Ambivalens érzelmekkel küszködik a NASA: egyfelől félti a Holdon hátrahagyott tárgyi emlékeit a Holdra pottyanó új expedícióktól, másfelől viszont szeretné megtudni, van-e még egyáltalán féltenivalója odaát: mi maradt az általa műemléknek nyilvánított cuccokból?

Mi maradt például a Surveyorokból, az Apollo-k leszállóegységeiből és a holdautókból? Közel negyven év telt el ugyanis az utolsó emberes küldetés, az Apollo 17 óta, ez idő alatt pedig folyamatos sugárzás érte őket, méghozzá sztereóban: egyrészt a kozmikus sugárzás, ami a Naprendszeren túlról érkezik, másrészt a napszél. Ráadásul, 40 év alatt becsúszott egy két jópofa napkitörés is – az első épp az Apollo 16 és a 17 missziók között történt.

Állapotfelmérést egyszer végeztek – egyben először és utoljára, amikor az Apollo 12 űrhajósai a precíziós landolás gyakorlásakor, a Doppler radar segítségével a Surveyor 3-tól mintegy 150 méterre szálltak le. A két űrhajós második holdsétáján kereste fel a Holdra pár évvel korábban érkezett robotot.
A NASA-nak oly fontos relikviákat persze a jelenleg is a Hold körül keringő Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) már megnézte – ezekből a felvételekből azonban bajos lenne messzemenő következtetéseket levonni a takarólemezek állapotát illetően.

Ott tartunk, hogy igazából senki nem tudja, mi van a hátrahagyott tárgyakkal. Ez egy jövőbeni holdbázis építésekor felhasznált anyagok szempontjából nem utolsó szempont: miből készüljenek az alkatrészek? Kínos lenne ugyanis, ha egy indításkor kibicsaklana a sugárzás miatt meggyengült indítóállás a rakéta alól.
Változó hevességgel bár, de jelenleg is egy holdbázis építését tervezgeti az USA. Utoljára nem is olyan régen George W. Bush beszélt ilyesmiről elnöksége idején. Idén pedig Newt Gingrich republikánus elnökjelölt tett erre utaló, félreérthetetlen kijelentéseket.

A Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny kiírása szerint az a csapat részesül a 4 millió dollár összértékű különdíjból, amelyik felkeres egy történelmi leszállóhelyet. A NASA ingerküszöbét ez a bejelentés minimum sípcsonton rúgta, ugyanis szakértői nagy sebességgel összeállítottak egy ajánlást. Ennek az a lényege, hogy leszállni ugyan csak több mint két kilométeres távolságban lehet a féltett műemlékeiktől, de a kis robot holdjárókkal – ilyen lesz a Puli is – az Apollo 11, valamint a 17 kivételével gyakorlatilag minden helyszínt egy méterre is meg lehet közelíteni. A NASA-val való egyeztetést követően pedig akár még hozzájuk is lehet érni.

A fokozott óvatosság abból adódik, hogy az érkező jármű által felvert holdpor, valamint biológiai szennyeződés is kerülhet a Holdon hagyott tereptárgyakra, ami „rombolja a történelmi hely tudományos értékét”. Ugyanakkor a NASA elismeri, hogy a műtárgy és a közeljövőben érkező holdjáró közti testi kapcsolatnak haszna is lehet – ennek során mérlegelni kell a műtárgy sérülésének kockázatát. No, ezért kell konzultálni az amerikai űrhivatallal.

A NASA-t a Holdon hagyott öt retroreflektor például különösen érdekli – és ez alól a szovjet Lunohodokra felszerelt példányok sem számítanak kivételnek. Az ajánlás írói egészen odáig elmennek, hogy elismerik: ezek aprólékos vizsgálata még a „tudományt is előre lendítheti”.
A retroreflektorokról korábban már írtunk, ezek gyakorlatilag tükrök, amiket a Földről lézerrel meg lehet világítani, a fény térül-fordul, és ennek idejéből kiszámítható például, hogy mennyit távolodott tőlünk a Hold. Illetve kiderül, hogy ember és robot valóban járt a Holdon, ha már lerakta ezeket a micsodákat, mint Tisza a hordalékát.

