El tudunk képzelni egy olyan szervezetet, aminek valamivel több mint 10 ezer tagja van, és közülük mindenki kivétel nélkül PhD-fokozattal rendelkezik? Márpedig van ilyen, és Nemzetközi Csillagászati Uniónak (IAU) hívják. Kétség nem fér hozzá: ez a csillagászat ENSZ-e. Azt is tudjuk róluk, hogy 87 százalékuk pasi – a nők arányát a nagyon erős késztetés ellenére csak azért sem írjuk le. Ez az IAU valami olyasmi, mint egy tudományos maffia: közülük kerülnek ki ugyanis a keresztapák. A "keresztapák társasága" - ami hivatalosan az IAU egyik bizottsága – már több száz holdkráternek adott így nevet.

A Nemzetközi Csillagászati Unió 1919-ben, tehát mindössze pár évvel korábban jött létre, mint a Szovjetunió. Mindenesetre eddigi ténykedésük során 16 magyart juttattak ki a Holdra - jóval többet, mint az utóbbi.

Igaz, csak névleg. A kiválasztottak között van vegyész, geológus szakújságíró és jezsuita szerzetes is.
Közös bennük, hogy a PhD-s csillagász keresztapák róluk neveztek el egy-egy szimpatikus holdkrátert. A 17. magyar viszont önerőből ment utánuk. Megérdemlik a felsorolást, természetesen, szigorúan ABC-sorrendben, csak hogy ne legyen sértődés:

Békésy György (Nobel-díjas biofizikus),
Bolyai János (matematikus, „a geometria Kopernikusza”),
Eötvös Loránd (fizikus, a torziós inga névadója),
Fényi Gyula (jezsuita szerzetes, tanár, csillagász),
Hell Miksa (csillagász, matematikus, fizikus),
Hevesy György (Nobel-díjas magyar vegyész),
Héderváry Péter (geológus, szakújságíró, író),
Izsák Imre (matematikus, fizikus, csillagász, égi mechanikus),
Kármán Tódor (a szuperszonikus meghajtás atyja, „az amerikai űrrepülés védőszentje”, a Föld-légkör és a világűr határának névadója – Kármán-vonal),
Neumann János (matematikus, a mai számítógép egyik atyja, kisbolygó is őrzi a nevét), Petzval József (mérnök, matematikus, egyetemi tanár, feltaláló),
Segner János András (természettudós, matematikus, orvos, fizikus, egyetemi tanár),
Szilárd Leó (fizikus),
Weinek László (fizikus, matematikus, csillagász),
Zách János (csillagász, geodéta),
Zsigmondy Richárd (Nobel-díjas kémikus)

A 17. magyar az a Pavlics Ferenc, aki az Apollo 15, 16, 17 küldetéshez tervezett egy príma kis kompakt kabriót, ez lett az asztronauták holdautója: a moon buggy. Három készült belőlük, ezek azóta is ott porosodnak a Holdon. A holdautó teljes tömege 210 kiló, ennyi szerepel a forgalmijában, valamint az is, hogy közel 500 kilónyi cuccos szállítására méretezték, ami figyelemreméltó, hiszen a négykerék meghajtású autó félelmetes, 1 lóerős teljesítményre volt képes. Ez jól érzékelteti, hogy mennyire más terepre kell számítania annak, aki hozzánk hasonlóan a Holdra készülődik. Akár Balozsameggyesről.
Ugyanakkor reméljük, hogy Pavlics Ferenc nevét még jó ideig nem viseli egyetlen kráter sem, mivel a Holdon a névadás szakasztott úgy történik, mint a földi közterületek esetében: élő emberek nevét nem kapják meg. És igen: Hello Kitty kráter sincs a Holdon.

Hell Miksának viszont egy csinos, 31 kilométer átmérőjű példány jutott. A 18. századi csillagászról elnevezett kráternek nagyon szokatlan a szerkezete: a peremétől koncentrikus körök vezetnek a középpontjába. A névadásnál valószínűleg a keresztapák és keresztanyák nem egykönnyen tudták magukat túltenni vezetékneve angol jelentésén. Ami maga a pokol. Számukra valószínűleg Dante „Isteni színjátéka” volt talán a mérvadó szempont. Szerencsére a bugyros kráter a Földről is megfigyelhető, ami újabb kedves figyelmesség a csillagászoktól.

