Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A Hold felszínén töltött pár óra elteltével a kozmonauta az LK felső fokozatában szállt volna fel a Holdról, és hasonló űrrandevút hajtott volna végre, amit a Kozmosz-186-188, a 212-213, a Szojuz-2-3 és a Szojuz 4-5 küldetésein korábban már leteszteltek – ezek során a keringőegység, a LOK játszotta volna az aktív szerepet.
A kétfúvókás tartalék-hajtómű még mindig ott volt arra az esetre, ha esetleg a főhajtómű nem gyújtott volna be a Holdról való felemelkedés kritikus szakaszában. A felszálláskor a tartalék hajtómű a főhajtóművel egyidejűleg bekapcsolt volna, de a főhajtómű sikeres indítása esetén leállt volna. Az LK-nak öt kémiai akkumulátora volt, ezek közül három a leszállóegységen, kettő pedig a felszállóegységen volt. A kabinban 560 Hgmm nyomáson oxigén és nitrogén lett volna.

A Földre való visszatérés az Apollohoz igen hasonló módon történt volna. Az LK a leszállóegységet használva indítóállás gyanánt pont úgy emelkedett volna fel a Hold felszínéről, ahogy az amerikai holdkomp esetében is történt. Az LK holdkörüli pályán összekapcsolódott volna az LOK-kal, majd a kozmonauta visszament volna a LOK-ba, igaz, erre az űrhajón kívül, űrséta keretében került volna szó (való igaz, ez lett volna számára aznap a harmadik űrséta). Az LK-t ezután leválasztották volna, a LOK pedig begyújtotta volna főhajtóművét a Földirányú gyújtás érdekében. Ezután a kozmonautáknak nyugodt, eseménytelen utazásban lett volna részük a Földig, ahol aztán egy nagysebességű, pattanós légkörbelépés következett volna az Indiai-óceán fölött, hogy a küldetés egy puha landolással érjen véget Kazahsztánban.

A LOK és az L-1 űrhajó a megszokott kazahsztáni leszállókörzetbe tért volna vissza, ahol az orosz Légierő már bőséges tapasztalatokkal rendelkezett az űrhajók felderítésére, amit helikopterekkel, teherautókkal, kétéltű járművekkel, átalakított csapatszállító és egyéb járművekkel hajtott végig – csupa olyannal, ami képes volt átvágni a lapos sztyeppén. Ezekre a tapasztalatokra a Korabl Szputnyik és a Vosztok-sorozat küldetései alkalmával tettek szert, és jártasságuk csak még tovább finomodott a fényképeket készítő Zenit katonai kémműhold-sorozat rendszeres küldetései nyomán.

Az igazi fejtörést az okozta volna, ha az L-1 vagy a LOK szovjet területen kívül, ballisztikus pályát követve ért volna földet, akár szándékosan, akár a pattogós légkörbelépés kudarca miatt. Az Indiai-óceán volt a legvalószínűbb tengeri leszállóhely. Itt egy 1966. december 21-én kiadott határozat értelmében a szovjet haditengerészet lett volna felelős azért, hogy kimentse a kabint az Indiai-óceánból. Ennek érdekében 10 haditengerész és tengerkutató hajót vetettek be, ezeket három, a hajók által hordozott helikopter egészített ki. A kötelék tagjai az óceánon egymástól 300 kilométer távolságban állomásoztak.

Vajon a szovjet számítógépek készen álltak a feladatra? Az amerikai Apollo-11 holdraszállását kis híján meg kellett szakítani, amikor a holdkomp számítógépe túlterheltté vált, és vészjelzések villantak fel a kabinjában. Az Apollo számítógépei, hiába voltak koruk legkifinomultabb darabjai, ma már nevetségen primitívnek számítanának. Nagyok, nyersek voltak, korlátozott memóriakapacitással, de fontos szerepet játszottak abban, hogy az Apollo-program eljutott a Holdra, majd vissza is tért onnan a Földre.

Az általános vélekedés szerint a szovjet számítógépek a holdverseny alatt nagy lemaradással kullogtak az amerikaiak után. Ez mai szemmel már nem tűnik igaznak. A Szovjetunióban nagy hagyományra tekintett vissza a fejlett matematika, és az 1950-es végén létrejött az ország saját Szilícium-völgye, részben két visszavonult amerikai elektromérnök, a kommunisták és a Rosenbergek, Alfred Sarant és Joel Barr barátai segítségével. Hogy újabbakat is említsünk, ott volt Philip Staros és Josef Berg, ők állították fel a 2-es Különleges Tervezőirodát (SKB2), ahol mikroszámítógépeket fejlesztettek a szovjet légiipar, a hadsereg és az űrprogram számára. Itt készült a Zondon használt Argon számítógép is.

Az 1960-as években az SKB2 egy sor kisméretű, könnyű és magas színvonalú számítógépet fejlesztett ki, laptopoktól kezdve a navigációs berendezéseken át a nagyméretű szuperszámítógépekig. Csak mert a szovjet számítógépek evolúciója eltért nyugati társaikétól, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy alsóbbrendűek voltak, mivel egyáltalán nem ez volt a helyzet. A Szovjetunió teljesen automatizált űrrandevúkat és dokkolásokat hajtott végre a világűrben (1967), ami egészen 1998-ig páratlan volt nyugaton – ekkor a japán Hikobosi és Orihime hajtott végre automatizált űrrandevút egymással földkörüli pályán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.