Vietnám és az asztronauták
2013.11.25. 09:00
Az Apollo-1 vizsgálatának lezárultáig mintegy féltucat asztronauta Vietnámba akart menni háborúzni. Nem engedték őket. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"Az Apollo tragédiája miatt jópár, magasan képzett haditengerész repülősnek egycsapásra rengeteg szabadideje lett. Nyilvánvalóvá vált, hogy akár hónapokig is eltarthat, ha nem évekig, mire az 1500 vizsgálóbiztos végigkúszik az Apollo roncsán, és tüzetesen végignéz minden egyes kapcsolót, drótot, panelt és műszert, majd centinként ellenőrzi az űrhajó közel 25 kilométer hosszú kábelezését.
Végre alkalmunk nyílt arra, hogy figyelmünket Vietnámra fordítsuk, ahol a helyzet még sosem volt ennyire meleg. Már több mint 475 000 amerikai katona harcolt odaát, többen, mint a koreai háború csúcspontján. A ledobott bombák tonnaszámát tekintve, többet dobtunk az ellenségre, mint a II. Világháborúban összesen. Maxwell Taylor tábornok kerek-perec kijelentette, hogy nyerő helyzetben vagyunk.
Sokan bűntudatot éreztünk azért, hogy tétlenül ülünk, miközben a többiek odaát harcolnak. Őrült gondolatkísérlet volt a részünkről, de nem éreztük jól magunkat a hősszerepben tetszelegve, miközben társaink a vérüket ontják, elfogják őket, és igazi tűzharcban halnak meg, amire minket is kiképeztek. A háborúellenes kijelentések csak dühítettek minket.
Az Asztronauta Irodában folytatott privát beszélgetések, a munka utáni italozások, és a hétvégi grillezések nyomán egy ötlet fogant meg bennünk. Minek tétlenkedjünk Houstonban? Ha Pete Conrad, Dick Gordon, Al Bean, jómagam vagy valamelyik másik asztronauta elég tökös ahhoz, hogy a NASA űrhajóit vezesse, valószínűleg leporolhatnánk a repülőgép-hordozóra való landolás engedélyünket, és elmehetnénk abba a vietnámi slamasztikába, ahol az űrverseny szünetében katonaként hasznosíthatnánk magunkat. Még mielőtt Deke elé tártuk volna ötletünket, tudtuk, hogy nem nyeri majd el a tetszését, mindenesetre meg kellett próbálnunk, ha másért nem is, hát, lelkiismeretünk könnyítése érdekében.
Deke valószínűleg úgy érezte, hogy ennél nagyobb marhaságot még életében nem hallott, de tartotta magát az alapelvhez. Mint mondta, az ajtó nyitva áll előttünk, ha el akarunk menni – ez igencsak bátor kijelentés volt a részéről, tekintve, hogy fél tucat, vagy annál is több veterán asztronauta távozását jelenthette. De – tette hozzá – valóban felfogtuk-e, mi forog kockán? „Elmehettek, de nem garantálom, hogy akkor is lesz itt állásotok, amikor visszajöttök” – mondta.
Az ötletnek végül a Pentagon adta meg a kegyelemdöfést. Ugyan szolgálatba állhatunk, ha akarunk, sőt, még repülhetünk is, de soha – soha – nem engednének minket légiharcba. Képzeljék csak el milyen propaganda-értéke lenne annak, ha az ellenség foglyul ejtene egy asztronautát! Tervünket a porba hullt. Vietnám nem a mi háborúnk.
Visszatekintve már tudom, hogy nem láttuk olyan fenemód jól a dolgokat. Azért lelkesedhettünk a háborúért, mert nem voltunk ott. És, ha szívünkre tesszük a kezünket, valószínűleg bevallottuk volna, hogy egy Corvette-et vezetni odahaza és Igazi Amerikai Hősnek lenni összehasonlíthatatlanabbul jobb dolog volt, mint szétlövetni a seggünket Hanoi fölött.
Sem az Apollo-tűz, sem a Szojuz becsapódása nem vetett véget az űrversenynek. Míg az oroszok a saját tragédiájukkal voltak elfoglalva, addig mi kijavítottunk mindent, amit ki kellett javítani az Apollo-n, és folytattuk a munkánkat – eltökéltek voltunk arra, hogy bebizonyítsuk: nem hiába halt meg Gus, Roger és Ed. Mindennél elszántabbak voltunk. Az idővel való versenyfutás ellenére most már kicsit megfontoltabban tesszük a dolgunkat, biztonságosabban, és egyszer, kétszer, háromszor is ellenőrzünk mindent. De nem adjuk fel. Ha nem is harcolhatunk Vietnámban, attól még megvívhatjuk a Hidegháború csatáját a világűrben.