Weinek László és Izsák Imre, a két matematikus osztozik a legkisebb, magyar tudósok számára kiosztott kráteren, igaz, előbbi a Hold Földről megfigyelhető oldalán, utóbbi pedig a „sötét oldalon” kapott egy-egy sajátbejáratú 30 kilométer átmérőjű kráterecskét.

Neumann János neve ugyanakkor egy 107 kilométer átmérőjű kráterre volt elég, a rekorder pedig Kármán Tódor, aki a magyarok közül a legnagyobbat, egy 210 kilométer átmérőjű kráterhez „adta a nevét”, igaz, ez a Földről nem látható. Ez utóbbi azonban erősen mozgatja geológusaink fantáziáját, erről a következő posztban lesz szó.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

1966 volt az az év, amikor az amerikaiak a kozmikus háttérsugárzásban is az Internacionálé dallamát vélték felfedezni. Ebben az esztendőben tudtunk meg egy alapvető dolgot a Holdról: le lehet rá szállni. A NASA különbejáratú pechje volt, hogy ezt a felismerést a szovjetek tették.
A Holdon ugyanis alapvetően kétféle terület létezik: leszállásra alkalmas és leszállásra alkalmatlan. Ez a nem túl bonyolult felosztás a Luna 9 leszállásáig korántsem volt egyértelmű. A tudományos körökben közkeletű félelem szerint ugyanis a landolást követően a leszállóegység egészen egyszerűen elmerül a rendkívül finom szemcséjű holdporban. 1966-ban aztán kiderült, hogy mégsem.

A szovjetek kísérletei a Hold meghódítására alapvetően a próba-szerencse elvet követték, ami 1966-ban februárjában nagyon bejött nekik, és sok mindent megtanítottak a NASA-nak. Igaz, nem önszántukból, bár a gyanakodó BBC szerint az elvtársak nagyon is az orránál fogva vezették a nyugatot.

Történt ugyanis, hogy a szovjet hatóságok ismeretlen okból nem hozták azonnal nyilvánosságra a Luna 9 felvételeit. Ehelyett a Jodrell Bank Obszervatórium, ami egyben a nyugati világ figyelő szeme volt a szovjet űrprogramon, felismerte, hogy a holdrobot által használt jelformátum ugyanaz, mint amit az újságok használtak abban az időben fényképeik küldözgetésére.
Nosza, nem kellett ennél több, a Daily Expressnél már ki is tépték a falból a készüléket, és rohantak vele az Obszervatóriumhoz, hogy a kütyü segítségével dekódolják a Luna 9 által a Földre sugárzott jeleket. Az így kapott képet pedig másnap leközölték.
A BBC persze már akkor is arra gyanakodott, hogy az elvtársak eleve számoltak a brit Jodrell Bank Obszervatóriummal, és szántszándékkal úgy szerelték fel az űrjárművet, hogy az imperialista nyugat képes legyen a Holdról érkező jelek vételére.

Akárhogy is történt, a felfedezés ismét rendkívül kínos volt a NASA-nak: nekik csak júniusban sikerült ugyanezt a mutatványt megismételniük az első Surveyorral.
Egyértelmű volt, hogy a robot sikeres landolása már az ember holdraszállását készíti elő. Ami – szovjet emberről lévén szó – nem tette sokkal barátságosabbá az amerikai űrhivatalon már az ötvenes évek vége óta nyelvét köszörülő angolszász sajtót. Meggyőződésük volt, hogy a következő lépés a szovjet emberes holdraszállás lesz.

Valószínűleg a NASA a történtek hatására kapcsolt még ebben az évben turbófokozatra – erről korábban itt írtunk. A Szovjetunió az űrversenyben ismét elsőzött egy jó nagyot, a Luna 9 volt ugyanis az első emberalkotta tárgy, ami egy idegen égitesten túlélt egy landolást: a 99 kilós szerkezet egy légzsákban több mint 50 km/h sebességgel érkezett meg a Holdra.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ez már a 12. kísérlete volt az oroszoknak, a számozás azonban sajátos elvtársias logika szerint alakult: a meghiúsult küldetések egyszerűen nem kaptak Luna-sorszámot, ez a kiváltság csak a sikeresnek minősített missziók részére járt.

