Megint a jó öreg trappista sajt. Ugyan van egy-két kráter, de köztük minden jópofán tükörsima. A krátereket ki kell kerülni, a tükörsimára pedig le kell szállni. Oszt' jónapot.
Ez a pofonegyszerű koncepció köszön vissza ezen a képen is: a fekete vonalakkal határolt 32 kilométer hosszú és 18 kilométer széles téglalapról sokáig azt hitték, hogy ez az Apollok számára az ideális leszállóhely; a mellékelt térkép alapjául a legjobb földi távcsövekkel évek alatt készített fényképek szolgáltak. Aztán a hatvanas évek második felében Hold körüli pályára álltak az amerikai Lunar Orbiterek, és minden borult.

A küldetések fő célja az összes lehetséges leszállóhely feltérképezése volt, ezt egy CT precizitásával teljesítették is: elölről-hátulról, körös-körül, meg úgy általában mindenhonnan fotózták a Holdat. Az első küldetés kilenc elsődleges és hét másodlagos leszállóhely-jelöltet kapott lencsevégre. A második és harmadik Orbiter már az összesen húsz potenciális leszállóhelyről készített nagyfelbontású lesifotókat. Ezeken már az egy méternél nagyobb felszíni egyenetlenségek is kivehetők voltak.

Az érintetlen tükörsima sajtfelület mítoszát a második Lunar Orbiter cáfolta meg végérvényesen. Fotóiból az már látszott, hogy nem lesz egyszerű történet embert juttatni a Holdra, aki képes onnan élve vissza is térni a Földre. Kráter kráter hátán, mindenhol kisebb kráterek a nagyobbakon belül: Szeléné csúnyán elvakarhatta gyerekkorában a bárányhimlő pettyeit, arca felnőtt korára csupa ragya lett.

A képekből fokozatosan egyértelművé vált, hogy nincs olyan szöglete a Holdnak, ami elég sima lenne ahhoz, hogy az eredeti tervek szerint kivitelezhető legyen az Apollok leszállása.
Nem volt többé kétséges: a leszállóegységre bizony kell egy gyakorlott pilóta, aki képes kézi vezérléssel, az utolsó pillanatban is korrigálni a holdraszállás helyét.

Az Orbiterek fotósorozatának képkockáit egymás mellé téve gyakorlatilag egy tájkép-mozaikot készített a NASA, majd a szóba jövő leszállóhelyeken olyan geológiai képződmények után kutattak, amik kockázatossá tehették a landolást, úgymint: durva, sziklás talaj, dombok, meredek lejtők.

Az ideális leszállóhely paramétereit egy általános iskolás is le tudná vázolni házi dolgozatában: a fő szempont a biztonság. A leszállóhely a lehető legsimább síkságon legyen, amin nincsenek kráterek és nagyobb kövek, és ha lehet, a talaj se lejtsen 2°-nál jobban, plusz ne essen a leszállás útvonalába valami nagyobb domb, hegy, szakadék, esetleg mélyebb kráter. Satöbbi. Ilyen Holdat azonban nem könnyű találni. Erre persze a NASA-nál is számítottak.

Kiszámolták, hogy navigációs hibák miatt a leszállóegység a céltól északi-déli irányban 2,5 km-t, keleti-nyugati irányban pedig 4 km-t lenghet ki. Ezt a hibahatárt a képen ellipszisek jelzik. A hatvanas évek végefelé ezeken az ellipsziseken belül próbálták meg a landolás szempontjából legkevésbé rázós helyeket finomhangolással megtalálni.
A leszállóhely kiválasztása után következett az útvonaltervezés. Az ellipszis alakú területtől keleti irányban 56 kilométer hosszan húztak két egymástól távolodó vonalat: megpróbálták elképzelni, milyennek láthatják majd a holdfelszínt a leszállóhelyhez közelítő űrhajósok – a fehér körvonalú ellipszis a célterületet, az egyenesek az ahhoz közelítő leszállóegység számára a két záróvonalat jelentik, amit a landolás során nem tanácsos átlépni.

Hasonlókat kell az égi szomszédunkra készülődő robotunkat szállító "űrtaxinak" is figyelembe venni, hisz - ahogy következő posztunkból kiderül - nem lehet elég alaposan megtervezni egy Holdraszállást. Mert mindig befigyel egy váratlan helyzet. Nincs kétségünk affelől, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt sem lehet ilyen meglepetések nélkül megúszni.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Minden jel szerint exhibicionista kedvében van a mi Napunk: január 23-án nagyenergiájú, főleg protonokból, valamint elektronokból álló felhőt indított útjára, ez 2005 óta a legerősebb napkitörés, ami óránként valamivel több, mint másfél millió kilométert tesz meg – hipp-hopp ideért hozzánk. Az ennél komótosabban mozgó részecskék a következő napokban futnak be.

