Egy óriáskígyó kifeszített bőrére hasonlít leginkább ez a Holdról készült kép, ilyennek valószínűleg még soha nem láttuk. De nem is biztos, hogy ez olyan nagy baj.
A kép egy geográfusaink által készített tanulmány részét képezi, a szakmabeliek valószínűleg már csak ilyenre gerjednek: egy mezei holdportréval már nem lehet nagyot vakítani semmilyen konferencián. Itt van tehát ez a kiterített rondaság, amiből úgy állnak ki leszállóhely-jelöltjeink, mint apró gombostűk a felboncolt egérből a gimis bioszóra végére. Kilenc helyszínünk van, közülük három a legbiztonságosabb, ha az ember történetesen holdra akar szállni egy robottal – ezekről előző posztunkban volt szó.

Alapvetően minimum több száz kilométer átmérőjű ifi krátereket néztek ki szeretett holdjárónknak geográfusaink – zsenge, pár száz millió éves példányokat. Ezeken vannak ugyanis a legkisebb számban további kráterek: felszínüket csak 30 százalékban borítják kisebb kráterek. Fontosabb adalék, hogy leszállóhelyeink 15 százalékát borítják 5 méteres vagy annál valamivel nagyobb átmérőjű kráterek. Minél kisebb ugyanis egy kráter, annál meredekebb a pereme, így előfordulhat, hogy örökre elnyelik Pulinkat. Ennek a lehetőségétől, persze, rettegünk is. Reméljük, hogy a 15 százalékba nem esünk bele - szó szerint. Egyik jelöltünk, a Platón-kráter például így fest a Lunar Reconnaissance Orbiter felvétele alapján:

Mint arról már szóltunk, az egyenlítőközeli kráterek a legbiztonságosabbak: a kilencből hat leszállóhely azonban egyáltalán nem itt található. A Puli landolása szempontjából eggyel nagyobb veszélyességi fokozatúnak tekinthető a Mare Humboldtianum – a Humboldt-tenger. Ez az egyenlítőnél található kráterektől annyiban tér el, hogy messze van tőlük, és félig-meddig már túloldalinak számít – de még pont rálátna egy földi adóállomás: ez a földi irányítóközponttal való zavartalan kommunikáció miatt fontos.

Az extrémsportok pedig csak most következnek: a Thomson-kráter és a magyar vonatkozású Kármán-kráter meglátogatása már olyan nehézségű, mint egy jól kivitelezett hátra szaltó az óriás műlesiklón. Mindkét helyszín ugyanis a Hold Földről nem látható oldalán van. Épp ezért önmagában szenzációszámba menne, ha sikerülne oda leszállni, hiszen ez még senkinek sem sikerült.
A Hold túloldalára érkezni azért is érdekes lenne, mert errefelé sok hélium-3 izotóp van – ebből lehet cirka félszáz év múlva a földi fúziós reaktorok elsőszámú üzemanyaga.
Az izotóp a holdporban kötött állapotban leledzik, és a nagyon intenzív napsugárzás hozza létre.

És ha mindez nem lenne elég. A Thomson-kráterben bizonyítottan barlang is található, ettől pedig egy geográfus azért jön nagyon könnyen tűzbe, mert a felszín alatti kőzetek nincsenek kitéve a sugárzásnak, ezért ott a Hold sokkal „eredetibb” állapotát lehetne megvizslatni. A jövőben a barlangokban jó eséllyel holdbázisok is létesülhetnek majd, hiszen a sugárzás ellen az űrhajósok számára is kiváló védelmet nyújtanak.

A két, Földről nem látható holdkráterhez azonban keringőegység is kell, hiszen a földi adóállomás egyáltalán nem látna rá holdjárónkra: az utóbbi jeleit - egyfajta átjátszó-állomásként - a keringőegység továbbítaná Pulinknak.
 
