A földi pulik két részből állnak: van egy egész jól megkülönböztethető fejük. És van az összes többi.

A földet súroló egybefüggő rasztaborítás miatt persze sohasem lehetünk egészen biztosak abban, hogy például vannak-e lábai egy pulinak. Ez egyébként a földi és a holdi pulikért egyaránt rajongó Pacher Márkus fotóján sem nyilvánvaló, holott meglehetősen ritka pillanatában kapta el kutyáját: röptetés közben.

A mi Pulink is ezt a kettős tagozódást követi, ha már a Földön is ilyen jól bevált: van egyszer a leszállóegység, amivel landol, és amiből ezután kimászik a holdjáró.
Örökös kétkedésre adhat okot az is, hogy hány szeme van valójában egy földi pulinak. A választ egyértelműen persze mi sem tudjuk, de a holdi hasonmásénál valószínűleg csak kevesebb: a leszállóegységen ugyanis két kamera, a holdjárón pedig további négy kamera figyel majd.

Ez összesen három szempárt jelent, a kamerák ugyanis kettes elrendezésben lesznek - nyilván azért, hogy az örökkévalóságig hátralévő időben ne unatkozzanak, mivel Pulinkat csak az odaútra fizetnénk be. Meg így kapunk sztereoképet is, ami szintén nem baj: egyrészt a navigáció mellett 3D-méréseket is végezhetünk velük, másrészt akár tartaléknak is felfoghatók - ha az egyik elromlik, a másik még mindig jó lehet.

Egyébiránt annyira hihetetlenül költséghatékonyak vagyunk, hogy nálunk még a kamerák is kettesével kapnak keresztnevet. Két kamerája lesz ugyanis a leszállóegységnek, ezek együttesének emocionálisan túlfűtött mérnökeink a LACA nevet adták (LAnder CAmera). A pattogós leszállás után egy rúd nő ki a landerből, ennek tetején ülnek majd, mint két poszt-apokaliptikus tekintetű hightech sirály a hajó árbocán.
Ezt a – népies nevén – póznát lehet majd távirányítással a tengelye körül forgatni, de a kamerapár is képes lesz a helyzetváltoztató mozgás egész repertoárjának bemutatására - így kívülről is megleshető a leszállóegységből kiszabaduló rover mozgása.

Helyváltoztatásra alapesetben a holdjáró további két pár kamerája lesz hivatott. Az egyik pár hátrafelé néz, mint az autók hátulján a tolatóradar, vagy a kettős kipufogó. A páros két tagja osztozik a sokat sejtető RECA (REar CAmera) néven.
A másik két kamera - a LACA-hoz hasonlóan - szintén egy mozgatható rúd végén pihen, ahonnan gyakorlatilag bármerre képesek nézelődni. De ezek is mindig csak párban mozognak, mint az óvodások a zebrán. Utóbbiak is a mérnöki kreativitás újabb bizonyítékait szolgáltatják: a nemkülönben ígéretes PACA (PAnoramic CAmera) megtisztelő név birtokosai. Ezek után joggal merül fel a kérdés: minek ennyi kamera? (Folyt.köv.)

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A Pulinak van egy domesztikált top-secret wikipediája, amolyan háztáji. Itt mérnökeink az okosságaikat tenyésztik: felsorolnak minden alternatívát, egy szimpatikusat kiválasztanak, a többit komposztálják, és a szerencséset ezek elfolyósodó teteméből feltáplálják. 
Ez tehát egy tenyészfarm. Végigböngészése mindenesetre legalább ugyanolyan reménytelen vállalkozás, mint az, amikor Józsi bácsi egy lájtos szombat délután nekiül, hogy kiolvassa a wikipediát.

Valahányszor azt hiszem, hogy mindent végigkattintottam rajta, hirtelen kapok egy linket, és egy olyan oldal jön be, ami látványra legalább annyira ismeretlen, mint az ősembernek a Hold túlsó oldala. Így született ez a sorozat is. És így fog sok más is.

Ezen a héten a Puli látásával foglalkozunk. A divat nem sokban változott az utóbbi negyven évben a rovernavigáció terén: kamerával tájékozódtak az oroszok is a Holdon ember nélküli küldetéseik alkalmával, de nincs ez másként a jelenlegi amerikai Mars-missziók esetében sem – a nemrég elindított Curiosity-t is olyan jól ellátták kamerákkal, hogy abból egy komplett Való Világ évadot helyben le lehetne forgatni. Pulinkkal sem törnénk meg ezt a trendet.

