Az alábbiakban Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvéből fordítunk részleteket magyarra:

A holdsétához különleges szkafanderre volt szükség. A Holdra tervezett szkafanderrel szemben támasztott követelmények sokkal szigorúbbak voltak, mint a „sima” űrsétán használatos szkafanderé, mivel:

• Hosszú ideig ki kellett tartania, hogy elég idő legyen a holdfelszíni kutatómunkához
• Ki kellett tartania akkor is, ha esetleg a kozmonautának gondjai adódtak volna az LK-ba való visszatérés során.
• Ellenálló talpak és csizmák kellettek a Hold felszínén járkáláshoz
• Strapabírónak kellett lennie, hogy ne szakadjon ki akkor sem, ha a kozmonauta elesik.

Az orosz szkafanderek múltja a Légierőnél az 1930-as években használatos túlnyomásos ruhákig és a ballonos repülésekig nyúlik vissza. Az első emberes földkörüli küldetésre egy világos narancsszínű szkafandert fejlesztettek ki. Az első űrsétán használt szkafandert – a Berkutot – 1963-ben készítették el, ezt viselte Alekszej Leonov, amikor 1965 márciusában az emberiség első űrsétáján vett részt. Ezt követően – mivel hasonló manővereket terveztek a holdutazások során is – egy követelményrendszert adtak ki a szkafanderek tesztelésére, hogy a ruha alkalmas legyen arra, hogy a kozmonauta az űrhajó külsején menjen át az LK-ba, majd vissza.

Ezeket a finomításokat Jevgenyij Krunov és Alekszej Jelisejev kozmonauta 1969 januárjában tesztelte, a szkafandert Jastrebnek hívták. Ez volt az első teljesen önállóan használható űrruha, ami a levegő utánpótlását nem a kabinból nyerte: ehelyett külön, zártrendszerű életfenntartó rendszert használt. A Szojuz-5-ról a Szojuz-4-re való egyórás űrséta alkalmával a kozmonauták egy lábukra szíjazott hátitáskát használtak (az ajtók túl szélesek voltak ahhoz, hogy a hátukon viseljék).

Speciális szkafandert fejlesztettek ki a holdséta számára. Viszilij Misin főkonstruktőr határozta meg, hogy a holdsétára szánt speciális, fél-merev szkafandernek milyen követelményeknek is kell eleget tennie. Ugyanakkor egy másik, ettől eltérő megközelítés is kínálkozott. Eszerint egyszerűbb lett volna az Alekszej Leonov által a Voszhod-2 küldetésén használt Berkut-szkafandert továbbfejleszteni. A tervezőmunka 1966-ban kezdődött. A szkafandert Krecsetnek hívták – bár, ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor a Krecset egy kísérleti modell volt, a végleges verzió a Krecset-94 lett. A szkafander fejlesztésével a Gaj Szeverin által vezetett Zvezda irodát bízták meg, ugyanazt a vállalatot, ami a korábbi szkafandereket is készítette. A tervet 1968. március 19-én hagyták jóvá. Ezzel párhuzamosan a Zvezda iroda az Oriol nevű, hagyományos, puha szkafandert is megtervezte és legyártotta, de a jobb teljesítményű Krecset lehetett mindvégig a favorit.

Az amerikai vagy a korábbi, orosz szkafanderektől eltérően, amiket darabonként kellett az űrhajósoknak magukra ölteni, az újabb orosz szkafander fél-merev volt, és egyetlen darabból állt, amibe a kozmonauta a hátán lévő nyíláson át mászhatott be. Ez egy radikális megoldás volt, amivel a Krecset gyakorlatilag önmagában is egy űrhajóvá vált. Az ötlet azonban nem volt új: Konsztyantin Ciolkovszkij 1920-ban már részletesen vázolta a koncepciót „Földön túl” című tudományos-fantasztikus regényében. A szkafander nagy előnye volt, hogy minden méretre passzolt, és a belsejében lévő kozmonauták saját méretükre igazíthatták. Ezzel szemben az amerikaiak a Holdon használt szkafandereket külön-külön méretre szabták. A Krecsetet gyorsan fel lehetett venni – vagy inkább: bele lehetett szállni –, és egy hagyományos szkafandernél nem foglalt el több helyet a kabinban.

A küldetés parancsnoka először a LOK fedélzetén vette volna fel a Krecsetet, majd űrséta keretében átment volna az LK-ba, hogy leereszkedjen a Hold felszínére. A Krecset-szkafandert a tervek értelmében 52 óra hosszat lehetett használni, egyhuzamban hat órát, és lehetővé tette, hogy a kozmonauta akár 5 kilométerre is eltávolodhasson a leszállóegységtől. Úgy becsülték, hogy a szkafandernek a Hold a felszínen négy órát kell kibírnia, ez 1,5 órára csökkent volna előre nem látott esemény miatt és félórára vészhelyzet esetén (valójában úgy tervezték, hogy egyvégtében 10 órán át lehessen használni).
A szkafander a Földön 105 kg-ot nyomott, és nagyjából ennek ötödét a Holdon. A holdséta alkalmával a kozmonauta a szkafander működését az elejéről lehajtható panelen keresztül tarthatta volna szemmel, és szabályozhatta volna. A tíz védőréteggel ellátott szkafandert strapabírónak tervezték.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.