Épp ezért a Hold túloldalára tett kiruccanás mérnöki szempontból már durván az extrémsportok közé tartozik, de geográfusaink kiszemeltek ennél nyaktörőbb leszállóhelyet is számukra. Erről következő posztunkban lesz szó.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A Masat óriási sikere után visszaszállingóznak mérnökeink is a Puli realitásába. Nyálelválasztásuk visszaesik a normál üzemi szintre, kiveszik szájukból a pavlovi nyálsipolyokat is: van még munka bőven, és ez nem kis részben geográfusaink miatt van így. Ők ugyanis több alternatívát vázoltak fel. Vannak biztonságosabb leszállóhelyek, és vannak kevésbé olyanok. Utóbbiak viszont annál izgibbek, már-már tudományos erogén zónáknak tekintendők a Holdon.
Tuti biztos pedig tuti nincs.

Ha biztonságosabb leszállóhelyre vágyunk, akkor a holdi egyenlítő környékére kell landolni, illetve az arrafelé található nagy kiterjedésű, ámde lapos kráterek valamelyikébe. Kilenc leszállóhely-jelöltünk van, közülük három felel meg ennek a feltételnek. És azt is tudjuk, mikor kell oda érkezni.

Kezdjük az utóbbival. A Hold bármely pontjára is megyünk, egyben biztosak lehetünk: bárhova is érkezzünk, a nap 14 földi napig süt majd, ezután újabb 14 napig sötét lesz - hiszen a Hold is forog a saját tengelye körül. Egyetlen holdnap tehát 14 földi napig tart, ezen belül értelmezendő a "déli napsütés" is: akárcsak a Földön, ez is pont a nappali periódus felénél következik be, tehát a ciklus 7. napján. És mikor süt a nap pontosan merőlegesen? Az egyenlítőnél délben. A Holdon sincs ez másképp: a legbiztonságosabb úticél a Holdon is deréktájékon keresendő. Persze, igy se lenne tutibiztos a sikeres landolás, de kétségkívül növelné az esélyeket.

A mérnök olyan, hogy ha tehetné, legszívesebben áttervezné a Holdat egy kiadós holdraszállás előtt: gyakorlatilag csak a minimum több száz kilométer átmérőjű kráterek maradnának meg az egyenlítő környékén, ezek belsejét azonban tükörsimára suvickolnák. A Puli ugyanis a közhiedelemmel ellentétben egy fényevő állat: egy napelem a szája, ezen keresztül táplálkozik, és nyeri az energiát. Szájszerv ilyenekből is lehet (forrás: spectrolab.com):

Ebből következően a landoláskor a napsütéses időszak elejét kellene megcsípnünk, a vége semmiképp sem játszik: holdjárónk előbb-utóbb kajás lesz - hiába töltjük akksijait még a holdraszállás előtt csordultig tele. A telepeknek ugyanis van egy rendkívül bosszantó, hülye szokásuk: előbb-utóbb lemerülnek, ezért a holdjáró bizonyos időnként egy Holdra disszidált gyíkra hasonlít majd leginkább: csak ül egy kövön, és töltődik.

Emiatt egy napelemes holdjáró egyik legnagyobb természetes ellensége az árnyék. Egy kistermetű, pár méter átmérőjű kráter alján ebből van a legtöbb - legszívesebben ezért radíroznák le ezeket  mérnökeink a Hold felszínéről. Sajnos, ők se képesek mindenre, így a holdraszállásig ezek a kráterek rettegett veszélyforrások maradnak. Ha egy ilyenbe belepottyanunk, nagyon gyorsan ki akarnánk belőle mászni, az erőlködéstől azonban pikk-pakk lemerülnek az akksik. Az egyenlítőhöz közeledve természetesen nem a napsütés intenzitása nő, hanem annak a valószínűsége csökken, hogy egy kisméretű kráter pereme  árnyékot vessen Pulink napelemeire - és ezáltal az egész küldetésre. A fény tápértéke mindenhol ugyanannyi: durván erős. Kilenc leszállóhely-jelöltünkből három van a holdi egyenlítő közelében: az Aristarchus, a Mare Cognitum és a Mare Humorum. Ezek mindegyike olyan lapos, amilyennek a Földet a geocentrikus világnézet szerint elképzelték.

Pechünkre ezekben is vannak pár méteres, mély kráterek. Ha a leghorrorisztikusabb forgatókönyv alapján pont egy ilyenbe csusszanunk bele, a holdi egyenlítőn lesz a legtöbb esélyünk a túlélésre: délben ugyanis - mivel pont merőlegesen süt a nap - a kráter legalja is fényárban úszik. Tehát egyszer-kétszer biztosan fel tudnánk szorult helyzetünkben is töltődni, és nekifuthatnánk a kráter falának. Ezek a pár méter átmérőjű kis kráterek mérnökeink és geográfusaink számára olyanok, mint Freddy az Elm utcából: rémálmaik netovábbja.

