Amerikára nagyon sokáig nem találtak volna rá, ha elődeink is úgy álltak volna hozzá a felfedezéshez, ahogy azt az Egyesült Államok elnöki főtanácsadói javasolták a hatvanas évek elején az űrkutatással kapcsolatban. Ha rajtuk múlott volna, az Apollo-11 ma merő fikció lenne: „Méghogy a Sas leszállt? Ne röhögtess már! Miféle Sas?”  Ideje belátni: ha Kennedy elnök a tanácsadóira hallgat, akkor nagy valószínűséggel elmaradt volna a holdraszállás.

Emlékezetes Kennedy elnök 1961-ben mondott beszéde, amikor kijelentette, hogy még a hatvanas években amerikait kell eljuttatni a Holdra – és vissza is hozni onnan. Ezidőtájt az előbbi mondat első felében vállalt ígéret némi fejtörés árán csak-csak teljesíthető lett volna; az évtized hátralevő része a mondat végéről szólt. Az űrhajósoknak élve kell visszajönniük.

Az Egyesült Államok elnökének vágyakozása a „drámai eredmények” után nem feltétlenül egyezett a kor legbefolyásosabb tudósainak űrkutatásról alkotott véleményével. Sőt, még a saját tanácsadóinak véleményével sem.

Sem Eisenhower, sem Kennedy tudós tanácsadói nem hitték ugyanis, hogy bárminemű eredmény származhat az emberes űrutazásokból. Miután James R. Killian, Eisenhower elnök kutatásokért felelős főtanácsadója 1960-ban otthagyta a Fehér Házat, nyíltan helytelenítette azt a törekvést, hogy az USA űrprogramját a Szovjetunióéval állítsák párhuzamba, és szorgalmazta, hogy az Egyesült Államok mielőbb határozza meg céljait, amit aztán a maga ütemében teljesíthet. Javasolta, hogy az USA „presztízsokokból ne merüljön bele mindenféle költséges űrversenybe”.

Ez alatt Killian az emberes űrrepülést értette:
„Sok józan gondolkodású állampolgár meggyőződése, hogy a valóban izgalmas űrbéli felfedezések jobban megvalósíthatók műszerekkel, mint emberek részvételével”. Nézeteit sok kutató osztotta, köztük Jerome Wiesner is, aki az elnöki tanácsadó testületnek egészen a kezdetek óta tagja volt – és később Kennedy elsődleges tanácsadójává vált.

A jeles tudósok azonban nem ismerték fel, vagy legalábbis nem akarták felismerni, hogy álláspontjukat az emberek nagy többsége se nem érti, se nem osztja. Kennedy is közéjük tartozott.

Ő tehát felvette az kesztyűt, és ezzel elindult az űrverseny, amiben a pénz igazából egyik oldalon sem számított: tudjuk, hogy sok pénzből le lehet szállni a Holdra. De kevesebből meg lehet-e vajon ugyanezt csinálni? Ezt hivatott kideríteni a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny, amiben a Puli csapata képviseli a magyarokat.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Ötven éve kerülte meg a Földet John Glenn, ezzel ő lett az első amerikai Gagarin. De nem az első amerikai az űrben. Előtte ugyanis két honfitársa már járt a világűrben, igaz, jóval rövidebb ideig: az első amerikai Alan B. Shepard volt, aki kevesebb, mint egy hónappal Gagarin után ment ki a világűrbe, később ő lett a Hold első golfozója is, amikor az Apollo 14 misszió keretében poénkodott egyet.
 
Shepard útja ballisztikus pályán vezetett a világűrbe a Freedom 7 fedélzetén, ahol mindössze 15 percet tartózkodott: 187 kilométeres magasságig jutott, ez igazából egy űrugrásnak tekinthető. Shephard nem kerülte meg a Földet.
Szintén nem tett semmi ilyesmit a második amerikai sem. Ő Gus Grissom volt, aki 190 kilométeres magasságba szökkent a Liberty Bell 7-tel, és kabinjában kábé 480 kilométert tett meg tokkal-vonóval. Később tragikus körülmények között két társával együtt bennégett az Apollo-1 kabinjában, az indítóálláson.