Négy hónappal az Apollo-1 tűzesete után egy közel kilenckilós dokumentum érkezett a washingtoni Capitol Hillre. Ez a Kongresszus részére készített jelentés volt, amit a balesetet kivizsgáló bizottság készített: a tragédia hátterében tíz lehetséges okot azonosítottak, ezek mindegyik elektromos hiba volt az űrhajó nagyjából azonos pontján.
Politikai körökben tartottak attól, hogy a NASA nevezze ki azt a vizsgálóbizottságot, ami majd a NASA-nál történt baleset körülményeit kivizsgálja, és esetleg elkendőzhetik a problémákat, és szerecsenmosdatásra is sor kerülhet. A bizottság azonban komolyan vette a dolgát: az űrügynökség és a parancsnoki egységet gyártó North American vezetésének felelősségét egyaránt firtatta. Miközben a szenátorok és a kongresszusi képviselők már fenték a fogukat, egyértelmű lett, hogy fejek fognak hullani a startláz sietős évei miatt.
Washington azt tette, amit tett, de a mi szempontunkból a hangsúly az űrprogramon volt, amit folytatni kellett. Frank Borman a Kongresszus előtt tett tanúvallomását végül ezekkel a velős szavakkal zárta: „fejezzék be a boszorkányüldözést”, és döntsék el, mit akarnak, hogy folytathassuk a munkánkat. Még a Kongresszus sem mert ujjat húzni egy mérges asztronautával.
Egy verőfényes áprilisi reggelen Deke tizennyolcunkat behívatta az Emberes Űrhajó Központ 4. sz. Épületében lévő kis konferenciaterembe. Civilben volt, így semmivel sem tűntünk másnak a többi, MSC-nél szorgoskodó dolgozónál. Slayton Atya végignézett nyugtalan, földhöz ragadt nyáján. A Mercury-programból még mindig akadtak köztünk páran, de a jelenlévők többsége a Gemini-program veteránjaiból állt. A mi tizennégy fős asztronauta-csoportunkból voltak páran azok közül is, akik még egyszer sem vettek részt űrrepülésen. A teremben az újonnan kiválasztott kutatók sem voltak jelen, mivel még mindig repülőt tanultak vezetni, a legutóbb kiválasztott asztronauta-csoport számára pedig túl korai lett volna egy ehhez hasonló megbeszélés."
A Szojuz-1 amerikai szemmel
2013.11.22. 09:00
Április 23-án, mindössze pár hónappal az Apollo-1 tragédiája után, Vlagyimir M. Komarov ambiciózus küldetésre indult, ami valóságos PR-katasztrófával fenyegette az amerikaiakat. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"Ekkorra már kiismertük Deke-nek azt a szokását, hogy egy-egy küldetés tartaléklegénységét egy három küldetéssel későbbi űrrepülés elsődleges legénységévé szereti kinevezni. Így a magam részéről örömmámorban úsztam, amiért Tom és John társaságában az Apollo-2 tartalékába kerültem (még mielőtt azt Wally kirohanásai miatt törölték volna). Három küldetéssel később az Apollo-5 fedélzetére kerülhetünk, és így esélyünk volt arra, hogy mi hajtsuk végre az első holdraszállást. Tommal mi voltunk az elsők között, akiket a holdsétára kijelöltek. Most, hogy az Apollo-2 ment a levesbe, a fontos első Apollo-küldetés másik tartaléklegénysége lett belőlünk.
Aztán amikor már minden jól ment, és az első küldetések legénységei megkezdték kiképzésüket, a rakéták pedig egyre-másra jöttek le a gyártósorról, a Cape-en pár borzalmas pillanat alatt minden pokollá változott. Alig telt el huszonhét nap 1967-ből, már minden akadály elhárult a start útjából, amikor az az átkozott tűz felemésztette az Apollo-1-et, és megölte Gust, Edet és Rogert, az Egyesült Államok űrprogramját pedig leállította.
Több amerikai űrrepülésre nem kerül sor, míg a vizsgálat ki nem deríti, mi romlott el az Apollo-1 fedélzetén. Én pedig hosszú ideig nem repülök a világűrbe.
A tragédia a Hold és közénk állt: sebezhetőek voltunk. Titkolózó szovjet ellenfelünk kapott egy esélyt arra, hogy ismét visszavegye a vezetést az űrversenyben, és nem késlekedtek, hogy kihasználják a minket ért veszteséget. Április 23-án, mindössze pár hónappal az Apollo tragédiája után, Vlagyimir M. Komarov ambiciózus küldetésre indult, ami valóságos PR-katasztrófával fenyegetett minket.