Persze, a Holdon való tájékozódásra használhatnánk lézeres távolságmérőt is, ami még pontosabb lenne a kameráknál, és alighanem jó hasznát vennénk akkor, ha a környező hegyek távolságát kellene lemérni. De nem kell, így ez csak fölösleges teher - pláne, ha akár cirka 2 millió dollárba kerülhet a Puli minden egyes kilójának Holdra juttatása.

Kamerára ugyanis mindenképp szükség van, tekintve, hogy a versenykiírás szerint elég sok fotót kell majd visszaküldeni a Földre. Ez ugyanis a sikeres küldetés egyik alapfeltétele.
Ehhez jön hozzá a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny 4 millió dollár összértékű különdíja, amiből az a csapat részesülhet, amelyik holdjárójával történelmi emlékhelyeket fotóz le. Mint amilyenek például az Apollok leszállóhelyei is. Ennyi pénzért pedig már megéri japán turistát játszani a Holdon.

A kamerák képei alapján dől el, hogy Pulink a következő órákban merre fog portyázni.
Mivel a kommunikáció a földi irányítás és a holdjáró között optimális esetben retúrjeggyel történik, helyből jó két és fél másodperces késésben vagyunk: a rádiójel ugyanis kicsit több mint egy másodperc alatt teszi meg a cirka 384 000 kilométeres utat - egyirányban. Ugyanennyi idő alatt megy visszafelé is a parancs, hogy mit is csináljon a rover. A többi idő arra kell, hogy nagykoponyáink eldöntsék: egy-egy izmosabb holdkövet melyik oldalról kerüljön ki holdjárónk. Emiatt aztán a roverek sosem lesznek a Holdon vagy a Marson az utcai gyorsulási versenyek száguldozó résztvevői.
A kamerák tehát kritikus szerepet játszanak a küldetésben, épp ezért nagy becsben is tartják őket mérnökeink: holnapi posztunkban például már nevet is adunk nekik. (Folyt.köv.)

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A NASA épp hogy nem titkolózni akar. Ha valakinek gyanús, hogy Pulink csak 75 méterre közelítheti meg az Apollo 11, és 225 méterre az Apollo 17 leszállóegységét, azt nyugtassa meg az a tény, hogy a másik négy, közbenső küldetés - Apollo 12, 14, 15, 16 - relikviáinak többsége mellé egy méterre oda lehet kushadni. Ez pedig már egy ember esetében is javában az intimzóna.

Ennek a ténynek azzal a következménnyel kellene járnia még az igazán hardcore konteósok számára is, hogy levonják a következtetést: a legrosszabb esetben számukra nem az Apollo 11-misszióval kezdődik az emberi holdraszállások története, hanem csak az eggyel későbbivel, az Apollo 12-vel. De ez már túl nagy ugrás lenne az emberiségnek.

Előző posztunkban kiderítettük, hogy a retroreflektorok részben a konteók ellen bevethető csapásmérő eszközök, amire amerikai és orosz kutatók egyaránt gondoltak. Földrajzi hely függvényében ez ilyesmi kérdés formájában manifesztálódhatott - a kívánt rész aláhúzandó: „Jó, jó, Szergej/John, de ki hiszi majd el nekünk, hogy tényleg ott jártunk?”

Erre Szergej és John a világ két átellenes pólusán kitalálta a retroreflektorokat, de valami elkerülte a figyelmüket: az összeesküvés-elméletek felszámolásához édeskevés, hogy időnként egyik-másik obszervatórium egy-egy öles lézersugarat kilő ezek valamelyikére. Hiszen a valamirevaló konteók lényege éppen az, hogy a csillagvizsgálók is benne vannak a buliban: csak rámondják, hogy van odaát a Holdon egy olyan izé, ami visszatükrözi a lézert.

Két megoldás maradt. Az egyik az, hogy a Földről állampolgári jogon mindenki vadul elkezd a Hold felé lézerezni, de ezt nem ajánljuk: valószínűleg még bőven a visszfény előtt megérkezne ugyanis a terrorelhárítás a pilóták zavarása miatt.
Mostanában úgyis nagyon ki vannak hegyezve erre. Csak szólunk.

A másik lehetőség az, hogy Pulinkkal odamegyünk, és jól körbenézünk a Holdon: hátha a konteósok közül valaki elhiszi végre, hogy tényleg ott jártak az amerikaiak. Meg mi is.