Őket követte tehát John Glenn, aki kevesebb, mint egy évvel Gagarin után első amerikaiként kerülte meg a Földet, igaz, ő rögvest háromszor is, így visszamenőlegesen kárpótolta az amerikaiakat az előző két út rövidségéért: Gagarin ugyanis csak egy kört tett meg a világűrben.

Ezen a fényképen a két John egymás mellett látható: Kennedy és Glenn. Utóbbi útja sokat lendített azon, hogy az előbbi által a holdraszállással kapcsolatban tett ígéret beteljesüljön.
Mégpedig azért, mert a két korábbi űrrepülést a NASA-nál sokan zsákutcának tekintették, ahogy az emberes űrexpedíciókat általában: szemükben a Mercury nem volt több egy szűk űreszköznél, amiből legszívesebben még a levegőt is kiszívták volna, olyan csekély volt a teherbírása. Egyszóval nem volt vonzó a kísérletező kedvű kutatóknak.
Habár a Mercury küldetések során az űrhajósok elvégeztek pár kísérletet, a kutatók nagy része szívesen helyettesítette volna őket különböző mérőműszerekkel. Szemükben ugyanis a emberes küldetések roppant felelőssége nem állt arányban hasznosságukkal.
A két, egymással szöges ellentétben álló nézőpont két hivatalhoz kapcsolódott: az egyik az Űrtudományok Hivatala, a másik az Emberes Űrrepülés Hivatala volt. Lehet találgatni, melyik, mit képviselt. Namármost, ez a két hivatal űrkutatás helyett inkább az egymással való kötélhúzásból vette ki derekasan a részét.

Az első küldetések igazi haszna nem tudományos volt, hanem inkább az, hogy összehozták egymással az emberes küldetésben nem túl nagy fantáziát látó kutatókat és az emberes küldetésen teljes erőbedobással dolgozó mérnököket. John útját követően ugyanis megtalálták egymást a telefonkönyvben, kezdték komolyan venni egymást és Kennedy ígéretét: mit kellene, és lehetne csinálni a Holdon?

Talán ennyi idő után már nehéz elhinni, hogy John Glenn és társai nélkül valószínűleg mi sem a Holdra készülődnénk: ha sem az oroszok, sem az amerikaiak nem szálltak volna le a Holdra, a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt - ami a holdraszállást "jóárasítását", olcsóbbá tételét célozza - valószínűleg nem is létezne. Mint láttuk ugyanis, az Apollo-küldetést épp John Glennt követően kezdte komolyan venni a NASA.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A tudomány jelenlegi állása szerint egzakt módon levezethető, miként került víz a Holdra: a jó ég tudja.
A holdi víz, pontosabban vízjég jelenlétére négy elmélet közül válogathatunk kedvünkre, de ez valószínűleg bármikor tetszés szerint kiegészíthető újabbakkal. Soroljuk.
Az egyes számú elmélet szerint már a kezdetek óta volt víz a Holdon, amit persze nem egzotikus tengerek és pálmafás tengerpartok formájában kell elképzelni. A víz ugyanis az égitest belsejében koncentrálódott, mint a csoki az amerikai töltött fánkban. Ezt aztán ősi vulkánok passzírozták a felszínre valamikor a Hold tüzes ifjúkorában, amikor még forró volt a magja. A víz tehát vulkanikus büfizések során került lassanként a felszínre, ahol azonnal megfagyott, és azóta is ilyen állapotban van.

A kettes számú elmélet szerint a víz egyfajta házi tenyésztés eredménye a Holdon, amihez persze szükség volt a Napra is. A napszéllel ugyanis a pozitív töltésű hidrogén ionok, a protonok elérték a Holdat, majd a holdtalaj oxigénben gazdag ásványaival reakcióba léptek. És ebből lett a víz. Az elmélet kritizálói szerint ezzel a módszerrel csak nagyon lassan mehetett végbe a folyamat, ezt azonban letromfolták az elmélet harcos alkotói: ha az eltelt évmilliárdok alatt csupán napi egy vízmolekula jött is létre a Holdon, az már egészen baráti mennyiségű vizet eredményezhetett napjainkra. Nem szimpi az ötlet? Sebaj, van másik.