Viszont furcsa dolgok történnek ezekkel a retroreflektorokkal: a kihelyezésük óta eltelt évtizedekben ugyanis a róluk a Földre visszapattanó fény ereje egyre gyengült. Csak közeli megfigyelésük derítheti ki, hogy ezt a porlerakódás, avagy a sugárzás károsodás okozta-e. Egy ilyen akció előtt tehát konzultálni kell a NASA-val, akik meg akarnak arról bizonyosodni, hogy mondjuk a rover kipörgő kerekei nem fogják végképp betemetni a tükröket az általuk felvert holdporral – ezáltal örökre eltüntetve a retroreflektorok még megmaradt csekélyke fényvisszaverő-képességét.

Amíg egy holdbázis létrehozásánál sem mellékes, hogy miből készülnek az alkatrészek, addig itt a Földön csapatunk is alkatrészekkel van elfoglalva. Kellene ugyanis pár dolog: egy-két felajánlástól már turbófokozatra kapcsolna Pulink egyedfejlődése. Holnapi posztunkban magunkról beszélünk.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Képzeljünk el egy kutat. 10 méter átmérőjű káváján áthajolva látjuk, ahogy cirka 60 méter mély üzemanyag-oszlop lötybölődik ide-oda: ez sem az, amit Arany János a Toldi első sorainak írásakor maga elé képzelhetett. Lesarkítva ez a Saturn V első két rakétafokozata, amivel a 3000 tonnás monstrum a világűrbe húzódzkodott. Efölött a rakéta átmérője 4 méterre keskenyedett, ami még mindig kényelmesen kitöltené egy panellakás teljes életterét.
 
Itt kezdődött a harmadik rakétafokozat, amivel az Apollo-k egyáltalán a Holdig eljutottak. Posztunkban most folytatólagosan azt elemezzük, hogy miért lehet jó egy holdbázis, pláne, hogy ezzel egy amerikai elnök – George W. Bush – is foglalkozott, egy elnökjelölt pedig épp idén számolt be hasonló ambícióiról.

Előző posztunkban leírtuk, hogy a Hold környékére érve a Saturn V rakéta úgy elfogyott, mint egy szál cigi a kiéheztetett láncdohányos kezében. A 110 méteres jármű hossza 20 méterre apadt: ekkorra ugyanis már levált róla mindhárom rakétafokozat. Ami megmaradt belőle, azt a mellékelt ábra jól mutatja - leszámítva persze azt az orrán látható fura, hosszúkás képződményt, ami úgy fest, mintha egy fúrótorony és egy villámhárító fajtalankodásából született zabigyerek lenne. Ez a 10 méteres mentőrakéta – utóbbival menekülhettek volna el a bajba jutott űrhajósok, akik abban a gúlában üldögéltek, amiből ez az izé kinőtt. (Vészhelyzet híján a mentőtorony jóval korábban, még a második rakétafokozat hajtóműveinek begyújtását követő fél percben levált. Valószínűleg csak azért van az alábbi képen, mert a NASA még sokáig villantani akart vele a tudományos konferenciákon.)
A gúla hivatalos neve parancsnoki egység (Command Module), ebben szorongott a három űrhajós, később csak ez tért vissza a Földre a küldetések végeztével: a kapszula. Alatta van a műszaki egység, ami gyakorlatilag egy újabb hajtóművet jelent (Service Module), ezzel navigáltak. A kettő együtt 11 méter hosszú, és így nézett ki:
A fenti fotót persze nem az alienek készítették, hanem az a két űrhajós, amelyik a parancsnoki modulból átszuszakolta magát a holdkompba (Lunar Module), majd leválasztották magukat róla, hogy meginduljanak a Hold felszínére. Vagy esetleg épp visszatérőben voltak onnan.

Ez az egység tehát ott figyelt a maga 6,5 méteres magasságával a Saturn rakétából megmaradt rész alján – meglehetősen összecsomagolt állapotban; ennyi szállt le tehát a Holdra.
Namármost, az élet bonyolult, ugyanis a holdkompnak is két része van, akárcsak a kártyában: alsó és fölső. Az alsó, fékezőrakétákkal felszerelt leszállóegység teteje egyben a felszállóegység is volt. Ez lőtte ki magát a holdkomp aljából, ahogy egy úszó löki el magát a medence falától. A két egység kettő az egyben kivitelben érkezett meg a Holdra, de csak a 10 tonnás aljzat maradt a mai napig a landolás helyén.