Ehhez viszont szemekre van szükség. A Puli szemei számát tekintve most inkább egy nyár folyamán leharcolt, veterán pókhoz hasonlít – egy tisztaságmániás házvezetőnő lakásában. Hat szeme van ugyanis, ami kevesebb, mintha nyolc lenne, de azért így sem rossz. (Tartalékban azért van még két szem, bevetésre készen, mint a protézis a pohárban.)

A látásvizsgálat egy korai periódusából való az alábbi videó, amit nem a végleges kamerák egyike készített – szigorúan szemléltető jelleggel.
Végleges kamera már csak azért sem készíthette, mert azok még a boltban vannak, bár mérnökeink már tudják, mi kell a viszonylag olcsó holdkamerához. Pénz.
Úgyhogy most erre is kell valamennyi, a jövő héten pedig ennek jegyében a blogon kibeszéljük, milyen kamera lenne a legmegfelelőbb erre a célra.

(Folyt.köv.)

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Az amerikaiak és az oroszok is számoltak az összeesküvés-elméleteket szövögető földlakókkal. Csak hát, alábecsülték képességeiket. Nem kicsit.

Egy valamire ugyanis nem gondoltak: ahhoz, hogy a Földön a holdraszállást illetően minden kételyt sikerüljön eloszlatni, minimum kétszer alufóliába kellene csomagolni az egész Holdat, de erre is csak legyintenének az igazán hardcore konteósok, mondván: „nem megmondtuk, hogy vannak ufók?!”

A holdraszállás tagadása egy viszonylag újkeletű XX. századi világvallás, ami a holdraszállással egyidős, és számos követőre tett szert. (Elterjedésében a misszionárius szerepét ez a 2001. februárjában sugárzott TV-műsor játszotta, ezt képkockánként itt szedték ízekre.) Ellenük pedig vajmi csekély védelmet nyújt az a pár négyzetméternyi retroreflektor, ami itt-ott heverészik a Holdon.

Retroreflektorozni egyébként ősi magyar szokás, és mint sok kutató életrajzából kiderül, ennek is legalább egyik felmenője magyar: 1946-ban Bay Zoltán traffizta le radarral a Holdat.

Működési elvük egyszerűbb, mint egy durr-defekt: az amerikaiak és a szovjetek is abból indultak ki, hogy amennyiben valamit megvilágítunk valamivel, mondjuk, lézerrel, annak fényét minden, önmagára egy kicsit is adó tükröződő felületnek illik visszaverni. A retroreflektor pedig pont ilyen.

Ezekből összesen öt van a Holdon, az ajánlás szerint közelükbe csak a kifejezetten példás magaviseletű holdjárók merészkedhetnek – azok is csak lapos kúszásban.
Hirtelenkedő hebehurgyáknak ellenjavalt a megközelítésük, mivel egy óvatlan pillanatban kerekeikkel, vagy éppen botsáska lábaikkal felkavarhatják a legendásan finom szemcséjű holdport, aminek egy része – jobb dolga nem lévén – a retroreflektorokon pihen majd meg.

Ez csak annyiban zavaró, hogy utóbbiak még most is működnek, bár ez azért némi túlzás; jellegében valószínűleg a sokak által elképzelt álom-munkahelyre emlékeztet: csak fekszenek bele a világba, és ha lézerrel rájuk világítanak, akkor veszik a fáradtságot, és visszaverik a fényét. Ilyesmi azonban nem túl gyakran történik.

Ennek egyik oka például az lehet, hogy a kutatók a feladat nehézségi fokát – ti. a Földről lézerrel megvilágítani egy Holdon lévő retroreflektort – ahhoz hasonlítják, mintha egy puskagolyóval szeretnénk egy érmét eltalálni 3 kilométer távolságból. Nagyon sokáig a többi között a texasi McDonald obszervatóriumból próbálkoztak ezzel, valószínűleg innen származik a déli államhoz és a western-csizmás csillagászokhoz jól passzoló párhuzam is.

Hivatalosan a retroreflektorok fő célja a Föld-Hold távolság mérése, így tudjuk például, hogy évente közel négy centivel kerül tőlünk messzebb a Hold. De nem titkolt cél az is, hogy bolygónk összeesküvés-elméleteit gyártó lakóit megnyugtassák: igenis, járt ember a Holdon.
Talán ezért van az, hogy a NASA ajánlásában nem csak az Apollo 11, 14 és 15, hanem a két szovjet Lunohod retroreflektorát is pártfogásába vette. (A képen ez az a kis nyitott, hatszögletű, leginkább egy lehajtott fedelű bonbon-dobozra emlékeztető valami. Találd el a Földről.)