A Luna 9 három nap leforgása alatt összesen kilenc fotót - köztük öt panorámaképet - továbbított a Földre, legfontosabb eredményét – amit nem sokkal utána az amerikaiak is megerősítettek a Surveyor 1-gyel – mi is hasznosítani szeretnénk a magyar holdjáró leszállásakor: azt, hogy Pulink nem merül el a futóhomokszerű holdporban.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Egy frissen kifejlesztett rakéta első útjára általában kedvezményesen lehet feliratkozni: ezért repülhet a Masat nyolc társával - hat CubeSattal és két további műholddal - együtt ingyenesen a világűrbe az Európai Űrügynökség rakétájának első útján - jelenlegi állás szerint február 13-án. A tapasztalat szerint ugyanis a rakétára bízott rakomány elsőzés közben sokszor egészen máshova érkezik meg, mint ahova kellene.
Az első magyar műholdat is tartalmazó vadonatúj Vega rakéta összeszerelése közben az alábbi videón jól láthatóak az egymásra épülő rakétafokozatok, az első érkezik meg leghamarabb - ez is válik majd le róla legelőször. Feltéve, hogy minden rendben megy. Erre, persze, nincs garancia.

Ha a Masat történetesen az amerikai SpaceX Falcon 1 típusú rakétájának első útjára nevezett volna be, csúnyán elvesztettük volna. Sőt, ez történt volna a második és a harmadik nekifutás alkalmával is.
2006. márciusában jött el ugyanis a Falcon 1 életében az a bizonyos első alkalom, a Falcon 1-nek azonban akkor nem jött ki a lépés, másodpercekkel az indítóállás elhagyása után elrepedt az üzemanyagcső, a rakéta le is zuhant.
Egy évvel később sem alakultak sokkal jobban a dolgok: akkor stabilizációs problémák miatt a szenzorok sürgős szükségét érezték, hogy automatikusan leállítsák az első fokozat  hajtóműveit. Nem volt nyerő ötlet.
A harmadik kísérlet előtt felülvizsgálták a rakéta hűtőrendszerét, olyannyira, hogy a végeredmény egy teljesen új verzió lett: ez másfél évébe, és nem kevés dollárjába fájt az amerikai privátcégnek. Ez is okozta a vesztét: a hűtőrendszer reformjából megmaradó üzemanyag-fölösleg miatt pár másodperccel tovább működött a hajtómű - az első rakétafokozat a leválást követően nekiütközött a rakományt tartalmazó másodiknak. Ez egyben azt is jelentette, hogy a NASA két cuccosa is elenyészett a rakétával együtt, köztük a NanoSail D napvitorlással. Utóbbi tehát csak a művészi fantáziában tudott kibontakozni, mígnem tavaly újra megépítették, ekkor azonban már sikeresen pályára is állt. Valahogy így:

További példákért sem kell túl messzire mennünk. Az Európai Űrügynökség nehézgyalogságát alkotó Ariane 5-nek 1996-ban volt az első útja, ez azonban szintén nem tartott sokáig: az indítást követő 37. másodpercben a rakéta öngyilkos lett – ezt az irányító szoftver hibája okozta, amit a rakétasorozat korábbi tagjából, az Ariane 4-ből vettek át gyakorlatilag copy-paste-tel, egy az egyben: tették mindezt annak ellenére, hogy erre a szoftverre semmi szükség nem lett volna, mivel az Ariane 5-ös életritmusa teljesen eltér elődjétől.
A második tesztkör hivatalosan csak részben minősült kudarcnak, a végeredményt tekintve azonban teljesen: a rakéták „kipufogócsöve”, a fúvóka hibája miatt idő előtt állt le az első fokozat. Bár ezután a második fokozat hibátlanul beindult, a rakéta nem jutott el a kijelölt földkörüli pályára.

Előző posztunkban írtunk arról, hogy a Masat első jelöltje eredetileg az indiai PSLV volt, azonban ennek bevezetése sem sikeredett éppenséggel felhőtlenre: az indiai rakéta  első útja sem hozott átütő sikert 1993 szeptemberében. Indításkor váratlan heves rázkódás keletkezett a második fokozat leválásakor – ennek következtében földkörüli pálya alatt fejeződött be a rakéta karrierje. Ez azonban nem volt elég: bemondta az unalmast a fékezőrakéták egyike is, amit eredetileg arra terveztek, hogy a kiégett második rakétafokozatot lelassítsa, így távolítva el azt a harmadik fokozattól. Bár  ettől még folytathatta volna az útját, a kegyelemdöfést a fedélzeti számítógép hibája adta meg a rakétának, ami így 700 másodperccel az indítás után végül a Bengáli-öböl vízében fejezte be pályafutását.

