Megingathatatlan meggyőződésünkké kezd válni, hogy az emberiséget sújtó nyűgöket – a gazdasági világválságot is beleértve – csak azért nem sikerült még megoldani, mert egy kritikus szereplőt a döntéshozók mindeddig figyelmen kívül hagytak. Mégpedig a csillagászt.

Tegnap a fél Puli-csapat azzal foglalatoskodott, hogy előző posztunkhoz videót kerítsen, amin pasi asztronautákat lehet látni űrséta - és ezzel egyidejű űrszemetelés – közben: azt akartuk demonstrálni ugyanis, hogy nem csak nők képesek százezer dolláros cuccokat egy egyszerű csuklómozdulattal elengedni a világűrbe. Nem talált senki semmit. Pedig kellett volna.

Ezzel állt volna ugyanis helyre a világegyetem harmóniája. Úgy tűnt, a női asztronauták bájos ügyetlenkedései finoman szólva is túlreprezentáltak a videómegosztókon. Aztán jött Laca, a csillagász ezzel:

A videó sokkal kevésbé látványos a hölgyek mutatványaihoz képest. Főszereplője Piers Sellers, aki úgy fest, hogy 2006-ban Mike Fossum társaságában kozmetikai műhelyt nyitott az űrben: spatulájával különböző gyanúsabbnál-gyanúsabb anyagokat keneget a Discovery hővédő pajzsára, ez a sötét anyag például leginkább a gyantára emlékeztet minket a modern szépségszalonok inkvizíciós eszközei közül. A spatula azonban elszabadult a világűrbe, amit ő személy szerint nagyon sajnált. Azt viszont mi sajnáljuk rettenesmód, hogy ennél több kompromittáló videó egészen egyszerűen nincs a neten a hímnemű asztronauták ballépéseiről. Bocsánat, hölgyek. Pedig megpróbáltuk.

Kárpótlásul viszont eláruljuk, hogy a halálban mindenki egyenlővé válik.

Űrszemétként a legritkább esetben gondolnánk egy halott hamvait tartalmazó urnára. Mégis ezt kell tennünk: Gene Roddenberrynek, a Star Trek sorozat kitalálójának ez is megadatott. Meg az is, hogy holtában tesztrepülésen vegyen részt: hamvainak kisebb részét a Columbia űrsikló vitte magával, innen is engedték szabadon. A rúzsméretű kapszula egy tiszteletkör után belépett a Föld légkörébe. A természetes krematóriumban a biztonság kedvéért aztán újabb hamvasztást kapott.

Ha már az esélyegyenlőséget az élők és a videómegosztók között nem találjuk, joggal várhatjuk ezt épp a holtaktól. Gene hamvainak maradékát 2008-ban elhunyt felesége hamvaival együtt, több éves csúszást követően a tervek szerint épp idén fogják kijuttatni a világűrbe. Róluk azonban nem a NASA gondoskodik, hanem a Celestis Inc. Ők ugyanis egy űrtemetkezési vállalat, akik az Astrobotic leszállóegységéből rögtön le is stoppoltak maguknak öt kilót a közel 110 kiló szállítására alkalmas raktérből. Így könnyen elképzelhető, hogy valamilyen híresség hamvai lesznek útitársaink a Holdig, hiszen megtörténhet, hogy Pulink is az Astrobotic partnere lesz.

A Roddenberry házaspárt tartalmazó szállítmány azonban nem gyarapítja majd azt a 20 ezer darabos űrszemét-puzzle-t, ami jelenleg is a fejünk fölött kering. Az elképzelés szerint földi maradványaik már soha többé nem térnek vissza bolygónkra: mindketten a Voyagerek nyomába erednek: ki, a bolygóközi térbe. Példájukat egyelőre nem szeretnénk követni, beérnénk mindössze annyival, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében elsőként jussunk el a Holdra.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Epekedve vártuk, hogy a világűrben nő ajkáról elsőként csendüljön fel a hírhedt F-fel kezdődő, négy betűs angol szó szimfóniája, ami szerintünk minimum indokolt egy 100 ezer dolláros cucc elvesztésekor. Mindhiába: előző posztunk főszereplői ugyanis úri űrnők, akik ilyesmire még a NASA csődbevitele árán sem vetemednének. Sebaj, gondoltuk, majd a pasik kárpótolnak mindezért. A várva-várt katarzis azonban ezúttal is elmaradt.