Előző posztunkban szóltunk az amerikai Lunar Orbiter űrszondákról. Első képviselőjük 1968-ban indult útjára, a többi négyet a NASA cirka másfél év leforgása alatt dobálta utána: mindegyikük holdkörüli pályára állt.
A holdfelszín részletgazdag fotózása mellett feladatuk volt a földi irányítás megnyugtatása is: az Apollok felépítése rövidtávon elegendő védelmet nyújt majd az átlagos, vagy annál kicsit erősebb Napból érkező sugárzás ellen is. (Ez akkortájt még elég ismeretlen terület volt, hisz csak 1959-ben mérte meg közvetlenül is a napszelet a szovjet Luna 1.)

Nem véletlen azonban, hogy az Apollo-missziók előtt ilyesmiken kattogott a kutatók agya: 1972-ben az utolsó előtti emberes holdküldetés, az Apollo 16, épphogy csak visszasurrant a Földre, és máris beindult egy heveny napkitörés. Mi lett volna, ha útközben éri őket? Kissé meglepő módon nagyjából semmi, mivel az Apollo parancsnoki kabinjának alumíniumfala, akárcsak egy kapucnis esőkabát, szinte teljesen megvédte volna őket az űrbéli zivatartól.

A mi Napunkból érkező protonoknak ugyanis viszonylag könnyű útját állni, barikádnak némi alumínium vagy műanyag is megteszi. Már az Apolloknak is hatékony védelmi vonalaik voltak, a Nemzetközi Űrállomásnak pedig még ennél is hatékonyabb van – ez a gyakorlatban is kiderült.

Csakhogy nem kizárólag a Nap felől érkeznek sugarak, hanem a Naprendszerünkön túlról is. Ez a kozmikus sugárzás óriási energiával rendelkező szubatomi részecskékből áll, amiket felrobbanó csillagok, és óriási fekete lyukak körül forrongó anyagkorongok öklendeznek fel magukból. Ezekhez képest a napkitörések csak ártatlan tekintetű kiscicák.

A kozmikus sugarakat ugyanis a tudomány jelen állása szerint nem lehet sehonnan kizárni, mivel nagy részük minden általunk ismert védővonalon áthatol. Szinte akadálytalanul hasítanak át az űrjárművek falán: legyen az földközeli pályán, a Holdon, vagy épp esetleg úton a Mars felé. Az asztronautákat elérő részecskék károsítják a szöveteket, mellékhatásként széttöredezhet a DNS, ami egy idő után például rákot is okozhat.

Egyetlen ismert védekezés van velük szemben - leszámítva persze, egy bolygó légkörét: ez pedig épp egy erős napkitörés.

A napszél mennyisége ugyanis erőteljesen képes befolyásolni a minket érő kozmikus sugárzás nagyságát. A hiperaktív Nap ilyenkor úgy kisöpri ezeket a kozmikus részecskéket a Naprendszer belső tartományából, mint a belvárosokból a szmogot szokta az erős északi szél. Ez történt például a 2005-ös nagy napkitörés után is. Emiatt aztán a jövőben a többi között a Holdra induló emberes küldetések indítását elképzelhető, hogy pont olyan időszakokra időzítik majd, mint amilyen ez a mostani is.

Persze, egy bökkenő azért van: a landolás után a napkitörés végéig szobafogság várna a Hold felszínén, a leszállóegységben dekkoló űrhajósokra, mivel egy holdsétán már ezek a jóképű protonok is durván károsítanák az emberi szöveteket, az űrruhák ugyanis kábé annyira hasznosak ilyen esetben, mint a strandpapucs a hóesésben. És már így is eléggé ormótlanok.