Mindezt nem azért írjuk, mert a fenti rakéták gonoszlelkűek: az indiai rakéta a többi között a Csandrajáan-1 műholdat is eljuttatta Hold körüli pályájára – az első kudarc után egymás után aratta a sikereket. A SpaceX is nagyon beindult, ők már a Falcon 9-cel a Nemzetközi Űrállomással való randira készülődnek nagy erőkkel - ennek az első útja például hibátlan volt. Természetesen, az Ariane 5-nek sincs már oka a szerénykedésre. Csak hát, az első, az mindig kicsit meghatározó. És általában rizikós is.
Mi, a Pulinál nagyon reméljük, hogy a Masattal megpakolt Vega rakéta kísérleti útja problémamentes lesz, és az első magyar műhold sikeresen túléli a társaságában töltött izgalmas perceket.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A MaSat-1 egy olyan tárgy, ami maximálisan alkalmas a mérnöki gondolkodást övező sztereotípia maradéktalan megjelenítésére: ez ugyanis egy tízcentis kocka. Se több, se kevesebb. Ebből adódik a kategóriába tartozó műholdak angol gyűjtőneve is, a CubeSat. Egykilós kiszerelésben készül, ezzel tömege mintegy tizede lesz holdjárónkénak. De így sem könnyű a világűrbe juttatni, a BME csapata is megjárta a maga Canossáját.
2007 májusában indult el az Európai Űrügynökség (ESA) CubeSat-programja, ami lehetővé tette, hogy oktatási célú rakomány is kerüljön az ESA által frissen kifejlesztett Vega hordozórakéta fedélzetére, amikor első útjára indul majd. Ehhez képest 2008. februárjában jelentették be, hogy kilenc egyetem CubeSatját ingyen és bérmentve kiviszik a világűrbe. Nosza, lehetett pályázni.

Ekkor már a MaSat-1 javában jegyben járt a PSLV-hordozórakétával, az indiaiakkal 2009. augusztusában írták alá a felbocsátási szerződést. A megállapodás értelmében a magyar műhold indiai segédlettel 700 kilométeres magasságon napszinkron pályára került volna – kétszer olyan magasan, mint a Nemzetközi Űrállomás.
A PSLV startja azonban egyre csak csúszott, kiderült, hogy a szerződésben rögzített paraméterekkel 2011-ben egyáltalán nem lesz start. Márpedig az űrkutatás nagy igazsága, hogy hordozórakéta helyváltoztató mozgása, ha csak naptáron történik, nem az igazi. Úgyhogy másfelé is kellett nézelődni.
Így jött szóba az az alternatíva, hogy egy orosz Szojuz-hordozórakéta röptesse ki őket, ez azonban magasabb startköltséget jelentett  volna. Az ingyeneshez képest mindenképp, ráadásul az oroszokkal 2012 harmadik negyedévében lehetett volna csak rajtolni.

A magyar csapat gyakorlatilag az utolsó pillanatban esett be az Európai Űrügynökség ajtaján: a Vega hordozórakéta első útjára toborzott műholdak pályáztatása ekkor már véget ért, a BME a MaSattal tartalék-műholdnak jelentkezett. Ez pontosan azt jelenti, amit elsőre gondolunk: akkor repülhet, ha egy korábbi sikeres pályázó műholdja nem készül el a kiírt határidőre.
Erre tavaly októberben került sor, ekkor még a csapat nem is álmodhatott arról, hogy a 2012 elején elhagyja a Földet a Masat.

2011 októberében már ismert volt, hogy az Európai Űrügynökség legalább hat CubeSatot kíván indítani az új fejlesztésű Vega-hordozó tetején 2012 januárban. Az első három műhold 2011 októberében már az Űrügynökség tisztaszobájában volt, ezeket november 9-én újabb három követte. Szerencsére, köztük volt a MaSat is. Aztán befutott még egy hetedik kocka is - de ez már a magyar műhold utazási esélyeit nem érintette.