A hármas számú elmélet szerint üstökösök és aszteroidák voltak a holdi víz hivatalos beszállítói. A kutatók egy része nem kevesebbet állít, mint hogy a holdi víz a vizet tartalmazó üstökösök és aszteroidákból származik, amikor azok a messze régmúltban a Holdba csapódtak be. Bár ennek ereje a vízmolekulák legtöbbjét úgy kihajíthatta a világűrbe, mint egy ütközés a bólogató kutyát a kétütemű Wartburg kalaptartójáról, néhány nehézkesebb molekulát így is foglyul ejthetett a Hold gravitációja.
Az alapötlet szerint ilyen becsapódások alkalmával vízpor-felhő alakult ki a felszín közelében. Ennek egy része a holdi sarkvidékre vetődött, ahol az örökké árnyékos területeken, a kráterek belsejében lévő dermesztő hideg örökre rabosította a molekulákat: a klíma errefelé túl fagyos ahhoz, hogy a jég gázzá alakuljon, ezért aztán az idők végezetéig ott is maradhat.

Szerencsére, választható egy negyedik elmélet is, ami igazság szerint rögtön kettő: szerintük a holdi víz földi eredetű. A két teóriának van egy közös halmaza, ugyanis mindkettő feltételezi, hogy a Földről akkor fröccsenhetett a víz a Holdra, amikor még a két égitest évmilliárdokkal korábban sokkal közelebb volt egymáshoz. 
Az egyik verzió szerint a Föld kialakulása után nem sokkal még hiányzott a mágneses mező, vagy legalábbis nagyon gyenge volt, így a napszél simán átsodorhatta a vízmolekulákat bolygónk légköréből, és lerakhatta a Holdon.
A másik elmélet szerint elképzelhető, hogy katasztrofális erejű aszteroida vagy üstökös csapódott a Földbe, és ennek hatására lökődött ki a tengervíz az űrbe, a Holdra pedig akkor került, amikor az keringése során átment ezen vízpor-felhőn, amint az a földi lányokkal történik Húsvéthétfőn.

Egyvalami biztos: víz van a Holdon. És ez nem találgatás. Az előző posztunkban vázolt LCROSS-misszió (lásd fenti kép) leletei alapján a kutatók arra következtetnek, hogy csak abban az egy Cabeus-kráterben, ahova szándékosan csapódott be a NASA, mintegy 1500 olimpiai úszómedence feltöltéséhez elegendő víz van.
Valószínűleg víz van a holdi déli sark környékén található Moretus-kráterben is, ami az egyik lehetséges holdi célpontunk.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A Holdon nem, legfeljebb csak hírként vert fel nagy port, hogy a NASA vizet keresve 2009-ben becsapódik a Holdba. Emiatt aztán rengetegen várták a szabad ég alatt kockásra fagyva a pillanatot – valószínűleg arra számítva, hogy valóságos cunami indul majd a Földre, és a Holdból olyan vízsugár tör elő, amilyen a videóklipekben az utcai tűzoltócsapból szokott, ha nekimegy egy autó. Nos, ez elmaradt.

A Földön rengetegen szerettek volna olyasmit látni, amilyet Lovas Miklós látott a szovjet Luna 2 becsapódásakor 1959-ben: egy sötét, lassan eloszló porfelhőt a Holdon, valahol a déli sark környékén, a holdszonda becsapódási helyén. És mindezt ráadásul kétszer.
A 2009-ben debütáló LCROSS ugyanis egy kétrészes szett volt, akárcsak a női fürdőruha: a bugyinak a több mint kéttonnás Centaur rakétafokozat felelt meg, ez 10 ezer km/h sebességgel vágódott be a Cabeus-kráterbe.
A melltartó pedig a kamerákkal és spektrométerekkel gazdagon ellátott, valamivel több mint 600 kilós, kisautó méretű pásztorműhold (Shepherding Satellite) volt, ami négy perccel később ért a Centaur becsapódási helyére: itt felvételeket készített a rakéta által felvert törmelékről. Majd ez is lezuhant a Holdra, és ezzel a kettős halállal a NASA sok lírai operát kenterbe vert.

