceán fölött, hogy a küldetés egy puha landolással érjen véget Kazahsztánban.

A LOK és az L-1 űrhajó a megszokott kazahsztáni leszállókörzetbe tért volna vissza, ahol az orosz Légierő már bőséges tapasztalatokkal rendelkezett az űrhajók felderítésére, amit helikopterekkel, teherautókkal, kétéltű járművekkel, átalakított csapatszállító és egyéb járművekkel hajtott végig – csupa olyannal, ami képes volt átvágni a lapos sztyeppén. Ezekre a tapasztalatokra a Korabl Szputnyik és a Vosztok-sorozat küldetései alkalmával tettek szert, és jártasságuk csak még tovább finomodott a fényképeket készítő Zenit katonai kémműhold-sorozat rendszeres küldetései nyomán.

Az igazi fejtörést az okozta volna, ha az L-1 vagy a LOK szovjet területen kívül, ballisztikus pályát követve ért volna földet, akár szándékosan, akár a pattogós légkörbelépés kudarca miatt. Az Indiai-óceán volt a legvalószínűbb tengeri leszállóhely. Itt egy 1966. december 21-én kiadott határozat értelmében a szovjet haditengerészet lett volna felelős azért, hogy kimentse a kabint az Indiai-óceánból. Ennek érdekében 10 haditengerész és tengerkutató hajót vetettek be, ezeket három, a hajók által hordozott helikopter egészített ki. A kötelék tagjai az óceánon egymástól 300 kilométer távolságban állomásoztak.

Vajon a szovjet számítógépek készen álltak a feladatra? Az amerikai Apollo-11 holdraszállását kis híján meg kellett szakítani, amikor a holdkomp számítógépe túlterheltté vált, és vészjelzések villantak fel a kabinjában. Az Apollo számítógépei, hiába voltak koruk legkifinomultabb darabjai, ma már nevetségen primitívnek számítanának. Nagyok, nyersek voltak, korlátozott memóriakapacitással, de fontos szerepet játszottak abban, hogy az Apollo-program eljutott a Holdra, majd vissza is tért onnan a Földre.

Az általános vélekedés szerint a szovjet számítógépek a holdverseny alatt nagy lemaradással kullogtak az amerikaiak után. Ez mai szemmel már nem tűnik igaznak. A Szovjetunióban nagy hagyományra tekintett vissza a fejlett matematika, és az 1950-es végén létrejött az ország saját Szilícium-völgye, részben két visszavonult amerikai elektromérnök, a kommunisták és a Rosenbergek, Alfred Sarant és Joel Barr barátai segítségével. Hogy újabbakat is említsünk, ott volt Philip Staros és Josef Berg, ők állították fel a 2-es Különleges Tervezőirodát (SKB2), ahol mikroszámítógépeket fejlesztettek a szovjet légiipar, a hadsereg és az űrprogram számára. Itt készült a Zondon használt Argon számítógép is.

Az 1960-as években az SKB2 egy sor kisméretű, könnyű és magas színvonalú számítógépet fejlesztett ki, laptopoktól kezdve a navigációs berendezéseken át a nagyméretű szuperszámítógépekig. Csak mert a szovjet számítógépek evolúciója eltért nyugati társaikétól, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy alsóbbrendűek voltak, mivel egyáltalán nem ez volt a helyzet. A Szovjetunió teljesen automatizált űrrandevúkat és dokkolásokat hajtott végre a világűrben (1967), ami egészen 1998-ig páratlan volt nyugaton – ekkor a japán Hikobosi és Orihime hajtott végre automatizált űrrandevút egymással földkörüli pályán.

Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

Habár a landolás és a Holdról való felszállás az amerikaiakéhoz elég hasonló módon történt volna az oroszoknál is, akadt pár lényeges különbség:
Az amerikai holdkomp leszállása során a hajtómű végezte a 12 percig tartó teljes ereszkedést a hajtóműves süllyedés kezdetétől egészen a landolásig. Ezzel szemben a D-blokk biztosította a szovjet LK leszállásához a tolóerő javát. A D-blokk 1500 méterrel a felszín felett levált volna, és ettől kezdve az LK leszállófokozata vette volna át a folytatást egészen a landolásig.
Az amerikai holdkomp két hajtóművel rendelkezett, egyik a leszállásra, a másik pedig a felszállásra szolgált. Ezzel szemben az orosz LK csak egyetlen hajtóművel rendelkezett, ezt használták volna a leszállás és a felszállás során egyaránt.