A magyar csapat tagjai november 17-én vettek könnyes búcsút a ténylegesen elrepülő MaSat példányától. Közben kiderült a start remélhetőleg pontos dátuma is: az eredeti február 9-i indítást február 13-ra módosította az Európai Űrügynökség. A Puli teljes csapata nagyon drukkol a MaSatnak, hiszen ez lesz az első magyar műhold az égen - amit remélhetően az első magyar holdjáró követ majd.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Iteráció 2. Nem túl izgi, nemde? Az űrkutatás egy olyan társasjáték, amiben a mérnökök kifejezéstelen tekintetű szóparavánok mögé rejtik a külvilág elől az izgató lényeget, mindössze egy-egy apró szúette kukkolónyílást hagyva a bölcsész számára. Aki más lehetősége nem lévén, kétségbeesésében úgy ráfekszik erre, hogy egyszer csak eldől a spanyolfal. És remélhetően nem egy mérnök lesz mögötte.

Ott tartottunk, hogy hangzásra az Iteráció 2 a világ legunalmasabb dolgainak egyike. Pedig nem az, és ezt megpróbáljuk most érzékeltetni is. Mégpedig a NASA-val.
Az amerikai űrhivatal számos párhuzamosan futó projektjeinek egyike az Athlete. Az Atléta. Ez lényegében egy kéttonnás, hatlábú mutáns pók, amivel most minden elképzelhetőt megcsinálnak: a padlóhoz csapdossák, lábánál fogva lengetik, egyszóval szívatják rendesen.
Nos, ez mindössze egy földi tesztelésre szánt modell. Ha aztán a szadista mérnökök már eleget csapkodták a földhöz, akkor készítenek belőle egy kétszer akkora böhöm állatot: az megy majd a Holdra. Meg a Marsra, esetleg egy aszteroidára is.

Az idei első félévben mi is egy ilyen modellt készítünk, tesztelésre; persze, jóval szerényebb méretekben: a miénk mindössze 10 kilós lesz. Ha elkészül, az egyben azt is jelenti, hogy mérnökeink minden gyerekkori frusztrációjukért kárpótlást vehetnek rajta, mert a mérnök az már csak ilyen, bármely pontján is él a világnak: minden látens agresszióját a kreálmányán tölti ki. Természetesen, kemény tesztek formájában.

A videón látható Atléta igazából csak egy alváz, erre kerül majd a rakomány, ami akár egy embereket is szállító karosszéria is lehet. Mivel a kerekek a végtagok végén vannak, a szerkezet képes kisebb sziklákat átlépni, vagy csak egyszerűen kirántja magát a csávából, ha a finom szemcséjű homok túszul ejti. Emiatt nincsenek traktorméretű kerekei, ami egyben azt is jelenti, hogy kisebb motor is elég bele. Ez már a spórolás évszázada: a NASA-nak is számít minden lefaragott kiló, amivel könnyebb lesz az indítóálláson várakozó rakéta. Hiszen minden egyes kiló dollármilliókat jelenthet, a célpont távolságától függően.

A NASA mérnökei ennél is továbbmentek: nincs külön motorja a kerekeknek, és egy másik motor, ami majd a ráaggatott műszerarzenált működteti. A két tevékenységet ugyanis egy és ugyanarra a motorra bízzák. Ha a kerékre nincs szükség, az szimplán csak elfordul, lehetővé téve, hogy ugyanaz a motor kerék helyett immár egy fúróberendezést hajtson meg – ez látható épp a videón (00:30-tól).
A végtagok ráadásul elnyelik az ütközéskor fellépő energiákat, tehát tényleg úgy érkezik majd, mint a fáról startoló pók kedvesünk nyakára. Ami azt jelenti, hogy gyenge gravitációjú helyeken, mint mondjuk egy aszteroida, nem kell túl sokat bajlódni holmi fékezőrakétákkal.

Az Atlétának még sokáig kell küszködnie a szadista kedvű mérnökökkel, Pulinkra - amely a képen az egyik korábban vizsgált botkerék konfigurációval látható - is még három lépcső masszív megpróbáltatása vár a másodikra való felugrása után, úgymint: Iteráció 3, 4, 5. De ez utóbbi már a Holdraszállást, és a küldetés teljesítését is magában foglalja. További részleteket itt olvashattok arról, hogy hol tartunk jelenleg.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!