Ugyanis a mindössze 4 és fél tonnás felszállóegység, benne a két űrhajóssal, felemelkedett a talajról - konkrétabban tehát a leszállóegységről - és elzarándokolt a Hold körül keringő parancsnoki modulhoz. A két egység szétválása ezen a képen példásan megfigyelhető:

A parancsnoki modulba aztán szépen visszakászálódott a nagy egymásratalálást és dokkolást követően a két, Holdat megjárt űrhajós. Ezután leválasztották a fölöslegessé vált felszállóegységet, ami egy ideig még reménytelenül keringett a Hold körül, majd becsapódott abba. No, de miért is mondjuk el mindezt egy holdbázis kapcsán?

Azért, mert a Földről 45 tonna hasznos teher - parancsnoki modul (6 tonna), plusz a hajtómű (24 tonna), és a holdkomp (10+4,5 tonna) - Holdig cipeléséhez egy 3000 tonnás rakéta kellett, aminek mintegy 90 százalékát az üzemanyag alkotta. A Holdon azonban más játékszabályok vannak. Leginkább azért, mert arrafelé a gravitáció a földi egyhatoda, ráadásul légköri ellenállás sincs. Vákuum van, nagy.

Jóval könnyebb tehát a start. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a mintegy 4,5 tonnás felszállóegység tömegének mindössze a felét tette ki az üzemanyag - ennyi elég is volt a holdkörüli pályára álláshoz. Erős sarkítással elmondható, hogy az a 3000 tonnás Saturn V rakéta, ami a Földről 45 tonna hasznos teher Holdra juttatásához kellett, a Holdról indítva tömege felét, tehát cirka 1500 tonnát lett volna képes magával vinni.

Vagy másképp fogalmazva: amíg a Földről 1 tonna hasznos teher világűrbe cipeléséhez 9 tonna üzemanyag kell, a Holdon ehhez 1 tonna nafta is elég. Ez a körülmény is közrejátszik abban, hogy a holdbázis gondolata időnként fel-felbukkan a tervek között.

Pulink várható testtömege tízkilós lesz, megmozdításunkhoz tehát nem kell majd a Saturn V rakéta gigantikus ereje. Viszont a testsúly így is számít, hiszen minden kiló Holdra juttatása alsó hangon is kétmillió dollár - legalábbis, versenytársunk ajánlata szerint.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Az Országház magassága a kupolánál 96 méter, vörös csillaggal a tetején is csak 3 méterrel volt magasabb. De  még ezzel a szocialista csúcsdísszel együtt is több mint 10 méterrel elmaradt magassága a Saturn V rakétákétól. Ezek ugyanis gyakorlatilag 110 méter magas üzemanyagtartályoknak tekinthetők, tömegük üresen 177 tonna volt. Teljesen feltankolva viszont 2900 tonnát nyomtak. Plusz a szállítmány, ugyebár. Nem véletlen, hogy ők voltak a holdraszállás motorjai.

Előző posztunkban a republikánusok dédelgetett holdbázis-terveiről volt szó: kiderült, hogy elnökként már George W. Bush is ilyesmi huncutságon törte a fejét, most Newt Gingrich kampányában rántotta elő a holdbázis ötletét. A kérdés az, hogy utóbbinak van-e egyéb haszna – azon kívül persze, hogy a beígérésével esetleg az Egyesült Államok elnökei lehetünk. Vagy teljesen megőrültek az USA-ban a republikánusok? Megpróbálunk a végére járni a dolognak.

A legjobb megértés érdekében most szét kell trancsíroznunk egy Saturn V-öst – ugyebár ez vitte például az Apollo 11-et is a Holdra. Baloldalt van is róla kép, ezen haladunk most szépen alulról fölfelé, mint ámokfutásnak induló szem a női harisnyán.

A kép alja adott, az alsó piros vonalig tart az első rakétafokozat. Ez hivatott az indítóállástól számított 67 kilométeres magasságig röppenteni mindent, ami fölötte van, beleértve a három űrhajóst is. Az első fokozat kevesebb, mint 3 perc alatt tette meg ezt a távot, csúcssebessége 2,3 kilométer volt másodpercenként.

