Ebben a posztban végre kiszabadulunk a két kilométer sugarú körök vonzásából, és a határtalanság érzésével kezdjük meg menetelésünket a NASA Holdon hagyott legféltettebb kincsei felé. Egészen a következő határig.

Bár rendszeres olvasóinknak könnyen támadhat azaz érzése, hogy az egyik tiltott zóna a másikból úgy bukkan elő, mint a matrjoska babából az egyre kisebb méretű fabábuk, most ünnepélyesen megnyugtatunk minden aggódót: nincs tovább.

A múlt héten taglalt, a NASA által kijelölt két kilométer sugarú mágikus körök az újonnan a Holdra érkező csapatok leszállóegységei által keltett porvihar és törmelékeső elől hivatottak megmenekíteni az amerikai öntudat földöntúli Szabadság-szobrait. Ez ugyanis csúnya sebesüléseket okozhat a relikviákon, ahogy azt a NASA-nak is nem egyszer volt alkalma kipróbálni.

A Holdon két hely van, ahonnan legszívesebben még a világvégét is kitiltanák az amerikaiak. De a meteorokat mindenképp. Ez pedig nem más, mint az Apollo 11 és az Apollo 17 leszállóegységének környéke. Előbbi azért fontos, mert ember a Holdra ekkor lépett először, utóbbi meg azért, mert ekkor lépett utoljára. Követhető logika.

Ezért tűnik úgy, hogy az amerikai űrhivatal minimum eret vágott magán, amikor ajánlásában egészen elfogadható méretű újabb körökkel ajándékozta meg az emberiség Holdra kiruccanást fontolgató részét.

Ugyanis miután a két kilométer sugarú körön kívül leszállt a holdkomp, előbb-utóbb a holdjáró is kikászálódik belőle. Esetünkben ez lenne a mi kis Pulink.
Űrállatkánk pedig a következő pillanatban már csaholva vágtázna át ezen a határon, és közelítené meg rohamosan az Apollo 11-et: 75 méterre lenne tőle, amikor visszarántaná a NASA képzeletbeli póráza: eddig és netovább.
Lássuk be azonban, hogy a két kilométeres körhöz képest a 75 méter már jóval versenyképesebb opció.

Az Apollo 17 esetében ez a távolság kicsit nagyobb: ott az amerikai leszállóegységtől számított 225 méter sugarú körön belülre a NASA nem szeretné, ha bárki is bemenne. Ez a különbség azonban nem azért van, mert az űrhivatal többre tartja az utolsó küldetést az elsőnél, hanem mert az Apollo 17 utasai jóval nagyobb területen kószáltak a Holdon.

Ezen nyomok érintetlenségét kívánná a NASA megőrizni a jövő számára. Legalábbis, azt, ami az eltelt pár évtizedben megmaradt belőlük. De vajon mi a helyzet a többi műemlékkel? A következő posztban kiderítjük ezt is.

(Folyt.köv.)

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Ha van ember a Földön, akiről valószínűsíthető, hogy évi három születésnapja közül kettőn messzire elkerüli a környezetében fellelhető összes számítógépet, akkor az minden kétséget kizáróan csakis a jelenleg 82 éves Jim Lovell lehet. Ő az, aki látta a Télapót is. Aki egyesek szerint ufó.

Jim az Apollo 11 legénysége után talán a legismertebb űrhajós, aki népszerűségét leginkább az Apollo 13 küldetésnek - illetve annak túlélésének - köszönheti: ennek során valószínűleg sokkal intimebb kapcsolatba került a fedélzeti számítógéppel, mintsem szeretett volna. A sztori ismerős: sokat kellett számolnia rövid idő alatt, miután a szervízmodul oxigéntartálya felrobbant, és a Karl May könyvekből ismerős fordulattal magával vitte a fedélzeti számítógép áramellátásának javát, amit így a Föld légkörének megközelítéséig kikapcsolt állapotban nézegethettek csak. Ez volt Jim harmadik születésnapja.