Komarov ezredes a Szovjetunió legújabb űrhajója, a Szojuz-1 fedélzetére került, amiről a mérnökök úgy hitték, hogy képes lesz egy szovjet kozmonautát eljuttatni a Holdhoz. Amíg a mi űrprogramunk teljesen összezavarodva kereste a kiutat, Komarov űrhajója már javában a világűr felé dübörgött. Nem csak a start volt sikeres, de a küldetési terv is lenyűgöző volt: miután elrepül a Bajkonur űrkikötő fölött, egy második Szojuz is felszáll, hogy aztán a két jármű űrrandevút hajtson végre, és két kozmonauta űrséta keretében átszáll az egyik űrhajóról a másikra.
Alig kezdte meg a Szojuz-1 az első keringését, amikor az egyik napelemtábla nem nyílt ki – erre Komarovnak az elektromos áram miatt volt szüksége. A földi irányítók segítségével mindent megpróbált, hogy kinyissa, az azonban beragadt, mint egy törött szárny. Mivel az oroszok nem a nálunk használatos akkumulátort használták, az űrhajó áramellátása előbb akadozni kezdett, majd teljesen megszűnt. A rádiókapcsolat szintén problémás volt, a műszerek nem működtek, és a segédhajtóművek sem reagáltak. Mindössze öt keringés után a szovjet mérnökök már tudták, hogy Komarov végveszélyben van, így lefújták a második Szojuz startját.
A gyengélkedő űrhajó valahogy végigszenvedte magát a bolygó körül, de minden keringéssel egyre magatehetetlenebbé vált. Komarov megpróbálta a megmaradt pár működőképes kezelőszerv segítségével, kézi irányítással biztosítani a légkörbelépést, és végül elérte a légkör sűrűbb részeit, és valahogy átcsúszott a kockázatos légkörbe lépésen, hogy utána az ejtőernyői hagyják cserben. A Szojuz-1 nem sokkal volt több egy izzó acéllabdánál, ami teljesen irányíthatatlanul, több mint 800 km/h sebességgel, forogva zuhant a Föld felé. Az Oroszország orszki régiójában élő farmerek összerezzentek a mennydörgésszerű robbanás hallatán, amit az űrhajó becsapódása okozott. A szovjetek csődöt vallottak, Komarov meghalt, és elvesztésével a szovjet űrprogram is komoly csorbát szenvedett. Amerikából azonban nem lehetett eldönteni, mekkora hátrány érte is őket valójában. Tapasztalatból tudtuk, hogy egy kozmonauta halála nem fogja megállítani őket, és azt sejtettük, hogy az oroszoknak valami más is van a tarsolyukban.
Hivatalosan a részvétünkről biztosítottuk az oroszokat, noha magunkban csöndesen örültünk a kudarcnak – valószínűleg épp amennyire ők is örültek az Apollo-1 tragédiája után. Később, ahogy az egymás ellen harcoló pilóták körében szokás, az amerikai asztronauták és a szovjet kozmonauták is találkoztak egymással, és így a jól ismert nevek arcokkal párosultak, és történeteket idéztünk fel csordultig töltött vodkás poharak társaságában. Ekkor kölcsönös tiszteletet éreztünk egymás iránt, ami később barátságba torkollt. De akkoriban azt akartuk, hogy robbanjanak fel az oroszok átkozott rakétái! Háborúban álltunk egymással. Ha előttünk jutnak el a Holdra, nem pusztán a Szputnyik és Gagarin esete ismétlődne meg, hanem sokkal rosszabb történne: mi lennénk a vesztesek. Persze, sajnáltuk, hogy Komarov meghalt, de hozzánk hasonlóan ő is harcos volt, aki tudta, mire vállalkozik. Kicsit fellélegezhettünk. Több időnk maradt, és kaptunk egy újabb esélyt. Még mindig megverhetjük az oroszokat a holdutazásban."
A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.