A NASA nagy visszatérése a Holdra azonban korántsem kapta meg azt a médiafigyelmet, amit jogosnak gondolnánk abban az esetben, ha valaki vizet talál a Holdon. Merthogy ez történt.
Elképzelhető a teleszkópok végére odafagyott emberek – így a média – csalódottsága, ha már a küldetés egyik fejese, Anthony Colaprete is így nyilatkozott: „Láttunk egy krátert. Láttunk egy villanást. Valaminek történnie kellett a kettő között.”
Mondta ezt úgy, hogy a földi nagyteljesítményű teleszkópok – így a kaliforniai Palomar Obszervatórium – de még a Hubble űrtávcső is a Holdra fixált. A képekből első pillantásra úgy tűnt: elmaradt a teátrális látványosság.
 
Az űrkutatásban azonban általában az történik, hogy okos emberek csinálnak valamit, amiről hosszú hónapok múlva, az adatelemzés végére derül csak ki, hogy tulajdonképpen mi is volt. Az LCROSS 2009. október elején csapódott be a Holdba, és csak egy hónappal később mondták el, mi történt. Ez már messze kívül esett a sajtó tűréshatárán, akik valószínűleg olyasmire számítottak, hogy a Holdat pásztázó kamerájuk lencséjére is jut majd a holdi vízcseppekből. Valóban, a hatvanas években szinte rögtön érkezett az eredmény, ami akkoriban még csak egy fotó volt, szó sem volt színképelemzésről.

A küldetés után cirka egy hónappal az előbb idézett Anthony Colaprete már ezt mondta: „Igen, valóban találtunk vizet. És nem is keveset”.
A becsapódó rakéta egy 18 és 30 méter átmérőjű lyukat ütött, és 100 liternyi vizet dobott ki a Holdból. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, mint a töredezett hajú lány esetét az ideális samponnal – ahogy az a reklámban látható: a vízcseppek nem felhőben szálltak a képernyő szélei felé egy üdvözült mosoly közepette. Ennek egyik oka az, hogy meglehetősen hüvi van arrafelé: mínusz 220 Celsius fok.

A vízlelet a becsapódást megörökítő felvételek elemzésekor vált nyilvánvalóvá, miután azokat képkockánként analizálták. A felverődő por színeváltozásaiból vízmolekulákra lehetett következtetni. Az UV-kameraképekből egy-egy hidrogén- és oxigénatomból álló hidroxil-molekulákra ismertek rá, amik eredetileg vízmolekulák lehettek – ezeket a becsapódás ereje szakíthatta szét.

Nos, ezen a környéken van a geográfusaink által kiszemelt Moretus-kráter is, amit előző posztunkban mutattunk be, mint lehetséges úticélunkat. Az LCROSS egy új fejezet prológusát jelentette az amerikaiak számára, akik érdeklődését ismét felcsigázta a Holdon talált "víz". De ez hogy került oda? A következő posztból kiderül.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A NASA mindent rövidít, válogatás nélkül, változó sikerrel. Közülük most a PSR rejtélyét oldjuk fel, mint pezsgőtablettát egy pohár vízben: Állandóan Árnyékos Terület (Permanently Shadowed Region). Vagy valami ilyesmi. Ez a fogalom olyan szervesen hozzátartozik geográfusaink legextrémebb úticél-tervének tálalásához, mint jó ebédhez a nóta.