De volt egy második is. Ez az incidens kevésbé ismert, mivel Jim (a kép bal szélén) eggyel korábbi útján történt, ami egyébként pont az Apollo 11 előtt kövezte ki az utat – ha már nagyon képzavarosak szeretnénk lenni. Ez pedig az Apollo 8 volt, aminek során szintúgy elkerülhetetlenné vált az iszapbirkózás a számítástechnikával.

Történt ugyanis, hogy Jim véletlenül kitörölt a számítógép memóriájából pár bitmorzsát, ami épp elegendő volt ahhoz, hogy a Holdtól épp hazafelé tartó modult a skizofréniába kergesse. A fedélzeti számítógép ugyanis ettől kezdve rögeszmésen azt képzelte, hogy a kabin még mindig a földi indítóálláson várakozik a startra, épp ezért kétségbeesetten próbálta a modul helyzetét ennek megfelelően korrigálni, ami azért elég kudarcra ítélt vállalkozás valahol a Föld és a Hold között félúton.

Lovell ezt a feladatot is manuálisan oldotta meg, persze, csak azután, hogy egyáltalán rájött a hiba okára. Mindössze 10 perc alatt, a csillagok állásából számolta ki a helyes koordinátákat, ennél már csak az tartott tovább, amíg bepötyögte azokat a gépbe.

Ez egyébként röviddel azután történt, hogy a Hold háta mögül kibukkanva a Télapó létezéséről tájékoztatta a földlakókat, mihelyt helyreállt a rádiókapcsolat: „Tájékoztatunk mindenkit, van Télapó.” Erre a földi központ így reagált: „Vétel, ezt ti tudhatjátok a legjobban.”

Nem kizárt, hogy a számítógépes malőr is csak egy fanyar humorú meglepi volt a "leleplezett" Télapó részéről, akinek személyazonosságát egyesek megkérdőjelezik. Az ufóhívők ugyanis még most is kész tényként kezelik, hogy a NASA-nál ezidőtájt a földönkívüliek kódneve volt a "Télapó". Ha így is volt, az előzmények ismeretében kétséges, hogy a legénységnek elég ideje lett volna észrevenni őket.

És a beígért meglepi: most virtuálisan teletömködi Olvasóink okostelefonját a Mikulás: elkészült ugyanis az androidos Puli app - az alkalmazás ide kattintva letölthető.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A múlt héten végigfutottunk a NASA által javasolt négy kilométer átmérőjű mágikus körök mentén, amiket az űrhivatal az Apollo és a Surveyor missziók tárgyi emlékeinek védelme érdekében jelölt ki köréjük. A becsapódott holdszondák – például: Rangerek – körül ennél kisebb, mindössze egy kilométer átmérőjű kör kerülete jelzi a demarkációs zóna határát.

Mindez csak olaj volt a szűzre, legalábbis azoknak, akik megőrizték elméjük ártatlanságát a holdraszállást illetően, és megerősítette őket abban – ahogy egyes kommentekben olvasható – hogy ember még nem járt a Holdon. Máskülönben miért ne lehetne közelebb húzódni ezekhez a relikviákhoz, és kicsit körbeszaglászni őket űrkutyánk kifinomult szaglóreceptoraival?

A dolog úgy elfajult, hogy már a Puli facebook-oldalát is lájkolta a kétely, valaki például egészen odáig merészkedett, hogy megkérdezze: „mi van fent? papír makett???”
És igen: ha csak két kilométerre lehetne megközelíteni a NASA szétdobált cuccait, az valóban gyanús lenne.

A Holdon ugyanis ez a két kilométer pont olyan, mintha a vörösboros kólával leöntött szőnyegre ráhúznánk egy második szőnyeget, ami épp csak képes eltakarni az alatta éktelenkedő foltot - kábé ez a távolság ameddig egy átlagos magasságú ember a Holdon állva ellát: ott ugyanis 1,8 kilométerre húzódik a horizont.