Persze, az árnyék a Holdon többet jelent annál, minthogy egyszerűen nem süt a nap: ezeken a helyeken ugyanis eszméletlen hideg van, a hőmérséklet akár mínusz 150 Celsius fok is lehet. Cserébe a napos területeken plusz 120 fokot kell elviselni. Erre a teljesítményre azonban nem képes bármelyik napelem. A világűrben - légkör híján - a napsugárzás intenzitása 200-szorosa a földinek: óriási a fény tápértéke. Ezt azonban nem akármi képes elviselni. Ami meg igen, az bizony drága: háromezer dollár alatti megrendelés esetén szinte még a telefont sem veszik fel.

Jelenleg több jelöltünk is van jövendőbeli napelemünkre, például rögtön itt van egy közülük.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Frissítés:

Elkészült a mai nap összefoglalója szűkszavú Laca billentyűzetének köszönhetően, a Masat Facebook-oldalán pedig követhetitek az újdonságokat - nem elfeledkezve, természetesen, a Puliról, ami első magyar robotként szállhat le a Holdra.

Életben van a Masat. A belinkelt felvételen olyan hangok hallhatók, amit földi körülmények között csak egy betárcsázós modemet nyelt macska lenne képes kiadni magából. A Masat mindeközben sípol: aki tud "morzéül", az kisilabizálhatja, hogy a Föld legújabb, magyar eredetű égiteste saját nevét mondogatja. Az index cikke szerint a Puskás Tivadar rádióklub egyik tagja azt írta, hogy Floridában sikerült venni a műhold jelét. A végeredményt itt meg is lehet hallgatni.

13:00 - a Masat 16:40-kor halad át Magyarország fölött úgy, hogy az általa kibocsátott életjeleket a hazánkban élők jó minőségben befoghassák. Aggódó BME-s mérnökszülők első alkalommal ekkor válthatnak pár szót történelmi méretűre nőtt csemetéjükkel.

12:50-kor már egyenesen úgy tűnik, hogy el kell kapni a maszatot. Legalábbis, a HA5MASAT hívójelű pikoműhold adatait kellene elfogni, ehhez viszont a rádióamatőrök segítsége kellene. Az első magyar műholdat a BME-ből irányítják, Horváth Gyula projektmenedzser szerint „minden rendben, forgatókönyv szerint zajlott. Most az első áthaladásra várunk, az 13:11-kor várható. Remélem, már el tudunk kapni valamit a Masat–1 jeléből, bár akkor még nagyon együtt lesznek a műholdak”. (index.hu)

12:35-kor Laca még mindig aktív a twitteren, legutóbb ezt vette át wasteproducttól: "Magyar égre magyar műholdat [✔] - Magyar Holdra magyar holdjárót [in progress]"

12:30 - Laca anyagelemzést tart: "A MaSat antennája kutyaközönséges rugóacél mérőszalag, amit kutyaközönséges harcsázó damil tart összetekerve." Ez negyedóra múlva nyílik ki, akkor derül ki, hogy működik-e a cucc. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy MEGÉRKEZETT AZ ELSŐ MAGYAR MŰHOLD A VILÁGŰRBE!

12:22-kor odakinn, Francia Guyanán meglett a hangsáv, fejesek beszélnek, a taps többé már nem néma. Eközben így örül a magyar csapat Budapesten, őszintének tűnik:

12:15-kor kiderül ismét, hogy történelmet írtunk, ezúttal Európa az elkövető. A Vega mind a kilenc kockaműholdtól sikeresen megszabadult. Most egy pici pihi, a fejesek egymás után beszélni fognak, ezeket itt lehet megnézni. Rádióamatőrök, most kell figyelni. Gratulálunk minden Masatosnak!

12:08-kor beindult a hajtómű, amire ezt bepötyögtem, valaminek nagyon elkezdenek örülni a fiúk. Tapsolnak, hang nem hallatszik. Mintha csak az űrben lennénk. Kirepült a Masat 12:11 körül. "Happy outcome." Most mindenkit bemutatnak, ez a portás nagy lehetősége. Igaz, a fejesekkel kezdik. Kezet ráznak. Isznak. Alkoholt. Pezsgőt munkaidőben.