Utóbb már Lacát, csapatunk csillagászát is bevetettük, hátha a videómegosztók végtelenjében rálel az életnek eme rövid, ámde nélkülözhetetlen nyomára. Pedig már egy egészen leheletfinom, szinte csak ultrahang-tartományban fogható „fuck”-szócskával is beértük volna – hiszen erről van szó.

Eközben azt a felfedezést tettük, hogy a nőket valószínűleg sokkal inkább szeretik az USÁ-ban is áztatni – férfi asztronautáról szemetelés közben ugyanis egyetlen megveszekedett kósza képkockát sem találtunk. Úgy tűnik, hogy az esélyegyenlőség ezen a téren még várat magára. Pedig jó lett volna viszontlátni, hogyan kell egy bármilyen csekély dolgot férfiasan elveszteni a világűrben. Mert volt ilyen, nem is egyszer.

Piers Sellers Mike Fossum társaságában épp a NASA legújabb fejlesztésű trutymóját kenegette szét szép, egyenletes mozdulatokkal a Discoveryre 2006-ban: lehet, hogy ő maga is megijedt az elétáruló látványtól, mindenesetre eldobta a spatulát. Ami ráadásul saját bevallása szerint, még a kedvence is volt.
Az űrkutatási hivatal ekkor már egy sor biztonsági anyag fejlesztésével kísérletezett, amik használatával szerintük megelőzhető a Columbia 2003-as katasztrófájának megismétlődése.

2001 márciusában Jim Vosst a lábánál fogva a Discovery robotkarjára szerelték, így kellett Nemzetközi Űrállomást szerelnie – ősi szokás ez a NASA-nál. Az asztronauta horgonyzásához szükséges kengyel azonban egyszer csak önállósította magát, és eltűnt az űrben. De nem ment messzire, emiatt aztán a küldetés későbbi szakaszában a Discovery hajtóműveit be is kellett indítani: az űrsiklónak el kellett kúsznia a darabka elől.

Ed Whitetól mindenesetre nagyobb gurítást vártunk volna – ő első amerikaiként vett részt űrsétán. Ehhez képest csak egy sovány kesztyűt eregetett a világűrbe, ami pár hónap múlva égett el a Föld légkörébe érve. A videón 2:20-nál látható a nevezetes esemény:

A nőkhöz hasonlóan férfiak is szereltek napelemeket a Nemzetközi Űrállomáson, 2007 novemberében Scott Parazynski véletlenül egy komplett csípőfogó-készlettel rövidítette meg a kincstárat.

A hölgyek által okozott anyagi veszteség mellett ezek a tételek eltörpülnek, de azért az arányt némiképp javítja egy 635 kilós ammóniatartály kiszórása az űrállomás fedélzetéről: ammóniával hűtötték ugyanis kezdetben a Nemzetközi Űrállomást. Ennyi terhet macerás lett volna visszacipelni a Földre, pláne, ha magától is képes erre. Igaz, így csak egy év múlva érkezett "haza" - valahol a Csendes óceán fölött robbant fel a tartály. Sorozatunk szempontjából az akció szépséghibája, hogy ezt nem véletlenül veszítették el az űrhajósok.

Szintén nem magától zuhant ki a világűrbe Ivan Ivanovich sem 2006-ban. Így becézték a SuitSat programban résztvevő divatjamúlt szkafandert, amit a Nemzetközi Űrállomásról hajítottak ki az orosz találékonyság múlhatatlan bizonyítékaként. Az újrahasznosítás jegyében azt próbálták ki, hogy az avitt űrkosztümök műholdként hogyan funkcionálnak.

Összességében tehát elég rosszul áll a nemek harca az űrversenyben: úgy tűnik, a nők hagyták el a legértékesebb dolgokat a világűrben, mégpedig jellemzően a tükörként és sminkasztalként is remekül funkcionáló napelemtábla környékén.