Kongóüresen 131 tonna, üzemanyaggal teletankolva 2300 tonnát nyomott, ami már rég kívül esik a vicc kategóriáján: erről sem a Kispolák ugrik be. Igazából elképzelhetetlen. Hogy mégis megpróbáljuk, annyit segítünk, hogy ez annyi, mint 23 mozdony összekasírozva – tekintve, hogy magassága 42, átmérője pedig 10 méter. És ez csak az alja, ami kiégés után először levált az építményről.

Sebaj. Ezt követően lépett ugyanis működésbe a második rakétafokozat, amit az ábrán a két piros vonal közötti, a valóságban 25 méteres területen található. No, ez se tápon nőtt fel: az üzemanyagtartály üresen és puskapor-szárazon 36 tonna – viszont 444 tonnányi üzemanyagot lehetett beletankolni.
Előbb-utóbb ez is levált, mégpedig az alulról a második piros vonal környékén – átadva a stafétát a harmadik, 18 méter magas rakétafokozatnak - utóbbi tömege üresen 10 tonna, de feltöltve 119 tonna. Ez egy jól megtermett mozdony tömege. Ne feledjük azonban, hogy ekkor még mindig csak a Hold felé megyünk. A többi közt ez utóbbi állította Armstrongékat földkörüli parkolópályára, és ez adta meg nekik a kezdősebességet a Hold felé. Majd ez is levált.
Az a kevés, ami ekkorra a rakétából megmaradt - tehát az alsó kék vonal fölötti rész -, elég volt a holdraszálláshoz és a Holdról való felszálláshoz, valamint a Földre való visszatéréshez is. Hogy lehetséges ez? Ennek talányával következő posztunkban foglalkozunk.

Örömmel jelentjük, hogy holdjárónk az utóbbi időben jópár kilót leadott magáról, így kezdi megközelíteni tízkilós versenysúlyát. Ez egyben azt is jelenti, hogy vészesen közeleg az idő, amikor elkezdhetjük törni-zúzni földi prototípusunkat. Természetesen, ezt nem hagyjuk szó nélkül.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Trendi a csillagokat is leígérni egy elnökválasztási kampányban, ezt az irányvonalat az USA-ban jelenleg Newt Gingrich képviseli. A konzervatív jelölt állandó bungalót ígér a Holdra a második elnöki ciklusa végére – ennek azonban némileg levon az értékéből az a körülmény, hogy ezt a vállalását floridai közönség előtt tette a floridai „űrparton”. Ezen a vidéken pedig pont ezekkel a szavakkal lehet csak igazán kényeztetni a választópolgárokat; innen ugyanis ezrek mentek el a NASA-tól az utolsó, 2011. júliusi űrsikló-küldetést követően.

A holdbázist a tervek szerint a többi között kutatásra, turizmusra használnák, Gingrich a NASA költségvetésében a kereskedelmi partnercégek számára fenntartott pénzek 10 százalékát különítené el erre a célra.

Az elvágyódás az idegen égitestekre kezdetben ősi demokrata szokás volt (ld. Kennedy és Johnson), később azonban a konzervatívok eltanulták tőlük. Ezen belül is a Bush-família szerzett elévülhetetlen érdemeket: úgy tűnik, ez amolyan családi vonás náluk. Igaz, ők beiktatott elnökként gondolkodtak ilyesmiken, és így nem lett terveikből semmi.

Az idősebb George Bush nem aprózta el a dolgot, ő rögtön a Marsra küldött volna embereket, a misszióról azonban egy cirka 400-500 milliárd dolláros árcédula fityegett, ami a Kongresszust fölöttébb elbátortalanította: a dologból nem lett semmi.
Ifjabb Bush, a Dábljú, a papa tervén sokat csiszolgatott, ez olyannyira jól sikerült neki, hogy egy holdbázis is becsúszott: kábé olyasmi, amilyet most Gingrich pedzeget.
 