A mai poszthoz azonban kénytelenek vagyunk beiktatni még egy csinos kis rövidítést: ez a LAMP. Azaz lámpa. Ennek viszont kifejezetten jót tesz a rövidítés, az eredetije ugyanis hátborzongató: Lyman Alpha Mapping Project. Ennek lefordításával viszont még csak nem is kísérletezünk.
A rövidítés ez esetben sokkal többet árul el a küldetésről, mint a négy szó egymás mellett: a jelenleg is a Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter egyik alkatrészéről van szó, feladata az, hogy „megvilágítja” azokat a területeket, ahova a Nap nem süt. Mindezt persze nem lámpafénnyel teszi, hanem azzal, hogy remekül lát ultraviola fényben: ott is a legjobban 121,6 nanométeres hullámhossznál, ami pedig nem más, mint hidrogén Lyman-alpha vonala. Világos, nem?

A lényeg, hogy a LAMP által készített térkép alapján kiderült, hogy az örök árnyék birodalmában a talaj 1-2 százalékban is tartalmazhat vízjeget. Ezek a területek a Hold északi és déli pólusainál vannak, a vízjég pedig ezen belül is a hasadékokban, mély kráterekben, barlangokban keresendő. Ez tehát nem az Antarktisz, és valószínűleg a Föld édesvíz utánpótlását sem a Holdról fogja az emberiség megoldani.

Ezt a „vizet” ugyanis bányászni kell, az egész folyamat olyasmi lehet, mint az aranyásók élete: nagy marék holdkőzet drága kütyün "átmosva", és a végeredmény a belőle kinyert víz. Mindez nagyon jól jöhet egy holdbázis üzemeltetésekor, mivel a talált vízjég egyben talált pénz is: a vizet – vagy annak alkatrészeit, a hidrogén és az oxigént – nem a Földről kell drága pénzen eljuttatni a Holdra. A vízjeget ráadásul szét lehet bontani hidrogénre és oxigénre, amiből az űrhajósok számára belélegezhető levegőt lehet produkálni, de a Földre visszautazáshoz szükséges üzemanyag is előállítható a helyszínen.

(A fenti képet a Csandrajáan-1 indiai holdszonda készítette, a kék jelenti a víztartalmat.)

Mindezt miért mondjuk? Mert geográfusaink egy ilyen leszállóhellyel is meglepték mérnökeinket, ez pedig nem más, mint a Moretus-kráter. Ez is rajta van lehetséges célpontjaink listáján - a mély, sarki kráterek egyike: az alja a felszínhez képest öt kilométer mélyen van, a közepéből egy valamivel több, mint két kilométer magas hegy áll ki. Utóbbi azonban nem veszélyeztetné a küldetést: így is maradna elég hely pattogásra - az egyik lehetséges forgatókönyv szerint ugyanis egy légzsákban érkeznénk meg a Holdra.

A Moretus felszínén a Clementine-LIDAR űrszonda adatai alapján mély redők húzódnak, mint az elaludt lepedőn egy álmatlan éjszaka után, ezek potenciális holdi víz-lelőhelyek. A leszállóhelyeinkről Deák Márton által készített tanulmányban a Moretus-kráter a kilences sorszámot kapta, ide kattintva tekinthetők meg holdi célállomásaink teljes szépségükben.
Tulajdonképpen pöpec hely: jó messze van a napelemek megvilágítása szempontjából oly kívánatos holdi egyenlítőtől, ráadásul, egy gödör alján, ahol a hőmérséklet a mínusz 200 Celsius fokot pedzegeti.
Ha ide sikerülne leszállnunk, akkor mérnökeinket valószínűleg még életükben szentté avatnák – legalábbis, geográfusaink mindenképp.  Nem kis kihívás ugyanis ide menni: a gödör alján nehéz kommunikálni a holdjáróval, és napfényből sincs sok, ami elég lúzer szitu egy napelemmel működő holdjáró számára.
"De hát ezt oldják meg a mérnökök" – összegezte egyik geográfusunk, majd hozzátette: "menő lenne mindenesetre nagyon". Menő bizony: ráadásul, az a csapat, amelyik vízjeget talál a Holdon, részesül a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny 4 millió dollár összértékű különdíjából is.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!