Mindenesetre, mi nem biztos, hogy csak szimplán szomorúak lennénk, ha egy űrsétát hibáztathatnánk egy-két holmink eltűnéséért. Viszont ahhoz, hogy minél több cuccunk kerülhessen ilyen veszélybe, a Ti segítségetekre is szükségünk van. Együtt meg tudjuk oldani, hogy Pulink a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) holdverseny keretében az első hungarikum jellegű űrszemét Hungarian Lunar Heritage Site, azaz Magyar Holdi Történelmi Hely lehessen majd a Holdon, ahogy ez az amerikai Apollok esetében is történt. Természetesen, esetünkben is csak a küldetés sikeres befejezését követően kerülhet ilyesmikre sor.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Az űrkutatás bonyolultságát csak egyvalami képes überelni. Ez pedig a női táska. A kettő metszéspontján találjuk Heide Stephanyshyn-Piper 2008 novemberi űrsétáját. Az asztronauta-hölgy eredetileg a Nemzetközi Űrállomás napelemtábláinak egyik beragadt alkatrészét indult megreparálni, a kiruccanás azonban mégis egészen másról híresült el.

Az alábbi videó láttán ilyen mondatok tolulnak önkéntelenül agyunkba: „Pedig itt kell lennie valahol.”, vagy: „Megesküdtem volna, hogy elraktam.” Ugye ismerős? Heide vérbeli nő, aki egyre hevesebb mozdulatokkal ássa magát a táska mélyére, mintha csak a lakáskulcsot keresné a bejárati ajtó előtt. Közben előkerül egy kis "ékszeresdobozka" is: láthatóan nem ezt kutatta, így aztán egy földön bejáratott laza mozdulattal félrerakja.

Különösen bájos azonban az a tétova mozdulat, ahogyan a tőle egyre távolodó cucc után kap, majd lassan belátja a helyzet menthetetlen voltát. A videó egyébként alkalmas lehet arra is, ha egy tetszőleges kormány fölösleges pénzkidobásait szeretnénk szemléletessé tenni. Ez esetben valami ilyesmi demagóg címet javaslunk: „Így úsznak el adómillióink”. A NASA ellenzőinek különösen jól jöhetett a fenti klip, de nem dobnánk követ a személyzet kamerát kezelő tagjára sem, aki kellőképpen kizoomolt ahhoz, hogy még élvezetesebbé tegye a nem mindennapi eseményt.
Az értékében egy koronaékszerekkel telizsúfolt dobozka árával vetekedő 100 ezer dolláros szerszámosládikát amatőr csillagászok még napokig vadászták az égbolton, sőt, filmre is vették azt. Íme:

A nőket valószínűleg a Nemzetközi Űrállomás napelemtáblái hozzák lányos zavarba, elvégre ekkora tükröt csak nagyon kevés fürdőszobában láthattak korábban. A pontos okot persze nem tudjuk, azt viszont igen, hogy a hölgyek tevékenysége olykor-olykor nem kevés dollárjába fájt a NASA-nak: 2007 nyarán Suni Williams is a napelemekkel mókolt, neki a kamerája szállt el, természetesen, ez is szigorúan szó szerint értendő:

Újabb kedves momentuma az űrkutatás történetének az, ahogy Suni hátrafordulva rácsodálkozik az egy perc alatt földkörüli pályára álló korábbi kamerájára. Persze, csak azután, hogy társa rádión diszkréten figyelmezteti az őt és a NASA-t ért egyidejű veszteségre. Mentségére szolgáljon, hogy feltehetően a kamerát Suni szkafanderéhez rögzítő heveder adta meg magát. Annyi cucc van ugyanis rájuk aggatva, hogy hevederek nélkül nem boldogulnának a hasonló eltüntetős trükkökben szintúgy jeleskedő férfikollégáik sem - mielőtt még bárki azt hinné, hogy csak a nők szórják két kézzel az adófizetők pénzét.

A földi körülmények között minden kétséget kizáróan környezettudatos háztartást vezető két amerikai nő hozzájárulása csak ideig-óráig gazdagította azt a 20 ezer darabból álló űrszemét-kollekciót, ami a fejünk fölött kering, és néha bizony még a Nemzetközi Űrállomásnak is kellemetlen pillanatokat okoz. Ezen a törmelékfelhőn kell átverekednie a magát 2013 végén, vagy 2014 elején a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében Pulinkat a Hold felé röptető rakétának is. Minden okunk megvan ugyanis azt hinni, hogy űrszemétből addigra nem lesz kevesebb...

