A hirtelen meggazdagodásra számos lehetőség kínálkozhat, a mi tuti tippünk most következik: Földön előállított holdpor. Menő árucikk, ez a cég is ilyesmivel foglalkozik, sőt, ráadásképp még marsi port is vehetünk náluk - ha esetleg Marsi Anikó már nem lenne elég menő.

Mérnökeink látóterébe természetesen keresleti oldalról hatolt be ez a piaci szereplő, ugyanis a többi között az Orbital Technologies által forgalmazott JSC-1 fedőnevű anyagot holdtalaj-szimulációra lehet kiválóan felhasználni: kráterekben bővelkedő terepasztalunk ugyanis mit sem ér holdpor nélkül, hiszen csak így győzödhetünk meg arról, hogy holdjárónk nem ássa be magát a finom szemcsék közé. Úgy tűnik, a földi eredetű holdport már-már ipari méretekben gyártják, hogy kielégítsék azt, amit úgysem lehet. A mérnöki igényt.
A bazalt összetételű JSC-1-et vulkáni hamuból vonják ki, megőrlik, és kedves csomagokban lehet kapni, mint a fűmagot a kertészeti boltokban. Ez egy komplett iparág.

A mozgalom élére a NASA Johnson Űrközpontja állt. A nagyüzemi termelésre való átállás szükségességét a NASA egyik tanulmányának szerzői is leszögezték már 1991-ben: „Bár bizonyos esetekben nehéz a holdkövek és a holdtalaj hasonló tulajdonságú hasonmásait létrehozni a Földön, ezek előállítása elengedhetetlen feltétele a Hold további megismerésének”.
Azóta realitás lett belőle, és nem sok híja, hogy a környékünkön nem lehet kapni belőle - például a hóddal fémjelzett kertészeti szakboltban.
A JSC-1 tulajdonképpen egy üvegszemcsékben gazdag bazalthamu, aminek kémiai összetétele, szerkezete, részecskemérete erősen megközelíti a holdi tengerek talajáról hozott mintákét.

Elsősorban közepes és nagyszabású mérnöki kutatások támogatásához fejlesztették ki, amik nem titkolt célja újabb emberes Holdutazások előkészítése. Ezzel az anyaggal a holdpor megzabolázását, az űrruhák tartósságát tesztelik, de oxigén kinyerésére is megpróbálják befogni: nagy mennyiségben lehet rendelni belőle.

A NASA ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a JSC-1 legjobb esetben is csak kiegészítheti, és semmiképp sem helyettesíti a Minnesota Egyetem által korábban kifejlesztett MLS-1 nevű holdpor-imitációt - utóbbi egy magas titántartalmú őrölt bazalt. Ez viszont már inkább űrmarketing: elképzelhető, hogy később a két bazaltőrlemény együttes megvásárlása esetén kedvezményt is kap a kedves vásárló.
A JSC-1 viszont szerkezetét tekintve az alacsony titántartalmú holdi tengeri talajt borító porra hasonlít, és nagy százalékban tartalmaz üvegszemcséket. A kémiai szerkezete, fajsúlya, és minden fontos tulajdonsága többé-kevésbé egyezik a holdi tengerekről hozott holdporminták tulajdonságaival.