12:06-kor bejelentik, hogy kevesebb, mint két perc múlva indul újra a hajtómű. A "magyar" szó nagyon hülyén hangzik egy angol szájából. De így is jó hallani. Az angol kommentátor úgy került ebbe a szorult helyzetbe, hogy kibontja a rövidítéseket. Francia nő változatlanul szövegel a háttérből. Ő viszont franciául.

Rövidesen ismét beindul a negyedik rakétafokozat, most csöndben krúzol a cucc fölöttünk. Laca szerint felmerült az ESA-csatlakozás kérdése, Horvai Ferit egyből a mikrofonhoz kérték. Idén kell dönteni róla.

11:59-kor háborodik fel csillagászunk, korábbra vártam: "Én magyarázkodom? Te nem ismered a twittert!". Ebben lehet valami. És valami értelmezhetetlen karakter is jön utána, valószínűleg kiölti a nyelvét rám. Nem szép látvány. Tothur messzire vezet. Most a kockaműholdakért felelős egyetemistákat bemutató videót vetítik konzervről, élőben. Elhangzik a "Hungary" szó is.

11:55-kor menetrendszerint és sikeresen levált a LARES, a kilenc műhold közül a 30 centis ALMASAT ugrik ki a világűrbe utoljára. Negyedóra múlva szabadul a Masat, addig ismét konzervanyagot kapunk.

11:54-kor a műsorvezető szerint nagyon kell itt most összpontosítani mindenkinek, ő mindenesetre megállás nélkül beszél. Tapsot vár. Másodperceken belül leválik a LARES.

11:53-kor a közvetítés a LARES-re koncentrálódik, néha a francia nő hangja hallatszik az angol alatt, de most senki nem foglalkozik vele. Vége az előre felvett konzervanyagoknak.

11:50-kor pont félórája tudta meg Krisztab nicknevű felhasználó a twitteren, hogy az orrkúp "a rakéta orrán van és kúpszerű, ez van :)" Öt perc múlva válik le a LARES. Elfogyott a kávé, főzhetne valaki. De a pulis mézeskalács is nagyon hiányzik, különösen a szívalakú.

11:40-kor történelmet írtunk a szerkesztőségben, magyarázkodásra sikerült kényszeríteni Lacát, a csillagászunkat. Epic. Igaz, csak a titokzatos Tothurral kapcsolatban. "Az egy reakció volt a tothur nick-ű usernek, hogy Horvai Ferenc (MŰI) is itt van". Neki is örülünk. 15 perc múlva válik le a LARES, addig marad a tört angol.

11:36-kor azt részletezik, mekkora területen található a három indítóállás: egy az Ariane-nak, egy a Szojuznak, egy pedig a Vegának. Számokban nem vagyok jó, pláne, angolul. Sok számot hallok.

11:35-kor lebukik az Európai Űrügynökség: Ariane nélkül nem lenne Vega - most ezt részletezi a közvetítés. Ha így haladunk az is kiderül, hogy kopipészttel dolgozik az ESA. Laca közben megjegyzi, hogy "Tothur itt van, naná!" Nem tudjuk, ki az a Tothur, de most mindennek képesek vagyunk örülni.

11:30-kor megnézem Laca üzeneteit: "Hát kedves közönség, eddig jó!" törte meg a csendet az egyik csapattag. Kábé 20 perce. 11:55-kor válik le az első műhold az űrbéli raklapról, ez a LARES (lásd lejjebb). A Masat 16 perccel később teszi ugyanezt. Most beszéd hallatszik, emberi - egyelőre.

11:25-kor elmondják, hogy nagy az igény a 200-300 kilós műholdakra, ezeket eddig a Szojuz vitte. Ezután már a Vega fogja, ettől költséghatékonyabb az indítás. A közvetítésből kiderült, hogy az űrverseny folytatódik: most is ugyanazt kell csinálni, mint eddig, csak olcsóbban. Kábé öt Vega-t már megrendeltek.