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Józsi bácsi napi rutinja lassan az lesz, hogy az időjárás-előrejelzés után meghallgatja: a csapadék mellett szórványosan hol lehet műholdesőre számítani. Vagy egyszerűen kidugja a kezét az eresz alól, és ha még lesz mit visszahúznia, akkor nem műhold esik, csak eső. A Fobosz-Grunt január 15-i megsemmisülésével kétségkívül az utóbbi idők legtestesebb példányának agóniája ért véget. Az utánpótlás azonban folyamatosan érkezik. Csak reméljük, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében Pulinkat a Hold felé szállító űrtaxi nem erre a sorsra jut. Most is kiszimatolunk a világűrbe: hogyan készül az űrszemét?

Idén január 4-én készítette utolsó felvételeit a NASA Rossi Röntgentávcsöve. Egy nappal később a műholdat kivonták a forgalomból, majd ezt követően még két napig füleltek a felőle érkező esetleges életjelek után. Mindhiába. Ezek után hivatalosan halottnak nyilvánították.
A fehér törpék, neutroncsillagok és fekete lyukak tanulmányozására szakosodott műhold 16 év szolgálat után „sötétült el”: valamikor 2014 és 2023 között lép majd be a Föld légkörébe, ugyanúgy, ahogy a Fobosz-Grunt is tette. És sok más is, tavaly szép volt a termés: először az UARS, majd a ROSAT szakadt a nyakunkba.

A Fobosz-Grunt műhold is egyike volt annak a 20 ezer darabból álló készletnek, amit űrszemétnek hívunk. És ezek csak azok, amik alacsony Földkörüli pályán keringenek – többségük a keringés közben összeütköző űrjárművek letört darabjai. A légkör ezek egy részének eltüntetéséről készségesen gondoskodik. A probléma azonban valós, ahogy már 1978-ban is az volt. Akkor a NASA csillagásza, bizonyos Don Kessler végítélet-forgatókönyvvel rukkolt elő: ahogy az ütközések miatt egyre több lesz a törmelék, egyszer csak elérkezünk arra a pontra, amikor az űrszemét száma nagyobb ütemben növekszik, mintsem hogy képes lenne azt elemészteni a légkör. Ebből kifolyólag a Földet a Szaturnusz-gyűrű módjára veszi körül a szemét, ami egy idő után életveszélyes vállalkozássá teszi az űrrepüléseket. Ez a jelenség ma Kessler-szindróma néven ismeretes.

Ez azonban nem csak elmélet. A többi között emiatt kellett január 13-án 54 másodpercre alágyújtani a Nemzetközi Űrállomásnak, ami hajtóművével mintegy 300 méterrel feljebb tornászta magát. Csak így tudták ugyanis elkerülni a karambolos Iridium-műhold egyik labdanagyságú darabkájával való csattanást, ami 7 km/s sebességnél eléggé gyilkos találkozót eredményezett volna.
1998 óta ez volt a 13. eset, amikor az űrállomásnak el kellett ugrania egy űrszemét útjából.

Bár az évek során szóba jött az is, hogy űrbéli agyaggalamb-lövészet módjára lézerrel semmisítsék meg a darabkákat, Don Kessler szerint sem ez a megoldás: meg kell akadályozni a legméretesebb űrtárgyak egymásnak ütközését. Plusz kevesebb űrszemetet kellene termelni. Következő posztunkban a többi között összegyűjtjük, hogy egy-két kétbalkezes űrhajós miként járult hozzá az űrszemét gyarapításához.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Az oroszok szerencséje az, hogy Földünk kétharmadát víz borítja, meg az is, hogy ez az arány nem fordított. Túlreagálásukból viszont az egész világ megtanulta, hogy egy űrszonda elől senki nem érezheti magát biztonságban. Még Józsi bácsi sem.