A JSC-1 alapanyagául szolgáló vulkáni hamut egy San Francisco környéki vulkanikus mezőről bányásszák, de vulkánról lévén szó, ehhez nem kell túl mélyre menni, jön az magától. Miután a Merriam Kráter hasadékából kibogarászták a bazaltot, alaposan megőrlik, mégpedig úgy, hogy a részecskéket egymással ütköztetik, ezáltal minimális a végeredmény fémszennyeződése. A hamut az újabb és újabb „őrléseket” követően a levegőn szárítják, majd az elegyet összekeverik.
A kész termék többféle kiszerelésben, műanyagzacskókban kapható: egy 25 kilós zsák például csekélyke 650 dolcsit kóstál. Plusz szállítási költség, persze.
Ezzel szemben az előző posztunkban említett legesélyesebb holdpor-jelöltünk, az alumínium-hidroxid kilóját mindössze 120 forintért mérik. A mérnökeink és geológusaink által eddig bevizsgált üvegzúzalék, mészkőpor-és-titokzatos-anyag-kombó, valamint az alumínium-hidroxid mellett a fentiek alapján értelmes úticél lehet a Badacsony is: az innen származó hazai bazaltot rövidesen mikroszkóp alatt vizslatjuk meg tüzetesebben, ugyanis kiderülhet, hogy ez lesz a befutó a földi előállítású holdporok kétségkívül szoros versenyében.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Holdjárónk válogatott kínzásához nagy odaadással megtervezett terepasztalunk kisebb-nagyobb krátereit sajnos nem elég jól nyakon önteni a szomszédos homokozó tartalmával.

A Földön honos homokszem és a holdpor méretügyileg ugyanis kábé úgy aránylik egymáshoz, mint az Egyesült Államok GDP-je a magyarhoz: a mi jó öreg porszemünk mellett valósággal eltörpül a holdi verzió. Ráadásul, a nagyon aprószemű holdpor rendkívül kemény, ellenálló anyagból készül. De mit tegyen az a magyar mérnökcsapat, amelyik holdpor-utánzatot szeretne beszerezni?

Mérnökeinknek és geológusainknak jelenleg három jelöltje van a terepasztal borítására alkalmas granulátumra, legalábbis, eddig ennyit vizsgáltak meg tüzetesebben: finomra őrölt mészkő és egy titokzatos összetevő kombója, darált üvegszál és alumínium-hidroxid.
Ezek közös tulajdonsága, hogy nagyon hasonló a méretük: mintegy 40 mikrométer – ezzel meg is felelnének az átlagos holdpor derékvastagságának, mégsem alkalmas erre a szerepre mindegyikük. A mikroszkópos vizsgálatok végén első körben az alumínium-hidroxid mellett tették le a voksot mérnökeink: jelenleg ugyanis ez a legjobb analógia amit eddig találtunk.
 
Az alumínium-hidroxid sűrűsége ugyanis hasonló a holdporéhoz: előbbié köbcentinként mindössze 1,15 gramm – ezzel szemben a holdporé 1-1,5 gramm. Ennél fontosabb, hogy a szemcsék alakja is többé-kevésbé egyezik a holdporéval, az alumínium-hidroxid részecskéi is élesek, hegyesek.

Az őrölt mészkő a nem publikus összetevőkkel (mi sem tudjuk pontosan, mi van benne, ez a gyártó titka) is egészen jól teljesített. Igaz, szeret egy kicsit tömörödni:  ha ugyanis a különböző méretű szemcsék – akár a puszta gravitáció hatására – összekeverednek, "ragadóssá" válnak: gyakorlatilag úgy tapadnak egymáshoz, mint a szerelmesek a mozi hátsó ülésén. Előnye viszont az, hogy víztaszító hatású, és bár a szemcsék nem annyira jó analógiát mutatnak a holdporral, mint az alumínium-hidroxid (alakjuk eltérő), de esetükben is döntően éles peremű, karcos karakterű szemcsékről beszélhetünk.

A darált üvegszál ugyanakkor túl sűrűnek bizonyult, ennek szemcséi is nagyon erősen kötődnek egymáshoz, úgyhogy ez sem lehet a befutója a laza szerkezetű holdtalaj-pótlékért folytatott hajtóvadászatnak. Legfőképp persze azért nem rúghatott labdába, mert szemcséi kicsit sem hasonlítanak a holdporra: az üvegszál ugyanis - meglepő módon - szó szerint szálakból áll.

Az eddig átvilágított részecskék alakját és méretét mérnökeink még tovább elemzik, és geometriai sajátosságaikat matematikai számokkal írják majd le; ezeket a számokat összehasonlítják majd a Holdról hozott minták hasonló számsoraival. Romantikus elfoglaltságnak hangzik. Dehát ezért mérnökök. És persze a három minta sem lesz elég nekik, minimum még egyet szeretnének alaposan megvizsgálni.