A holdjárók azonban ritkán nőnek ilyen magasra, inkább mélynövésűek: az amerikai műemlékekre nyíló kilátás szempontjából tehát még nyomorúságosabb helyzetben vannak.
Felmerülhet, hogy a NASA esetleg valóban titkolni akar valamit. Feltéve, hogy a két, illetve fél kilométer sugarú körök által határolt demarkációs zónák nem csak a leszállóegységekre vonatkoznának. De csak azokra vonatkoznak.

A leszállóegységek pedig előbb-utóbb kinyílnak, mint a tavaszi virág, és szerencsés esetben kibújik belőlük tartalmuk: a holdjáró. Utóbbiakra azonban teljesen más játékszabályok vonatkoznak, amiket ezen a héten veszünk sorra, hogy megtudjuk: meg lehet-e mondjuk kurkászni az Apollo 11 egyik-másik elemét.

Előtte azonban december 6-i különszámunkban átnyújtjuk a Télapó létezésének első bizonyítékát. Aki egyesek szerint UFÓ. Meglepi is lesz.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Azt talán még a NASA sem tudja, hogy Holdon hagyott tárgyi emlékeire egyetlen valódi veszély leselkedik, és az nem a kínai űrprogram. Hanem mi magunk. Hálószobatitkok következnek saját holdraszállásunkról.
Az űrhivatal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny résztvevői részére kiadott ajánlásában leginkább egyféle landolási módszerre számít: arra, hogy minden csapat fékezőrakétákkal érkezik majd a Hold felszínére, ahogy például az Apollo missziók is tették. Ezért is jelöltek ki két kilométer sugarú köröket műemlékeik körül, és számolták ki részletekbe menően, hogy mi az a minimális távolság, ahol még az Apollo 11 is biztonságban érezheti magát a frissen érkező űrtelepesek fékezőrakétáitól.

A számolgatás eredményeként kapott mágikus kör azonban esetünkben hatástalan lenne. Mérnökeink ugyanis a világtörténelem első űrmérnöki diplomával felszerelt hightech boszorkányának vezetésével most egy olyan főzetet kotyvasztanak titkos konyhájukban, ami képes eltüntetni a Holdról a NASA műemlékeinek egy részét. Erre a következtetésre is juthat az amerikai űrhivatal az alábbi animáció láttán:

(Az animációt a Melon FX készítette nekünk, és holdmissziónk fázisait mutatja be elejétől a végéig, amikor 2012 első felében várhatóan teljes egészében elkészül. Az animáció alatt a népszerű lemezlovas - DJ Wondawulf - ténykedése hallható.)

Szándékaink komolyságához tehát nem férhet kétség. A módszer egyébként nagyon ismerős lehet a NASA számára, mégpedig saját, első generációs Mars-expedícióiból.
A különbség annyi, hogy főzetünkből két összetevő biztosan kimarad: az egyik a hőpajzs. A másik az ejtőernyő. Mindkettőre ugyanis csak légkör esetén lenne szükség. A Holdon pedig ilyenből nem sok van.

Hasonlóság viszont, hogy Pulink sebességét is rakétával fogjuk vissza, ez azonban olyan magasságban történne, amitől még biztosan nem kavarodik fel a finom szemcsés holdfelszín. Meg talán még a NASA sem. Nem megyünk tehát annyira közel a felszínhez, hogy törmelék repkedjen. Viszont azon a helyen, ahol be fog csapódni végül a fékező fokozat, sok minden fog repkedni. De az űrhivatal aggódó illetékesei számára a megpróbáltatások hosszú sora ezzel még messze nem ért véget.

A póráz ugyanis elszakad, és Pulink elszabadul. A következő, a Mars-roverek érkezését bemutató videó első percének végefelé látható jelenség ismétlődne meg a jóval kisebb gravitációjú Holdon. Ehhez hasonlót földi halandó csak akkor lát, ha az előtte haladó platós IFÁ-ról rázúdul egy teljes rakomány krumpliszsák.