Hogyan zajlott volna a LOK-LK küldetése? A Bajkonur Űrközpontból szállt volna fel az N-1-es rakéta, a fedélzetén két kozmonautával. Az N-1 rakéta három fokozata addig üzemelt volna, amíg a Holdra utazó egység el nem éri a 200 kilométer magasan lévő, 51,6 fok inklinációjú földkörüli pályát. Az első parkolópálya végén a negyedik fokozat, a G-blokk hajtotta volna végre a Holdirányú gyújtást, ezután levált volna.
Az Apollotól eltérően a két egységnek nem kellett volna szembefordulnia egymással, dokkolnia és a holdkompot sem kellett volna kilőni rakhelyéről. Az LK ugyanis a parancsnoki hajó, a LOK mögött maradt volna, és így is repültek volna egészen a Holdig. Később az ötödik fokozat, a D-blokk, állította volna holdkörüli pályára az egységet.

A holdkörüli pályáról az ereszkedés ismét az Apollotól eltérően történt volna. Először is, egyetlen kozmonauta lépett volna ki az ajtón, aki a LOK oldalára erősített rúd mentén [űrséta keretében] mászik le az LK-hoz, majd belép annak ajtaján. Minderre az alant elterülő Holddal a háttérben került volna sor, a látvány minden bizonnyal lenyűgöző lett volna. Az LK fedélzetére érve, a kozmonauta leválasztotta volna holdkompját és a D-blokkot a LOK anyahajóról. Ezen a ponton ismét van egy eltérés, mivel a hajtóműves ereszkedést a D-blokk hajtotta volna végre. Ezt a felszíntől mindössze 1500 méterre vált volna le, így az LK főhajtóműve fejezte volna be az ereszkedést a Hold talajára. Ez ugyanaz a hajtómű, amit az LK a felszállás során is használt volna.

Az orosz LK az amerikai holdkomphoz képest jóval kevesebb ideig lebeghetett volna a felszín fölött. Az oroszoknak nagyjából egy perc alatt kellett volna leszállóhelyet találniuk, és letenni az űrhajót a felszínre. A pilóta természetesen több mint egy percig is használhatta a hajtóművet, hiszen ugyanaz végezte a felszállást is, de az egy perc elteltével a manőver már a felszállásra fordítható üzemanyagtartalék rovására ment volna.

Ezzel szemben az amerikai holdkomp hosszabb ideig – nagyjából 2 percig – lebeghetett. A két perc elteltével azonban a holdkomp üzemanyaga elfogy, és a küldetést meg kell szakítani. Egy adott magasság alatt viszont a visszatérő egység begyújtása tovább tartott volna, mint amennyi idő alatt a holdkomp lezuhant volna a felszínre, így ebben az esetben becsapódott volna a felszínbe (ezt hívták „holt ember kapcsolójának”). Egy kivételtől eltekintve az összes Apollo elég jó irányban haladt ahhoz, hogy ezzel a lehetőséggel ne kelljen számolnia a legénységnek. A legnehezebb holdraszállás az első, Apollo-11-esé volt, aminek landoláskor mindössze 19 másodpercre elegendő üzemanyaga maradt. A „holt ember kapcsolója” az LK esetében értelmezhetetlen lett volna, hiszen a felszálláshoz használt hajtómű eleve működött, így biztonságosabb volt. A LK leszállóegységének az Apollo-hoz hasonlóan négy lába volt. Az első, szovjet holdraszállás rövidebb ideig tartott volna, mint az Apollo-11-esé, az oroszoknál az egyfős legénység számára nem volt beütemezve az alvás.

A landolás után a kozmonauta űrsétát hajtott volna végre. Nem tudni, milyen hosszúra tervezték az első holdi tartózkodást. Eredetileg négy óra hosszú holdsétát javasoltak, így a felszínen töltött idő épp elég lett volna ahhoz, hogy a kozmonauta a landolás után bejelentkezzen, felkészüljön a holdsétára, végrehajtsa azt, majd visszatérjen az LK-ba, és felkészüljön a felszállásra, illetve az azt követő űrrandevúra.