VAB
2013.11.18. 09:00
A VAB akkora volt, hogy különböző szintjein a munkások különböző időjárási körülmények között dolgoztak: néha felhő és eső takarta el őket a szemünk elől. Mindez a zárt épületen belül értendő. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"A Gemini-program tíz emberes küldetése elképesztően sikeres volt, és bebizonyítottuk, hogy a holdutazás során várható minden nagyobb akadályon felül tudunk kerekedni. Kevesebb, mint két év alatt leköröztük a szovjeteket, akik világűrben nyújtott szereplése mostanra inkább csak erőlködéssé szelídült. Még mindig nem hajtottak végre egyetlen igazi űrrandevút sem, még egyszer sem dokkolt két szovjet űrhajó, és az egyetlen űrsétájuk alkalmával összesen tizenkét percet töltöttek a világűrben. Ez a grandiózus, Apollo-program névre hallgató vállalkozás már javában elkezdődött, amikor 1966. november közepén a Gemini-12 vízre szállt – annak mintájára, hogy korábban a Mercury-programot is a Gemini-program követte. De amikor a naptár 1967-et mutatott, már csak mindössze harminchat hónapunk maradt arra, hogy teljesítsük az elméletileg lehetetlen kihívást, az ember holdraszállását, ráadásul, mindezt – JFK szavaival élve – még az évtized vége előtt kellett megtennünk.
Az elmúlt években a Cape Kennedy űrkikötő felvirágoztatását néztem végig, ami a gigantikus Összeszerelő Épület (Vehicle Assembly Building) formájában öltött testet. Ez a hatalmas építmény 160 méter magas, 218 méter hosszú és 158 méter széles volt, így a maga nemében az egész világon páratlan alkotás. A négy szerelőöböl mindegyikében elférne az ENSZ központja. A VAB akkora volt, hogy különböző szintjein a munkások különböző időjárási körülmények között dolgoztak: néha felhő és eső takarta el őket a szemünk elől. Mindez a zárt épületen belül értendő.
Szükségtelen mondani, hogy baromi sokba került. A VAB-ot 100 millió dollárból építették, és több mint nyolc hektáron terpeszkedett, és meghatározta a lapos floridai vidék arculatát. Odabenn, a technikusok biztos menedékre tettek szert, ahol összeszerelhették, egymáshoz illeszthették az Apollo-program rakétaszörnyeinek különböző fokozatait.
Két héttel azelőtt, hogy Tommal a Gemini-9 fedélzetén elstartoltunk volna, a VAB ajtajai – ezek mindegyike negyvenöt emelet magas – nagy morajlással szétnyíltak, és kibújt mögülük a napfényre a hatalmas Saturn-V: peckesen állt a baseballpálya méretű hernyótalpas szállítóegység hátán, ami a világ legnagyobb hernyótalpas járműve volt.
A szállítóegység összesen nyolc, tankokéhoz hasonló hernyótalppal rendelkezett, minden sarkán kettő-kettő volt. Egy-egy hernyótalp ötvenhét láncszemből állt, ezek darabja egy tonnát nyomott. Miközben a monstrum egy enyhe kaptatón az indítóállás felé centizett szállítmányával, a legénység nélküli tesztre szánt rakéta csúcsa egyszer sem ingott ki jobban, mint ami egy kosárlabda átmérője. A Saturn-V három sikeres, legénység nélküli startteszten esett át 1966 folyamán. A Cape-en minden készen állt.
Deke egy kupamérkőzés előtt álló baseballcsapat menedzserénél is elfoglaltabb volt: összeállította a különböző legénységek névsorát, majd szétszedte őket: neveket húzott ki és adott hozzá az első Apollo-küldetésekre várakozó jelöltek közül. Végül Gusra, Edre és Rogerre esett a választása: a terv szerint ők hárman repülnek majd az Apollo-1 fedélzetén, ők pedig a sok hónapos, megfeszített tempójú tréning után készen is álltak erre. Egy Saturn 1-B rakéta fedélzetén szállnának fel a magasba, mivel körültekintő alapossággal, részletesen meghatározott küldetésük teljes egészét földkörüli pályán kerül sor, így nem volt szükség a teljes Saturn-V holdrakéta irgalmatlan erejére.
Úgy tűnt, hogy minden a helyén volt, és valamilyen vad energia, már-már őrület határára sodort minket. Meg tudjuk csinálni! A Holdhoz megyünk, és legyőzzük az oroszokat. A start lázában égtünk.
Nyakig merültem a munkába. Nem elég, hogy az űrsétám miatt végül mégsem a kispadon végeztem, hanem Tom Stafford és John Young társaságában az Apollo-program második emberes küldetésének tartaléklegénységébe is bekerültem. A bejelentés 1966 karácsonya előtt három nappal történt, amitől úgy felvillanyozódtam, mint a nappalinkban a feldíszített karácsonyfa.