Pulink, illetve a magyar holdjárót szállító jármű valószínűleg nem hálálna meg egy napkitörést, megfelelő szigetelés híján ugyanis bármely műhold is időlegesen skizofrénné válhat. A Holdraszállás előtti pillanatokban ez biztos, hogy nem növelné esélyeinket a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny megnyerésére. Egyik versenytársunk, a Frednet épp most kötött együttműködési megállapodást az ISE-vel olyan fejlesztésekről, amikkel minimálisra lehet csökkenteni a napviharok okozta károsodást az űreszközparkban.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A hatvanas évek tulajdonképpen azzal teltek, hogy amerikaiak és szovjetek felváltva csapdosták magukat a Holdhoz. Az évtized második felében viszont Szelénére gyakorlatilag sortüzet nyitottak, és intenzív ostrom alá vették: elmondható, hogy a Holdistennőnek ezidőtájt eléggé ormótlan udvarlói akadtak. És elég sűrűn. Amitől csak újabb ragyák lettek az arcán. 1966-ban még mindig fej-fej melletti küzdelem jellemezte a két nagyhatalom részvételével zajló űrpárbajt, a két egymástól gyökeresen eltérő ideológia egyetlen közös vonása az volt, hogy a pénz egyik térfélen sem számított.

Az amerikai Rangerek 1961 augusztusától kezdve szállingóztak a Holdra, azonban az első hat misszió különböző okok miatt, de kehes volt, és csak a hetedik Ranger-misszió hozta meg az első sikert 1964-ben – Kennedy bejelentése után három évvel, és két, a NASA-t érintő átszervezéssel később.
Utóbbi azonban nem szállt le a Holdra: kamikáze módjára csapódott be, miközben élete utolsó pillanataiban is hevesen játszotta a japán turistát. Így készült az első nagyfelbontású fotósorozat, amivel már kezdhettek is valamit az amerikaiak. Ez azonban még mindig csak annyit árult el a leszállóhelyekről, amennyit egy film előzetese árul el a filmről. És ez nem volt valami sok. A képfelbontás mindenesetre sokat javult a földi távcsövekhez képest, de még mindig nem volt az igazi.

Miközben az amerikaiak bőszen verték magukat a holdkőzethez, a szovjetek 1966-ban már le is szálltak robotjukkal a Holdra: a Luna 9 öt fekete-fehér panorámaképet küldött haza a szocializmus imperializmus fölött aratott győzelmének újabb bizonyítékaként. Ez az egyik fotó, látszik, hogy a Luna 9 elég ferde szemmel nézett a világra.

Ebben az évben tehát az amerikaiak is testközelből átélhették, milyen az, ha az oroszok a spájzban vannak.

Elkeseredett válaszcsapásként a NASA 1966-ban nagyüzemi holdkutatásra kapcsolt át: beindította a Lunar Orbiter programját, ennek keretében 1967 végéig öt műholdat juttatott holdkörüli pályára. Emellett 1966 és 1968 között 7 landert is küldtek az amerikaiak a Holdra – közülük öt Surveyor járt sikerrel, hiszen róluk van szó. Feladatuk a fényképezésen kívül az volt, hogy teszteljék, mennyire puhán lehet leszállni a Holdra. Az első Surveyor azonban még mindig négy hónapos hátrányban volt a Luna 9-hez képest. (Surveyor-névre hajaz a Hunveyor 15 - ez a fő projektünk az Iteráció 2-nek is hívott fázisban, ahol jelenleg tartunk: ennek lényege, hogy a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében holdjárónk koncepcióját földi körülmények között megépítsük, majd azt követően leteszteljük, erről itt olvashatsz bővebben.)

Szempontunkból főleg a Lunar Orbiterek érdekesek. Az öt űrszonda a Hold felszínének 99 százalékát feltérképezte, felvételeiken legrosszabb esetben is látszódtak már a 60 méteres alakzatok. Ez azonban egy alföldről jött embernek már egy hegynek számít. Szerencsére voltak olyan képek is, amiken ennél jóval nagyobb volt a felbontás. Nem véletlenül. A számukra kifejlesztett fényképezőgép alapja a többi között az U-2-es kémrepülőgépé volt. Elég tetemes méretű fotóalbumot sikerült kevesebb, mint két év alatt összehozniuk: 2180 nagyfelbontású és 882 közepes felbontású fényképet küldtek vissza a Földre. Ilyeneket, mint ez itt, amin már a nagy tumultusban egymást is kattintgatták a kütyük; ezen a Lunar Orbiter 3 által készített képen például épp a Surveyor 1 látható:

Ezekből a küldetésekből lett az is egyértelmű, hogy a mikro-meteoritok sem záporoznak olyan ütemben a Holdra, hogy az Apollo-program leendő űrhajósait veszélyeztessék. Kiderült az is, hogy az Apollok felépítése rövidtávon elegendő védelmet nyújt az átlagos, vagy annál kicsit erősebb Napból érkező sugárzás ellen is. A második, harmadik és ötödik űrszondával kipróbálták, hogy sikerül-e pályájukat a földi irányítóközpontból nyomon követni, ez ugyanis elengedhetetlen feltétele volt az emberes küldetéseknek. Sikerült.
Bár az űrszondák még képesek lettek volna egy jó ideig holdkörüli pályán maradni, 1968-ban eltakarították őket az Apollok útjából, nehogy bármelyikük közvetlenségével veszélybe sodorja az emberes küldetéseket.
Ez idő alatt persze az oroszok sem tétlenkedtek: 1968-ban és 1969-ben több mint tucatszor kíséreltek meg eljutni Lunáikkal a Holdra.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Nem valószínű, hogy a NASA illetékeseinél létezett valaha is idegesebb emberfajta a Föld nevű bolygón, miután 1961-ben Kennedy elnök bejelentette, hogy még ugyanabban az évtizedben az emberiség kapitalista fele egy röpke kiruccanást tesz a Holdra. A feszkó érthető: a szitu kábé olyan, mintha a MÁV-nak egy szép napon azt mondanák, hogy pár év alatt építsen ki TGV-hálózatot az egész országban.

1961-ben senkinek nem lehetett még csak egy csíraállapotú ötletkezdeménye sem arról, hogy a Hold melyik részén van az optimális leszállóhely, illetve, létezik-e egyáltalán ilyen: a földi távcsövekkel lehetetlenség úgy „bezoomolni” a Holdra, hogy például a két méteres sziklák is kivehetők legyenek a felvételen. Az alábbi kép egy földi távcsővel készült, belátható, hogy ez a részletgazdagság legfeljebb csak arra jó, hogy megtudjuk: merre érdemes leszállóhelyek után kutakodni.

Oda kellett tehát menni.
A másik aggodalomra okot adó tényező természetesen az elvtársak voltak: a tőlük való paranoiás félelem hatékony hordozórakétának bizonyult az amerikai holdprogram számára a hatvanas években, és nagyrészt ez is tette végül lehetővé Kennedy elnök ígéretének beteljesülését.

Az amerikaiak meglehetősen lúzer pozícióban érezhették magukat: a szovjetek 1961-re ugyanis már kipipálták az első műholdat, másfél hónappal Kennedy bejelentése előtt túl voltak az első emberes űrrepülésen, és két évvel korábban – 1959-ben – már kacérkodtak a Holddal. Tapasztalataikról azonban akkor sem lehetett volna többet megtudni a leszállóhelyekről, ha történetesen nem a hidegháború kellős közepén, az amerikaiakkal rivalizáló ország lett volna a Szovjetunió.

Az elvtársak 1959-ben egymás után kétszer elsőztek. A Luna 1 lett az első mesterséges műhold, ami Nap körüli pályára állt, a Luna 2 pedig még ugyanebben az évben az első ember alkotta tárgyként jutott el a Holdig, és csapódott be abba. Ezzel a teljesítményével a szovjeteké lett az első holdi űrszemét is. Ennek az eseménynek magyar szemtanúja is volt Lovas Miklós személyében, aki ezidőtájt a Csillagászati Kutatóintézet egyik munkatársa volt. Ő így emlékszik vissza a történtekre:

"Azt lehetett tudni, hogy a sebessége iszonyatosan nagy volt. Úgyhogy bár azt nem lehetett remélni, hogy a becsapódást látjuk, de az általa kidobott port esetleg igen. Később kiderült, hogy valójában jó vastag porréteg volt ott, ahova becsapódott.

Vártuk az időpontot és felváltva néztük a Holdat. Éppen én voltam a soros amikor egy fekete folt jelent meg. (...) Az egész jelenség mintegy húsz perc alatt zajlott le. Közben persze egyre halványabb lett, valójában egy terjedő folt, ahogy a rajzon is látszik. Először eléggé feketének látszott, aztán szürkült és a vége felé már igen halvánnyá vált."

Bár elődje, a Luna 1 nem sokat árult el a holdfelszín sajátosságairól, figyelemreméltó tudományos adatokat szolgáltatott: kiderült, hogy a Holdnak nincs érzékelhető mágneses tere; a műhold elsőként mérte meg közvetlenül a napszelet, és kiderült az is, hogy rádiójelekkel fél millió kilométerről is szót lehet vele érteni.
Nem sokkal korábban ez is okozta a vesztét. A földi irányítóközpont hibájából ugyanis a hajtómű nem tervszerűen működött: ennek következtében az orosz álom - ez volt a beceneve - csúnyán "benézte" a Holdat, ami mellett úgy elhúzott, hogy végül a Nap körül keringő első műhold lett belőle. De így sem volt rossz teljesítmény tőle. Szívhatták is a NASA-nál a fogukat épp eleget miatta: a szovjetek ordas hibái is csak előnyükre válnak.