Az előző posztban vázolt terepasztalnak is vannak még fejlődési lehetőségei, jónéhány full-extrás fícsörrel gazdagodhat a tervek szerint: a napfényt is pontosan úgy szimulálnánk, ahogy az a Holdon éri majd roverünket, plusz a földi gravitáció hatodának megfelelő holdi gravitációt is elő lehet idézni, ha darura és gumipórázra aggatjuk Pulinkat. Ilyesmivel próbálkoztak egyébként az Apollo 11 űrhajósai esetében is, igaz, mérsékelt sikerrel: a gumiszalagok könnyen összegabalyodtak, így a földi körülmények között szimulált küldetés bizonyos esetekben egy pókhálóba esett légycsalád reménytelen sorsának bemutatására bizonyult a legalkalmasabbnak.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Három "asztronauta" több hónapos izoláció, kiképzés és felkészülés után közel egy éve lépett első alkalommal a Mars felszínére – valahol Moszkva környékén. Az erről készült videó karrierje azonban mostanra az űrkutatástól merőben eltérő irányba vette az útját - elsősorban a szemfüles kommentelők miatt. Az érdeklődés egy öltözködési anomáliának tudható be: az egyik űrhajósnak ugyanis nem volt felhúzva a slicce. (A hiányosság 02:40-től érhető tetten.)

A Mars-500 elnevezésű program keretében egy komplett Mars-küldetést szimuláltak valós időben, földi körülmények között hat "űrhajós" részvételével, akik kivétel nélkül pasik voltak. A misszió 520 napja alatt Oroszország valódi küldetésirányító központja felügyelte tevékenységüket, így például azt is, amint az Európai Űrügynökség zászlaját kitűzik a virtuális bolygó felszínére, de azt is, amikor talajmintát vettek.
A hat "űrhajós" közül a felszínre szálló három szerencsés a marsséta szimulációjakor lehetett a legboldogabb: ekkor szabadulhattak csak ki 17 méter hosszú és 6,3 méter széles moduljukból - talán a kapkodó készülődésnek tudható be az indítóállásán rekedt cippzár. De ki az, aki nem öltözne gyorsan több hónap izoláció után?

A Mars-500 program a küldetés időtartamáról kapta a nevét: 250 napig tartott az út a Marsra, 30 napot töltött a felszínen a három asztronauta, majd újabb 240 nap múlva már vissza is érkeztek a Földre. Pikk-pakk. (Ez igazság szerint 520 nap, de az ötszázast valószínűleg jobbnak ítélték, ezért is ez lett a misszió neve.)

Természetesen, minket első körben a Hold érdekel, de amint az előbbi példából - és korábbi posztjainkból - is látszik, az űrkutatásban egy küldetés földi körülmények között való lemodellezése egyáltalán nem tekinthető szokatlannak. Sőt.
Mi is erre készülünk. Sokat lehet tanulni a korábbi küldetésekből, így például az Apollo 11 útjából is. Ennek tapasztalatait felhasználva most egy Die Hard-terepasztalt építünk, hogy kiderüljön, ki a roverek Bruce Willise.

Mérnökeink ezért első körben egy 32 négyzetméteres terepasztal-tervvel rukkoltak elő, amibe belesűrítették a Hold tengereinek geológiai jellegzetességeit: van rajta kráter bőven. És nem csak az.
 
A cucc két részből áll: a terepasztal nagyobbik, jobb oldala a holdi tengerek morfológiáját modellezi – olyan helyeket, mint amilyen a Nyugalom tengere, ahol például az Apollo 11 is landolt.
Ezen a terepasztalon gyakorlatilag minden megtalálható, ami egy kisméretű robot felkészítéséhez és teszteléséhez elengedhetetlen. A kráterek korát is sikerült modellezni: a régebbi kráterekbe újak csapódtak, ezáltal az előbbiek széle megtört.
Összesen 6 mesterséges kráterünk lesz: a legősibb 2,5 méter sugarú, amit részben lefed egy újabb keletkezésű, 1 méter sugarú példány. Ezeken kívül lesz egy 0,75 méter, egy félméteres és két 30 centis kráterünk is. Ennél sokkal nagyobbak szimulálása értelmetlen, mivel a változatos felszínen lehet csak igazán alaposan nyúzni a holdjárót.