Mindhiába. A Szovjetunió és az Egyesült Államok együttvéve is kevésnek bizonyult a holdraszállással kapcsolatos konteók felszámolására, hiszen ehhez valószínűleg a bolygó minden lakója számára ki kellett volna postázni egy lézerkardot. Marad az alufólia.

Vagy a konteók. Nincs választás: oda kell mennünk. (Folyt.köv.)

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Blogunk utóbbi néhány posztjához érkezett kommentáradatban az egyesek által felvázolt konteókat biztosan nem képes alapjaiban megrázni az a tény, hogy az amerikai holdraszállások egyik perdöntő bizonyítéka éppen a Holdat szintúgy megjárt szovjetek hallgatása volt.
Hiszen gondoljunk csak bele: az űrversenyben mekkora fegyvertény lehetett volna már, ha, mondjuk, kiderül, hogy az amerikaiak blöfföltek. Egy ekkora ziccert Hruscsov ki nem hagyott volna. Pedig kénytelen volt, mivel az amerikaiak tényleg ott voltak.

Persze, azóta már Európa, Kína, India és Japán is elmerészkedett odáig, de egyiküktől sem érkezett az amerikaiak holdi jelenlétét kérdésessé tévő bizonyíték. Vagy: az ötvenes évektől kezdve mindannyian úgy eltévedtek, de még itt a Földön, hogy a Hold helyett egy hollywoodi stúdió holddíszletei közt kötöttek ki. Esetleg Bollywoodban.
Tanúkból az idők folyamán azonban csak egyre több lesz a Holdon, amelyek mind-mind megerősíthetik az amerikai holdraszállás tényét. Köztük lehet a mi Pulink is a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar résztvevőjeként.

Előző posztunkban szó volt arról, hogy az újonnan érkező holdjárók számára 75 méteres közelségből élvezhető az Apollo 11, míg az Apollo 17 ennél valamivel távolságtartóbb: csak 225 méterről vehető szemügyre. De azért ez sem rossz. Mindez a NASA által javasolt protokollban olvasható, amit műemlékei védelmében adott ki – különös tekintettel az előbbi két misszióra.

Ha azonban nem ragaszkodunk az embert elsőként és utolsóként Holdra juttató NASA-küldetések történelmi helyszíneihez, lehetőségeinket szinte végtelenre duzzasztja a napszél. Az Apollo-program alfája és omegája között ugyanis még találunk másik négy expedíciót – ezek relikviáit viszont egészen közelről körbe lehet szaglászni.

Az Apollo 12, valamint az ezt követő három misszió (Apollo 14, 15, 16) tárgyi emlékeihez ugyanis robot-karnyújtásnyi közelségbe lehet merészkedni. Bár leszállóegységeiket legfeljebb három méterről lehet csak megugatni, az összes többi relikvia esetében mindössze egy méter távolságtartást kér az űrhivatal. Ilyen távolságból a Földön már intimgyantázást is vállalnak, hát még fotózást.

Makrófotók tömegei várhatók tehát a holdjárókról, a mérőműszereket tartalmazó ALSEP-egységekről, a kőzetminták begyűjtési helyeiről, valamint az összes többi Holdon hagyott csecsebecséről, ideértve például az amerikai zászlót, a szerszámokat, valamint személyes kedvencünket: az erre-arra elhajigált vizeletgyűjtő tasakokat. Utóbbiak is műemlék-státusznak örvendenek, amit "kacsaként" emlegetett földi társaik csak ritkán érnek el a kórházi ágytáltartó polcain.
De ugyancsak egy méterre megközelíthetők a Surveyorok maradványai is.
 
Ezeken a helyeken egyébként simán motocross-bajnokságot is rendezhetnénk, anélkül, hogy tekintettel kellene lennünk az űrhajósok lábnyomaira, vagy épp a holdjárók keréknyomaira.
Úgy tűnik, a NASA inkább beáldozta a közbülső Apollo-missziók lelőhelyeit a versengő csapatok számára dühöngőnek, remélve, hogy cserébe legalább az első és az utolsó Apollo-küldetés leszállási helyét megkímélik majd.

Egy tabu azért még ezeken a helyszíneken is maradt a potenciális holdjövevények számára.
Ez pedig nem más, mint a Föld-Hold távolság lézeres mérésére szolgáló kütyü, a retroreflektor. Erről következő posztunkban számolunk be részletesebben. (Folyt.köv.)

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!