Mindezzel azért foglalkozunk, mert Pulink - és mindenki más, aki például a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny keretében a Holdra készülődik - sokat tanult abból, ahogy a nagy elődök kiválasztották a leszállóhelyeket. Másrészt, holdjárónk is alkalmas lesz égi kísérőnk egy részének átfésülésére; felmenőink között tehát szovjet és amerikai ősöket egyaránt találunk.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Ezen a héten könyékig kukáztunk az orbitális űrszemétben, azonban az egyik legfontosabb formáját nem érintettük – még csak átvitt értelemben sem. Ezek pedig a vizeletcseppek, amik megédesítették a Nemzetközi Űrállomáson dolgozók életét. Ezért érdemes élni. Most pedig oldanánk a képzavart.

Minden hiedelemmel ellentétben az űrhajósoknak is működik a kiválasztó szervrendszerük. Ennek eredményét a hőskorban egészen egyszerűen „kiöntötték” az űrbe, pontosan úgy, ahogy Kati néni loccsantja az éjjeliedény tartalmát a csirkék közé az udvarban. (Nem, erről sincs videó.)

Tudományos nevén a húgysav az űr hideg vákuumában azonnal megfagy, és kikristályosodik, mint egy vizsgaidőszak alatt az UV-időpontok sora. Ezek a kristályok azonban nagyon aprók, kéretik nem vesekő méretű sziklákat elképzelni. Ráadásul, egy ideig hálás társnak bizonyulnak, hiszen ott keringenek az Űrállomás környékén – és igen: ezek is az űrszemét összefoglaló címke alá sorolódnak rendszertanilag.

Az űrhajósok ezeket nagyon szerették nézegetni, állítólag a földkörüli élet egyik legesleg-gyönyörűbb látványát képes létrehozni egy jó adag kozmoszba elengedett pisi.
Megkockáztatjuk, hogy olyan lehet ez, mint a földlakóknak a „hullócsillag”, talán egyik-másik jólsikerült eresztésnél bizony még kívántak is valamit. Viszont az élet nem fenékig tejfel, és a tudomány bizony fejlődik.

Emiatt aztán a látványosságnak drasztikusan vége szakadt, ezzel végérvényesen megfosztva a Nemzetközi Űrállomás lakóit egyik kedvenc időtöltésüktől: ma már nem gyönyörködnek a húgypermet lélegzetelállító szivárványában. A végterméket ugyanis egy fejlesztés folytán nem öntik ki többé a világűrbe. Hanem megisszák. Persze, átalakítva. Ilyenformán:

Egy szerkezet ugyanis kinyeri a vizeletből a vizet, ésivóvízzé alakítja azt. A fenti videón ezt a megkapó, bensőséges folyamatot demonstrálja egy zavartan keringő és inkább kényszeredetten, mint őszintén mosolygó asztronauta-lány. Az eredményt aztán dobozolják, majd egy sikeres passz után már lehet is fogyasztani a friss, felcímkézett terméket - ám szemlátomást ez a videón látható pasi számára sem az örömszerzés netovábbja. Mintha csak a kávéautomatánál állnánk a melóhelyen.

Az űrszemét tehát ezzel a húzással csökkent, azonban a legneccesebb darabokból így is kábé 20 ezer kering alacsony földkörüli pályán. Ezek a darabok leginkább használaton kívüli űrszondák újabb és újabb összeütközéséből jöttek létre, és mint a felrázott kristálygömbben a hópihék: szép lassan szállingóznak, míg a Föld légkörét el nem érik. Kábé 100-120 kilométeres magasságban megpörkölődnek, majd jó esetben teljesen el is égnek.

Ami meg nem, annak becsapódási helye hosszas és izgalmas találgatásokra adhat okot. Az irányíthatatlanná vált műholdak érkezését mintegy két órával érkezésük előtt lehet csak megjósolni. És akkor sem mindig pontosan. Ezen a törmelékdzsungelen verekedjük majd át mi is magunkat, ha közel két éve múlva elindulunk a Holdra a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny résztvevőiként. Persze, űrszemétből ott is van bőven: mintegy 170 tonna ember alkotta hulladék várja érkezésünket.

Most egy időre abbahagyjuk az űrszemétkedést, és a jövő héten újra beszélünk magunkról is: több dolog történt ugyanis az utóbbi időben ólunk táján.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!