170 millió dollár zúdult a Csendes óceánba január 15-én, egyesek szerint ez volt az orosz űrprogram utolsó magánakciója – még akkor is, ha egy kínai műholdat is szállított a fedélzetén. Medvegyev elnök korábban finoman szólva sem dicséretben részesítette az orosz űrkutatásban dolgozókat a Phobos-Grunt elvesztése miatt.

A börtönbüntetés kilátásba helyezése villámgyorsan aktiválta a régi reflexeket: szabotőrök dolgozhatnak a világnak azon a túlsó, megátalkodott felén, ahova az oroszok radarjaikkal „nem látnak el”. Ezzel kimondatlanul, de az Egyesült Államokat vádolták a hiba okozásáért. Időközben hírek érkeztek arról is, hogy az űrszonda be-bekapcsolgatja hajtóműveit, mintha ezzel is fricskát akarna adni az oroszoknak. Ennél konkrétabb ismereteink vannak arról, hogy a rádiózással volt a bibi, bár egyszer-kétszer sikerült kapcsolatba lépni a sértődött orosz primadonnát játszó műholddal.

De ha már elvesztették a cuccot, legalább meg akarták jósolni pontosan, hova zuhan. Ez vakmerő vállalkozás napokkal a becsapódás előtt, de a megfelelési kényszer nem ismer határokat. Sem országhatárokat.

Január elején még Magyarországról is szó volt, de csak addig, amíg ki nem derült, hogy Madagaszkár nem mi vagyunk. Így lett a hírből január 13-ra Afrika keleti partja és a Madagaszkár közötti kicsiny tengerszakasz. Nagyot gurított volna a presztízsén Oroszország, ha ebbe a csöppnyi résbe valóban betalál a Phobos. 
Aztán január 15-én – a becsapódás napján – Kínát és a Góbi sivatagot jelölték meg a megátkozott űrszonda céltáblájául. Ettől aztán jó pár ezer kilométerre délkeleti irányban érkezett meg végül a nyomorult Phobos, a MIR-űrállomás becsapódási helyéhez nagyon közel, Chile partjai mellett. Egy másik jelentés szerint Brazília fölött történt a behatolás.

Erre licitált rá a Katasztrófavédelem közleménye, amit 20:17-kor jelentettek meg honlapjukon. Ebben a veszély örvendetes elmúltáról tájékoztatták a magyar állampolgárokat. Ennek szövegét még este fél kilenckor is a képernyő alján futó csíkban lehetett olvasni a közszolgálati televíziózás csatornáin, így a többi között például a „Magyarország, szeretlek!” c. műsor alatt. Ekkorra már kábé másfél órája a mélytengeri életformával ismerkedett a balsorsú orosz űrszonda.

„Önök a katasztrófavédelem közleményét látják.
Az Orosz Föderáció Budapesti Nagykövetsége megerősítette, hogy a világűrből visszatérő Phobos-Grunt űrszonda az Atlanti-óceán középső részén belépett a Föld légterébe. A műtárgy szétrobbanását követően a zuhanó darabok az észak-afrikai partok és Spanyolország irányába szóródnak szét.
Magyarország területén a Phobos-Grunt űrszondával kapcsolatban további óvintézkedésre nincs szükség. Közlemény vége.”

Az egyidőben a Föld több különböző pontján becsapódni képes Phobos-Grunt tehát január 15-én szívódott be végérvényesen az egész emberiség kollektív tudatalattijába - és lehet, hogy nagyobb nyomot hagyott, mint egy sikeres Mars-küldetés.

A tragikomikus elemekkel gazdagon átszőtt Phobos-sztori sok mindent elárul az űrkutatásról - 170 millió dollár bizony nem kevés pénz. És megeshet, hogy még így sem jön össze a küldetés. A Phobos-űrszonda a Mars azonos nevű holdjára indult; valamivel több mint 300 kilométerre jutott a földfelszíntől. Pulinkkal mi 384 ezer kilométerre, a Föld Holdjára mennénk, de biztosan mi sem tudjuk, meddig jutunk majd el. Ez benne van a pakliban. És bár kétségkívül hangzatos a NASA jelmondata - Failure is not an option/A kudarc nem opció - ők sem hibátlanok.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!