A terepasztal másik fele – ez egy 4 méter hosszú és 3,4 méter széles terület – arra hivatott, hogy tesztelje a roverben lappangó hegymászó hajlamokat: ez tulajdonképpen egy lejtő, dőlésszöge azonban állítható: hasonlóan a magyar munkavállalók többségéhez, ennek is két állása lesz.
Ez persze még nem minden: a terepasztal egész felületét holdpor-imitációval is be kell szórni, ehhez azonban nem elég elmenni a szomszédos homokozóig. Komoly kihívást jelent ennek beszerzése, erről a következő posztban számolunk be. A Puli által fejlesztett speciális terepasztal terveit 2012. márciusában mutajuk be először nyilvánosan ennek a texasi tudományos konferenciának a poszter-szekciójában.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A Holdon korzózást földi terepgyakorlatok színes kavalkádja előzte meg. Az Apollo 11 küldetésre való felkészülés jegyében a szkafanderbe öltözött űrhajósok földi körülmények között gyakorolták az odakinn elvégzendő feladataikat. Egy apró mozdulat kivételével. Onnan sejthető, hogy ez kimaradt az edzéstervből, mert volt valami, amit a holdkőzeten kívül kis híján visszahoztak magukkal a Földre. Pedig nagyon nem kellett volna.

A holdtáj-tréning során alapvetően gyűjtögető életmódot folytattak a leendő űrhajósok, elpróbálták a kisebb kavicsok összeszedését az ősszel használatos kerti szerszámainkra erősen emlékeztető cuccokkal. A leleteket aztán helyes kis zacskókba tették a houstoni bázison. Mint az alábbi videóból kiderül (02:20-tól), az Armstrong bal térde fölött figyegő méretes zsebbe is kerültek anyagminták, ennek mérete alapján komolyan felmerülhet a Kisvakond c. csehszlovák rajzfilmsorozat hatása az amerikai űrkutatásra. A zsebbe gyűjtésre azért volt szükség, hogy maradjon náluk valami minta abban az esetben, ha mondjuk gyorsan el kellene hagyniuk a Holdat. Minden mintát le is kellett fotózniuk, ezt is a houstoni hangárban gyakorolták.

A Holdraszállást követően - immár élesben - a szimbolikus jelentőséggel bíró napirendi pontok többségét Armstrong és Aldrin már szerencsésen kipipálta: kitűzték az Egyesült Államok zászlaját, a holdkomp lábán lévő felirat takarólemezét is eltávolították, ezáltal a holdlakók a továbbiakban zavartalanul olvasgathatták a hátrahagyott szöveget: "Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében".

Már épp készülödtek vissza a holdkompra, amikor Armstrong emlékeztette társát egy kis korongra. Aldrin kapcsolt, beugrott hova tette, előkotorta onnan, majd ledobta a Nyugalom Tengerének talajára. Ezt itt:

Ez a kis korong a világ vezetői által anyanyelvükön megfogalmazott jókívánságokkal volt tele. Az üzeneteket az 1969-ben ismert legmodernebb technológiával vésték bele egy olyan anyagba, ami képes elviselni a zord körülményeket a Holdon. Ezen a lemezen Elefántcsontpart prominense például ezt üzente:
„Remélem, hogy [az asztronauták valamelyike] elmondja a Holdnak, milyen gyönyörű is az, amikor megvilágítja Elefántcsontpart éjszakáit. Különösen kérem, hogy a Holdon állva forduljon a mi Föld bolygónk felé, és kiáltsa el, mennyire lényegtelennek tűnnek az emberiséget gyötrő problémák onnan fentről nézve.”