Az ESA már ünnepli a pehelysúlyú Vegát. Bejátszások vannak reklám helyett, ígérjük meg, hogy franciaként sosem mondunk ki két angol szót egymás után: "Now, no [problem...]"

11:12-kor újabb start, ugyanonnan. Ezt a NASA sem tudná überelni. Ja nem, csak az eredetit játsszák vissza másik kameraállásból. Ilyesmiket látni:

Ha lenne légkör, nagy lenne a menetszél. De nincs, a Masat 27500 km/h-val dönget.

11:09-kor már kilenc perce repül a Masat. A pálya rendben. "Trazsektori nomál" - mondja a francia nő. Rendben a pálya.

11:06-kor 7,7 km/s a sebesség ez már a csúcs. Realtime animációt mutatnak, ezt a NASA-nál is szoktak. Tetszik.

11:05-kor az orrkúp válik le, ezzel végleg nyilvánvalóvá válik az űrlények számára, hogy a Masat megérkezett. Csalódott vagyok, a rakétára nem szereltek kamerát... Pedig az jópofa. 6 km/s sebességgel száguldik már az első magyar műhold. Minden hibátlanul működik. Ez jó.

11:02-kor az első fokozat leválik, jön a második. Egy nő franciául beszél, angol hangja férfi.

11:00-kor elindult a Vega és vele együtt a Masat! A rakéta gyorsan halad, és ami fontosabb: fölfelé.

Visszaszámlálás franciául. 10... 9... 8...

10:58 van, és két perc múlva indul a Masat, jelenleg helikopterről mutatnak légifelvételeket. Reméljük, vele tart a Vega is...

10:50-kor remixet hallok az élő közvetítés közben, mintha az angolt angolra szinkronizálnák. A kánonból semmit nem érteni. Aztán megoldódik a probléma: rájövök, hogy egy másik ablakban is nyitva van a közvetítés. Sikeres embernek érzem magam.

A közvetítés elkezdődött, meglepő módon a Vegáról van szó, az egyes rakétafokozatok szétválására nagyon kíváncsiak a fiúk az ESA-nál. 10:45-kor Laca még mindig nagyon szűkszavú. "Idegesek a fiúk?" - kérdésre rövid válasz érkezett: "Némileg." És egy smiley...

Magyar idő szerint 10:40 perckor kezdődik az élő közvetítés, a visszaszámlálást erre a linkre kattintva kísérhetitek figyelemmel. Eközben Budapesten valamivel 10 óra után ez a kép fogadta Lacát a BME Q épületében. Ez nem a kék halál...

VV01 a kódja a Vega első útjának: február 13-án kezdődik a Való Világ első szériája a fedélzetén lévő Masat-1 számára, csak ez a széria valamivel tovább tart majd, mint a földi. Az első magyar műhold a tervek szerint háromhetes küldetést teljesít. Valószínűleg azonban ennél sokkal tovább, akár 5-6 évig is működőképes maradhat, utána űrszemét lesz belőle. Körülbelül húsz év múlva lassul le annyira, hogy a légkörbe csapódva elégjen.

Magyar idő szerint 11 és 14 óra között megtörténik Wagner Parsifaljában jelzett jelenség, és az idő térré válik. Kicsit nyikorogva, több évnyi várakozás után, de csak kinyílt az időablak a Masat számára. Úgy fest, hogy a Jóisten se menti már meg az első magyar műholdat a földönkívüli élettől. Bár az első, kísérleti rakétarepülések okoztak már meglepetéseket, reméljük, nem ez vár a Masat-1-re. Ehelyett az ideális forgatókönyvet nézzük: február 12-én befejeződött a rakéta, az indítóállás és a komplett földi infrastruktúra utolsó átvizsgálása, miután a hét korábbi részében tartottak még egy teljes, kosztümös főpróbát is. Ennek során a visszaszámlálást és az indítást modellezték le.

Összesen kilenc, egyenként 10 centi élhosszúságú kockaműholdnak lett volna hely a Vega hordozórakéta fedélzetén, de csak heten futottak be: két olasz, valamint egy-egy francia, lengyel, román és spanyol. És ugyebár Rubik óta a legkedvesebb magyar kocka, a Masat-1.
Rajtuk kívül még két műhold képezi a rakományt. Az egyik az ALMASAT, ami nevével ellentétben nincs alárendelt pozícióban az első magyar műholdunkhoz képest. Valamilyen hierarchia azért mégis csak van, az ALMASAT ugyanis az egyik elsődleges szállítmány a Vega tesztútján. A másik izgibb, és LARES-nak hívják.