2004 elején ugyanis Bush elnök gondolt egyet, és azt javasolta, hogy egy új űrjárművet kellene kifejleszteni, ami képes lehet az amerikaiakat 2015-ig visszaröpíteni a Holdra, ahol aztán hosszútávra tábort is verhetnének: ez a holdbázis szolgált volna ugródeszkaként a Mars és az azon túli égitestek felé induló küldetések számára. Bush eredeti elképzelése szerint az űrsiklóflotta 2010-ben ment volna nyugdíjba, erre egy év csúszással, 2011 nyarán tényleg sor került. Nagyjából ennyi is valósult meg Bush grandiózus tervéből. Meg a Crew Exploration Vehicle, az „Emberes Felfedező Jármű” - utóbbit azonban már Orion néven törzskönyvezték a NASA-nál. Ezen a néven fut azóta is.

A terv szerint legkésőbb 2008-ban már egy ember nélküli robot térképezte volna fel a holdtájat - ezzel gyakorlatilag a Surveyorok XXI. századi reinkarnációjává vált volna. Az amerikai elnökök nem szeretik a robotokat: ahogy Kennedy szerint sem, úgy Bush szerint sem válthatók ki robotokkal az emberek, amikor a világűr felfedezéséről van szó.
„Az emberiség tudási iránti szomjúságát nem lehet kielégíteni egy mégoly élénk fényképpel vagy a legalaposabb mérési eredményekkel sem. Oda kell menni, meg kell vizsgálnunk és meg kell érintenünk mindent.”

E célból kellett volna a NASA-nak 2008-ra kifejleszteni és felépíteni a már említett vadiúj „Emberes Felfedező Járművet”. Az űrsikló-korszak után ez szállította volna az űrhajósokat a Nemzetközi Űrállomásra. A fő célja azonban az lett volna, hogy a földkörüli pályán túlra – így például a holdbázison keresztül a Marsra is – szállítson asztronautákat.

Bush egy szerény mértékű növekedést kezdeményezett az amerikai űrhivatal kiadási során az új vállalkozás első szakaszára - ez valamivel több mint öt évre egymilliárd dollárt jelentett volna. Ezenkívül az elnök javasolta, hogy a szövetségi büdzséből 11 milliárd dollárt más NASA-programok rovására irányítsanak át a Constellation-program céljaira.

Az előirányzott költségvetés azonban épp csak az alapokra lett volna elég, a teljes kibontakozásához tíz, de leginkább százmilliárd dollár kellett volna. Ezt valószínűleg Bush-nak is elmondhatták, aki reményét fejezte ki, hogy más országok is beszállnak majd a projektbe. Elsősorban valószínűleg Oroszországra gondolhatott, mivel így folytatta: "amit ma vázolok, az nem egy verseny, hanem felfedezés. Megkérem a többi nemzetet, hogy az együttműködés és a barátság szellemében legyen társunk ezen az utazáson".

Bár a 2020 utáni teendőkre az elnök nem tért ki, annyi mindenesetre kiderült, hogy a kezdeményezés megvalósítása több mint 150 milliárd dollárt kóstált volna addigra. A tervnek a demokraták nekiestek, mondván: épp elég probléma vár megoldásra itt, a Földön is. A demokraták szenátora, Bill Nelson, aki maga is repült 1986-ban egy űrsiklón, kétségesnek tartotta, hogy 1 milliárd dolláros extraforrásból bármi ilyesmit össze lehetne hozni. Mint mondta: „Ennyiből 2014-re nem jutsz el a Holdra”.

A republikánus hátország persze jóval engedékenyebb volt, közülük Dana Rohrabacher kaliforniai képviselő érvelési technikája figyelemreméltó: "Amerika nem marad a világ legjólétibb országa, és nem marad szabad, hacsak az USA nem marad a világ technológiai vezetője. És nem őrizhetjük meg a technológiában elért vezető szerepünket, ha nem vezetünk az űrkutatás terén".