Ez azonban tipikusan nem az, amit precíziós landolásnak hívnak a NASA-nál. A gondosan kiszámolt két kilométeres sugarú körök értelmüket vesztik egy pattogatott Puli esetében. Mérnökeink szerint ugyanis az már jónak tekinthető, ha egy 30 kilométeres körön belül sikerül landolni. A leszállóhelyeket is úgy választották ki, hogy legyen sok hely a pattogásra.

Azt azonban most is javában számolják, hogy még a kínai holdraszállás előtt abbahagyja-e Pulink a pattogást, és képes lesz-e még ebben az évezredben kikászálódni holdjárónk a leszállóegységből...

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A helyzet az, hogy a NASA már rég túl van mindazon, amitől a Holdon porosodó műemlékeit óvni próbálja. (Előzmények: itt és itt.) Az ajánlás, amivel két kilométeres sugarú demarkációs körön kívül szeretnék tartani az újabb expedíciókat - így a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny résztvevőit - javarészt épp saját, keserű emlékeiken alapul. A NASA-nál jobban ugyanis még senki nem zúzott le műemléket. Sajátot biztosan nem.

Azzal kezdődött, hogy az Apollo 12 leszállóegysége 155 méterre landolt a Surveyor 3-tól, ez utóbbiról később anyagmintát is vettek. A Surveyor ugyanis egy kráterben időzik – valamivel több mint 4 méterrel a felszín síkja alatt.
Esetében ez azzal az örvendetes fejleménnyel járt, hogy pont fölötte húztak el az előző posztban vázolt részecskék, amiket az Apollo 12 fékezőrakétái indítottak pusztító útjukra landolás közben. Ennek ellenére a holdkomp úgy megszórta a Surveyort, ahogy a pubertás szokta a tinik arcát pattanásokkal.

Mindez pedig azt jelenti, hogy a száguldó, műemlékgyilkos porfelhőben egymással ütköző részecskék egyike-másika kiesett a „ringből” a Surveyor pechjére.
Ennél nagyobb pechje már csak akkor lett volna, ha történetesen nem egy kráterben parkolna, és a gyilokfelhő teljesen beteríti: ez esetben a szemcsék - méretük és sebességük függvényében - mind rajtahagyták volna ujjlenyomatukat: mintha csak a szélvédőnket érő kőfelverődést tanulmányoznánk a régi ötös úton egy sódert szállító Kamaz mögött.

De van más is. Az Apollo 15 és 16 felszállása során egy felszínen hagyott lemez találta el kis híján a Holdra frissen telepített mérőműszereket. Az Apollo 11 és 12 missziók által hátrahagyott, épp a holdpor vizsgálatára készült kütyük napelemtáblái pedig az asztronauták távozását követően hol több, hol kevesebb fényhez jutottak - attól függően, hogy a Hold körül áramló, felkavart lelkiállapotú részecskék éppen merre jártak, és eltakarták-e őket.

A NASA mindezekből – és sok másból – arra a következtetésre jutott, hogy két kilométeres sugarú körök épp elég védelmet nyújtanak műemlékeik számára.

A Hold felszínének egy tetszőleges pontján álldogálva ugyanis körülbelül 1,8 kilométerre húzódik tőlünk a horizont. Tehát a két kilométer sugarú körön kívüli landolás esetén a porfelhő nehézsúlyú versenyzői a műkincsekig nem jutnak el, a pehelysúlyú részecskék pedig a Hold gömbformája miatt épp a féltett, bár eléggé megtépázott műemlékek fölött húznak majd el. A maradék kevésről meg még a NASA is úgy gondolja, hogy azt ossza be az Apollo 11. Valahogy így:

 (Az illusztrációért köszönet Lacának.)

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!