A LARES gyakorlatilag egy bizonyos Lense-Thirring hatás létezését hivatott ellenőrizni. Einstein, hát persze. A lényeg: egy tárgy forgását a közelben lévő tárgyak forgása befolyásolja. Például ilyen a Föld.
Adott egy földkörüli pályán keringő műhold. A newtoni fizika értelmében, ha nem érik külső erők a műholdat – leszámítva persze a Föld gravitációs erejét –, akkor műholdunk az idők végtelenségig ugyanúgy forog a világűrben. Ezzel szemben az általános relativitáselmélet értelmében a Föld forgása hatással lesz a műholdra, ami nagyon kismértékben bár, de módosítja a forgástengelyét: precesszálni kezd, vagyis a forgássíkja a Földdel megegyező irányba kezd el körbejárni. Aki mélyebben el szeretne merülne a témában, itt talál jópofa képleteket is, meg minden olyat, amitől egy bölcsész a pillanat törtrésze alatt idegösszeomlást kap.

A Vega kísérleti útja az egyenlítő környékén, Francia Guyanán kezdődik, ezzel tesztelik, hogy 9 évnyi fejlesztés után a végeredmény tekinthető-e rakétának.
Ha igen, akkor az Európai Űrügynökség palettája teljessé válik: van egy óriás, a nehéztüzérség, ez az Ariane-5, a középmezőnyt a Szojuzok képviselik, ez az iciri-piciri legkisebb pedig a pehelysúlyú Vega, ami 300 és 2500 kiló közötti műholdakat képes magával vinni az űrbe: a legkisebb H3-as Hummert például minden gond nélkül alacsony föld körüli pályára állítaná, bár nem garantált, hogy a Balatonba csapódna bele. A rakéta teherbírása alapvetően attól függ, hogy mi a megrendelő kívánsága: milyen pályára és magasságra kell a cuccot feljuttatni.

A Vega-rakéta, akárcsak a régi Zsiguli sebváltója, négygangos. Az egyes után jön a kettes, majd a hármas, végül a négyes – így szépen sorban, egymás után. Visszakapcsolni viszont nem lehet. (Kattints a képre a nagyobb méretért.)
Az első, rakéta alsó felében található fokozat kiég, leválik, majd beindul a második fokozat, és így tovább. Ősi szokás szerint rakétákon így váltunk sebességet. Az indítást követően a rakéta 1 perc 54 másodpercig marad egyesben, jól kihúzatják. Ekkor leválik az első fokozat, és a második egy másodperccel később indítja be a hajtóművét: 3 perc 22 másodperccel az indítás után már ez is búcsúzik. 16 másodperccel később következik a harmadik fokozat, ami a startot követő 5 perc 47 másodpercben válik le. Ezt megelőzően 3 perc 43-kor az orrkúp leválik, és láthatóvá válik az általa rejtegetett szállítmány.
A negyedik fokozat végül 1450 kilométer magasra röpíti a rakományt – ezen a ponton már alig maradt valami az eredetileg 30 méteres Vegából. Akár a csúcsdísz a karácsonyfa leszedése után. Ekkor még csak a LARES száll ki az utasok közül, majd a rakéta maradéka az 1450 kilométeres körpályáról egy 1450 és 350 kilométer közötti ellipszisre áll át: ennek során engedi szabadon a kockaműholdakat, így a Masat-ot is: ez az indítást követő 70. percben következik  be.