George W. Bush végül a Hold helyett Afganisztánban bontakozott ki, ez azonban mit sem változtatott azon, hogy az amerikai közvélemény az utóbbi időben egy percre sem maradt holdraszállás - vagy legalábbis annak meglebegtetése - nélkül. Így fokozatosan előtérbe kerültek azok a törekvések, amik ezt olcsóbban valósítanák meg. Így dördülhetett el a startpisztoly a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyen is, ennek résztvevőjeként a magyar csapat azon dolgozik, hogy "jóárasítsa" a Holdutazást. És persze azon, hogy a Pulival elsőként landoljunk a Holdon.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Az már igaz, hogy az emberiség minden különösebb gond nélkül, szinte már zavaróan hosszú ideig megvolt holdraszállás nélkül. Aztán az ötvenes években egyszer csak tarthatatlanná vált ez az állapot a politikusok számára.
Előző posztunkban arról írtunk, hogy az űrkutatás iránt elhivatott Kennedy elnök főtanácsadója, Jerome Wiesner is fölöslegesnek tartotta az emberes küldetéseket, ennek ellenére az Egyesült Államok vezetője 1961-ben mégis beígérte a holdraszállást. Ezt a lépését azonban egy Szovjetunióban élő ember provokálta ki, és az bizony nem Hruscsov volt.

A Föld túloldalán ugyanis Kennedy kollégája korántsem volt ennyire elhivatott, legalábbis kezdetben. Nyikita Hruscsovot ekkortájt mindennél jobban érdekelte az interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztése, ezen kívül minden más szinte teljesen másodlagos volt. Viszont örök szabály, hogy verseny akkor van, ha legalább ketten részt vesznek benne. Hruscsovnak azonban volt egy másik fegyvere is. Szergej Pavlovics Koroljovnak hívták. Illetve nem hívták, hiszen neve említése nélkül nemes egyszerűséggel csak "Főkonstruktőrként" hivatkoztak rá a szovjet források.

Az USA „pechje” az volt, hogy a Szovjetunióban egyesek nem voltak légmentesen elzárva az imperalizmus hazugságaitól: szabadon olvasgathatták a nyugati sajtót. Koroljov és csapata így tudta meg, hogy az USA 1957-ben a Nemzetközi Geofizikai Év keretében egy műhold indítását tervezi.
Erre berontott Hruscsovhoz, és meggyőzte, hogy a Szovjetuniónak kellene gyorsan elsőzni egyet. Hruscsovot tehát meg kellett győzni. A másik fontos körülmény, hogy meg is lehetett győzni. Miután ez sikerült, az első Szputnyikot kevesebb, mint egy hónap alatt dobták össze: nem volt túlkomplikálva – gyakorlatilag egy polírozott fémgömb volt, jeladóval, hőmérőkkel és akksikkal megszórva.

A küldetés 1957. október 4-i sikerétől – és leginkább a bepánikolt angolszász sajtóvisszhangtól – azonban Hruscsov gyorsan vérszemet kapott, és ráérzett az űrverseny édeskesernyés ízére. Olyannyira, hogy a következő küldetést már ő maga javasolta a Nagy Októberi évfordulójára. A Szputnyik-1-et megelőző hektikus munkát valószínűleg így fordíthatta le magában: „ja, ha egy műhold összerakása ennyi, akkor biztos nem kell több idő a következőre sem”. Ez lett a Szputynik-2 sikere – és Lajka kutya veszte.

Azt, hogy amerikaiak szállhattak le emberrel elsőként a Holdra, nem kis részben a szovjet belpolitikai változások eredményezték: Hruscsovot 1964-ben távolították el a politikából, 1966-ban pedig Koroljov meghalt. Az USA furcsamód pont ebben az évben volt képes valamelyest befogni a Szovjetuniót: a hatvanas évek elején még közel egy év volt a lemaradásuk, ennyi idő telt el Gagarin és az amerikai John Glenn Földet megkerülő űrrepülései között. Ez az előny 1966-ra közel félévre apadt: az év elején szállt le a Luna 9 a Holdra, és csak nyáron futott be az első amerikai holdraszálló robot, a Surveyor-1.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy igazából Koroljov lengette meg a vöröscsillagos posztót Kennedy számára, aki tudta, hogy a sok szovjet elsőzést csak egy igazán nagy gurítással lehet semlegesíteni. Ebből lett a holdraszállás. Az amerikai politikától azonban a Hold később sem függetlenedett, erről lesz szó következő posztunkban. Kétségtelen, hogy szomszédos égitestünk felszínen tartása miatt írták ki a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) versenyt is, az ezen résztvevő 26 csapat közül a Puli képviseli a magyar kutatókat.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!