Eric Williams Trinidad és Tobago részéről inkább egy figyelmeztetést látott jónak a Holdra küldeni: „Az emberiség érdekében őszintén reméljük, hogy a Hold megszerzésével nem veszítjük el a világot”.
Ez utóbbi üzenet is végül a rendeltetési helyére került. A korongon egyébként a Szovjetunió - és rajta kívül még pár szocialista ország, így Magyarország - "sem üzent".

Az űrhajósokkal még itt a Földön sokat gyakoroltatták a holdi mozgást is. A holdi gravitáció hatoda a földinek, ezt hazai pályán úgy érték el, hogy gumiszalagokra aggatták fel az asztronautákat, mint a száradó ruhát. Ezek az erőfeszítések azonban többnyire sikertelenek voltak, mivel az egymással összegabalyodó szalagok, rugók miatt olyan nehézkes lett a dolog, hogy számukra minden bizonnyal sokszor már úgy tűnhetett, mintha legalábbis a Jupiterre - és annak óriásgravitációjára - gyúrnának.

Természetesen, a Puli is készül a nem éppen szokványos terepre. Az a fejlődési szakasz, ahol mi tartunk, egyelőre leginkább ehhez a homokkal felszórt hangárhoz hasonlítható. Ez a „hangár” esetünkben egyrészt egy műhelycsarnok lesz, amelyben egy ún. Lunar Terrain Simulator (LTS), azaz a "Terepasztal" kap majd helyet, amely egy rover tesztelésre szánt, kontrollált környezetet biztosít, és szimulálja többek közt a holdi morfológiát és a regolitot (holdport) is. Másrészt körülnéztünk kis hazánkban, van-e olyan kies vidék, ahol holdbéli tájakat, vagy legalábbis valami arra emlékeztetőt fedezhetünk fel – ezeket analóg helyszíneknek nevezzük. Minderről többet a következő posztokban.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Az amerikaiak 1968-ra gyakorlatilag már minden egy méternél nagyobb tárgyat név szerint ismertek az Apollok potenciális leszállóhelyein, és pertuban voltak az összes sziklával, ami csak létezett az Apollo 11 landolási körzetében. Ekkorra ugyanis a Lunar Orbiterekkel már végigszkennelték az egész Holdat, és űrszondáik kecsegtető túlélési mutatóval rendelkeztek. A szovjetekhez képest mindenképp.
Ennek ellenére nem sokon múlt, hogy Aldrin elhíresült lábnyoma helyett most nem két űrhajós tetemére gondolunk, amikor az Apollo 11 küldetés szóba kerül.

Előző posztunkban írtunk arról, hogy az Apollo 11 leszállóhelye nem egy pont volt, hanem az optimális pont köré rajzolt ellipszis. Az amerikaiak számoltak ugyanis némi vezérlési hibával. Ezt jól is tették.

Sokáig úgy tűnt, hogy az egyetlen bosszantó körülményt csak a szovjetek jelenthetik. Az amerikaiak ugyanis a Lunar Orbitereiket már korábban letakarították Hold körüli pályájukról, így azok nem jelenthettek többé veszélyt az emberes küldetésekre. Miután az elvtársak számára egyértelművé vált, hogy elbukták az emberes Holdraszállást, minden erejükkel azon voltak, hogy bebizonyítsák: fölösleges emberéletet kockáztatni, amikor egy robot is képes kőzetminták hazaszállítására. Nem kicsit lehetett bosszantó az amerikaiak számára az a tény, hogy az Apollo 11 három asztronautája amerikai műholdak helyett most egy szovjet társaságában kering: utóbbit épp az amerikai küldetés idejére időzítettek. Paradox módon ekkor került sor az első "együttműködésre" is a két szuperhatalom között: a szovjeteknek kénytelen-kelletlen közkinccsé kellett tenniük a Luna 15 repülési adatait, ami végül irányítási hiba miatt az amerikai Holdraszállást követő napon csapódott be a felszínbe.