A február 13-i tesztút azonban többről szól, mint az egyes rakétafokozatok hibátlan működéséről. Az ún. P-POD-nak is nagyot kell villantania - ez gyakorlatilag a földi raklap űrbéli megfelelője: azért felelős, hogy rögzítse felbocsátás alatt a műholdakat a rakéta utolsó fokozatához, majd a megfelelő pillanatban kinyitja az ajtaját, és egy rugós mechanika egészen egyszerűen “kilöki” házukból a műholdakat, mint az alulmotivált postagalambokat a dúc. Természetesen, a Puli egész csapata roppantul drukkol a műegyetemi csapat sikerének, hiszen ez a mi sikerünk alapja is: a Masat-1 tanítja meg a magyaroknak, hogy a hitelválság mélyéről is vezet út felfelé. Akár a Holdig. De minimium egy teljes jogú ESA-tagságig.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A legbizonytalanabb feladat egy holdraszállás megtervezésekor a leszállóhely kiválasztása – ahogy az Apollo-k esetében is az volt. E tekintetben a világ nem sokat változott azóta. Pláne igaz ez akkor, ha fapados áron kívánunk eljutni a Holdra. És mi így akarunk.
 
Földi körülmények között sok mindent előre le lehet tesztelni: barátnőt, holdjárót, vagy akár egy műholdat is – utóbbihoz elég egy összkomfortos laboratórium; holdjárónk földi prototípusával például mi is rövidesen kimegyünk csapatni egyet Magyarország különböző pontjaira. Egyet nem lehet szimulálni: a holdraszállást.
Arról, hogy ez mennyire így van, már az első Holdra landoló ember alkotta szerkezet, a Luna 9 is meggyőződhetett: elég féloldalas képek érkeztek tőle, mivel történetesen egy kráter peremére landolt. Az Apollo 11 űrhajósai pedig kis híján belehaltak a leszállásba: nem sok híja volt, hogy nem egy sziklamező kellős közepére futott be a Sas.

Geográfusaink valószínűleg ezzel nagyon is tisztában vannak: számukra már jó ideje az egyedüli valóságshowt a NASA jelenleg is Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) szondájának képei jelentik, ahogy valószínűleg a Playboy is régóta a múlté az alsó fiókban.

A fapados holdmisszióknál, mint amilyen ugyebár a miénk, a leszállást is kevesebb pénzből kell összehozni, és ezáltal kockázatosabb megoldásokat kénytelenek mérnökeink bevállalni. Mivel azonban a Puli nem egy szuicid állat, szeretnénk, ha a kalandot azért túlélné - a biztonságos érkezéshez nagy síkságok kellenek: ez lecsökkenti a lehetséges leszállóhelyek számát. Hiába, no, kell a hely a légzsákkal való pattogáshoz.
A landolás esetünkben ugyanis nem lesz millimétermunka, akár több tíz kilométeres pontatlansággal is történhet majd. Ezért aztán olyan területek jöhettek csak számításba, ahol a felszín nagy területen hasonló képet mutat: azaz alföldet minden mennyiségben – a párszáz kilométer átmérőjűtől a több ezer kilométeresig.

Ahogy előző posztunkban erről beszámoltunk, egészen pontosan kilencre sikerült redukálni a többszáz lehetséges helyszínt. Látnivaló nincs sok rajtuk, ellenben attól még fölöttébb érdekesek.
De ha már a Playboyt szóba hoztuk. Kedvenc geográfusunkkal a Skype-on folytatott kráteres interjú hirtelen fordulatot vett, amikor szóba került egyik lehetséges leszállóhely-jelöltünk: a Schiller-kráter. Egyszer csak aszongya ez a derék ember:

16:12:21 Geográfus: elég fura alakja van
16:12:24 Geográfus: megnyúlt
16:12:28 Geográfus: egy oldalirányú becsapódás alakította ki
16:12:45 Geográfus: egyébként van még tőle délre két kis kráter, azokkal együtt egész pénisszerű.

Valljuk be, felkészületlenül ért az információ. Ez az, amire a poszt írásakor, uzsi közben legkevésbé sem számít még egy bölcsész sem: nehéz hirtelen feldolgozni, hogy a körültekintő tervezés eredményeként egy hím nemi szervbe készülünk belelandolni. És ezt csak így lazán bele az arcunkba. Nem lehet véletlen, hogy a wikipedián is csak egy homályos képet találni róla - talán azért, hogy mégse kelljen kirakniuk a 18-as karikát:

A krátereket elnevező csillagász keresztapák egyébként sajátos humorérzékről tettek tanúságot, amikor ezt a hímsoviniszta beütésű, eléggé exhibicionista hajlamú krátert Julius Schillerről nevezték el. A 16. és a 17. század fordulóján élt jámbor, német ügyvéd ugyanis halála évében némi segítséggel bár, de kiadott egy csillagászati atlaszt. Ebben a korábbi pogány elnevezésű csillagképeket bibliai eredetűekkel fészliftelte. Így népesítették be az újszövetségi karakterek az északi égövet, az ószövetségiek pedig a délit.
De ne feledjük: a Schiller-kráter csupán egy helyszín a kilencből. Leszállóhelyeink "szennyesét" a következő posztokban szorgosan tovább teregetjük.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Gombóc Artúr a csokikról beszélt úgy, ahogy geográfusaink beszélnek csámcsogva a holdkráterekről. Mert ezekből is van kicsi, nagy és közepes. De nem minden jöhet válogatás nélkül - pláne nem akkor, amikor egy Holdraszállás lehetséges leszállóhelyeit kell kijelölni.

Geográfusaink kedvencei azok a kráterek, amiket a friss, szinte még gőzölgő bazaltos öntet úgy borít be, mint a Télapót a csokimáz. A gőzölgés persze nyilvánvaló túlzás, de ne feledjük, hogy egy geográfusnak egészen más elképzelései vannak a ropogósfrissről: nekik gyakorlatilag kemencemelegnek számít egy több tízmillió éves képződmény is – pékségben például képtelenség lenne zavarba hozni őket.

Egy ilyen fiatalkorú, szinte tini kráter legkönnyebben arról azonosítható, hogy nincs rajta sok újabb, kisebb kráter – pár pattanást leszámítva, persze. Kész hasonlatuk is van erre, persze, animizmussal vegyítve, ami már a NASA rovereit becenéven illető mérnökeink jóvoltából ismerős lehet: „Szokás mondani, hogy a kráter olyan, mint a ránc az embereken: minél több van belőle, annál idősebb a felszín.” Arrafelé pedig nem divat a botox.

Egyszóval ilyen ráncmentes és bazaltmázzal borított területek a mare-k, a holdi tengerek: ezek valójában kegyetlen nagy kráterek. Átmérőjük olyan változatosságot mutat, mint annak idején a Domus áruválasztéka: a párszáz kilométerestől a több ezer kilométeresig minden méret megtalálható köztük. A méret pedig igenis számít: ősi szabály ugyanis, hogy minél nagyobb a kráter, annál lankásabb a pereme.

Ezeken belül azért itt-ott lehet pár tíz kilométeres kráter, ami leszállás szempontjából még szintén belefér. És vannak a fél méteres-három méter átmérőjű kráterek. Na, ezeket kell messzire elkerülnünk.

A geográfusaink által kiszemelt kilenc leszállóhely többsége sztenderd mare, a többi meg nagyon hasonló hozzájuk - elég, ha csak meghallják azt a szót, hogy landolás, és máris sorolják ezeket:

1 – Mare Humboldtianum (Humboldt-tenger)
2 – Platón
3 – Aristarchus
4 – Mare Cognitum (Értelem Tengere)
5 – Mare Humorum (Nedvesség Tengere)
6 – Schiller-kráter
7 – Moretus-kráter
8 – Thomson-kráter
9 – Kármán-kráter

A fentiek olyan kötelező asszociációk náluk, mint amilyen a turistának az Eiffel-torony, ha párizsi kiruccanást tervez. Látnivalóban azonban nem bővelkednek leszállóhely-jelöltjeink.
Nincs itt semmi érdekes, tessék továbbhaladni: csak a nagy síkság. Petőfi Sándor minden bizonnyal otthonosan érezné magát itt. Mind a kilenc ugyanis olyan, mint az Alföld. Pont, amire szükségünk van.

A Pulinak ugyanis az egyik jelenlegi leszállási forgatókönyv szerint nagy mozgásigénye lesz, ami egy holdi terelőkutya esetében érthető is: légzsákban érkezik, pattog még pár kilométert a Holdraszállást követően – kábé úgy, mint azt a Luna 9 is tette. Egy-egy szikla, vagy árok azonban könnyen véget vethet az önfeledt ugrabugrának, amit mi fölöttébb sajnálnánk, hiszen ezzel számunkra a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny példátlan gyorsasággal be is fejeződne. Természetesen, következő posztunkban egészen intim részleteket közlünk egyes, listánkon szereplő kráterekről.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!