Később aztán kiderült, hogy nem a szovjet Luna jelentette az egyedüli veszélyforrást. Például mindjárt a magasságmérő radar bekapcsolása után - mindössze tizenkét kilométerre a felszíntől, a Holdkomp fedélzeti számítógépének memóriája túlcsordult a beérkező radarjelektől. Az történt, amit legkevésbé sem szeretnénk a Földtől 384 ezer kilométerre megtapasztalni: a gép hibát jelzett. És ez épp elég aggodalomra ad okot egy idegen égitestre való leszállás közben, ahol még nem járt előttünk ember.

Ezt a hibát szerencsére nem ítélte veszélyesnek az irányítóközpont, és az Apollo 11 landolása továbbra is terv szerint alakult, egészen addig, amíg 300 méterre meg nem közelítette a felszínt. A meglepi itt következett: ekkor vált az űrhajósok számára egyértelművé, hogy az optimális leszállóhely Volkswagen Bogár méretű sziklákkal és nagy kráterekkel van megszórva. Itt garantáltan felborultak volna holdkompostúl – ennek túlélésére kábé annyi esély kínálkozott, mint arra, hogy légkört találjanak a Holdon. De mégha túl is élték volna a borulást, a visszatérésre még ennyi esélyük sem maradt volna.
Maradt tehát a kézi vezérlés. Az alábbi videóban (06:54-től) az űrhajósok visszaemlékezéseiből kiderül, hogy ebben a helyzetben négy dolgot tehettek: leszállnak még a sziklák előtt, balra vagy jobbra kanyarodva kikerülik azokat, illetve opció volt az is, hogy átsiklanak fölöttük. Armstrong ez utóbbi mellett döntött.

Ha ugyanis még a sziklák előtt akartak volna leszállni, a Sas „orrát” meredeken fel kellett volna húzniuk, oly módon, hogy a leszállóegység talpa a felszínnel kábé 45 fokos szöget zárjon be. Esetükben ez azt jelentette volna, hogy a kabinból egyáltalán nem láthatták volna, merre mennek – ami nyilvánvaló luxus lett volna akkor, amikor a navigációs rendszer épp egy leszállásra teljesen alkalmatlan sziklamező felé terelgette őket. Az oldalirányú kitérő is elég kockázatos vállalkozás lett volna, úgyhogy maradt a túlrepülés.
Neil nehéz percek előtt állt: megfelelő leszállóhelyet kellett találnia, miközben vészesen fogyott az üzemanyaguk. Alan Bean, az Apollo 12 holdkomp-pilótája erre így emlékezik vissza: "Az üzemanyag-felhasználás szempontjából az egyik legrosszabb, amit tehetsz, ha megszakítod az ereszkedést, mert ez esetben egy ideig vízszintesen kell repülni, majd újra kell kezdeni a süllyedést". Ez pedig értékes üzemanyagot jelent.

Az aggodalom érthető volt: a landolás után alig több mint 20 másodpercre elegendő üzemanyag lötykölődött a leszállóegység tankjában. A manőver azért is kínos volt, mert csak 50 méterrel a felszín fölött lehetett volna evakuálni a két űrhajóst a leszállóegységről, ennél lejjebb esélyük nem volt arra, hogy túléljék a "katapultot". Azt, hogy mennyire komplex egy Holdraszállás, az ide-oda áramló adatok utólagos vizualizációja szépen érzékelteti, a belinkelt videó megtekintését teljes képernyős módban javasoljuk.

Általában azt szokás mondani, hogy a tragédiák sok esetben az emberi tényező miatt következnek be: a pilóták elnéznek valamit, figyelmen kívül hagynak egy biztonsági jelzést, megszokásból vezetnek. Satöbbi. Az Apollo 11 az üdítő kivétel, ahol csakis az emberi beavatkozás menthette meg a küldetést. Pulink esetében azonban az emberi tényező az indítás után jóval kevesebb eséllyel lesz képes majd beavatkozni a dolgok menetébe, hiszen nem lesz emberfia a fedélzeten. Nekünk így  kell majd leszállnunk a Holdra.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!