Az Apollo-küldetéseken háromtagú legénység vesz majd részt, szemben az egyszemélyes Mercury-val és a kétfős Geminivel. Az Apollo ugyanis két teljesen új űrhajót jelentette, fedélzetükön számtalan bonyolult rendszerrel. A küldetés során egy asztronauta holdkörüli pályán marad (a parancsnoki egység pilóta), míg két társa (a küldetés parancsnoka, valamint a holdkomp-pilóta) leereszkedik a felszínre. Az egészen a légkörbelépésig együtt maradó parancsnoki és műszaki egységet kezdőbetűik nyomán CSM-ként ismert mindenki, a pókszerű „holdi kiránduló egység” ugyanígy az LEM (Lunar Excursion Module) rövidítés alatt futott. A NASA rövidesen kihagyta a kirándulásra utaló szót a LEM nevéből, mivel az túl komolytalannak hatott, így maradt a holdkomp, vagyis az LM.
Miután Gus, Ed és Roger lett az Apollo-1 legénysége, Deke eredetileg Wally Schirrát jelölte ki az Apollo-2 elsődleges legénységének parancsnokául Donn Eisele a parancsnoki egység pilóta és Walt Cunningham holdkomp-pilóta társaságában. Deke ugyanis fondorlatosan kiderítette, hogy Wally rövidesen visszavonul, így ez – szavaival élve – „nem az a legénység volt, ami számításba jött egy holdutazás alkalmával”. Ugyanakkor tökéletesen alkalmas volt egy olyan küldetésre, ami igazából nem állna másból, mint az Apollo-1 repülésének megismétléséből: ennek során az Apollo rendszereit további teszteknek vetnék alá kényelmes, földkörüli pályán.
Ez fájt Wally-nek. Semmi kedve nem volt megismételni Gus küldetését. Igazából olyan meggyőzően panaszkodott az Apollo-2 értelmetlensége miatt, hogy a NASA végül belement a dologba, és az egészet törölte. Wally megnyerte a csatát, de elvesztette a háborút, mivel továbbra is ő maradt Gus Apollo-1-es legénységének tartaléka, így ugyanazt a szerep várt rá, mint a Gemini-programban. Csoda, hogy állítólagos kisemmizése után nem hagyta ott azonnal az űrprogramot."
A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.
Adalék Buzz Aldrin portréjához
2013.11.15. 09:00
Buzz Aldrin az időhiány ellenére is teljesen át akarta tervezni a Gemini-űrhajót. Ráadásul, az összes fejlesztést saját, személyes bravúrjának tekintette. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"A Gemini-10 július 18-án kezdte meg háromnapos küldetését: John Young volt a parancsnok, Mike Collinsra pedig pár űrséta várt, és egy műszercsomagot is be kellett gyűjtenie az Agenáról. Mike hasonló "puskával" hajtotta magát, mint annak idején Ed White, és nem kellett foglalkoznia az AMU-val, ráadásul mindkét űrsétát a nappali órákra ütemezték. Az első űrsétáját törölni kellett, mielőtt még ténylegesen elkezdődhetett volna: valamilyen mérgező elegy került a szkafander légvezetékeibe, ami súlyos szemirritációt okozott. A második alkalommal átment a céltárgyként szolgáló Agenára, de az olyan csúszós volt, hogy be kellett nyúlnia a rakéta belsejébe, és megragadni egy maroknyi kábelt, ezzel tartotta magát helyben.
Két hónap múlva már Dick Gordon Pete Conrad parancsnok társaságában repült a Gemini-11 fedélzetén. Mindenki úgy érezte, hogy ha valaki, akkor Dick Gordon legyőzi az űrséta démonát. Dicknek még az űrhajó belsejében meggyűlt a baja a sisak rostélyával, és túlerőltette magát, mielőtt még egyáltalán belekezdett volna az űrsétába. Eleve kimelegedve és izzadtan lépett ki a világűrbe, és olyannyira kimerült az űrséta közben, hogy pihenés gyanánt meglovagolta az Agena-rakétát, mintha csak egy lovon ülne. Eközben Conrad felpörögve ezt kiabálta: „Üld meg, cowboy!”
Ők ketten voltak a program legjobbjai, és az általuk tapasztalt problémák engem igazoltak, ami egyúttal azt jelentette, hogy többé már nem én voltam az egyedüli asztronauta, akinek gondot okozott az űrbéli munkavégzés.
Három problémás űrséta miatt a dolgokon változtattak. A NASA mérnökei újratervezték az űrhajót, és egy sor új kapaszkodót, korlátot és kengyelt szereltek rá, ezekbe a jövő űrsétáin résztvevő asztronautái beakaszthatták csizmájukat. Olyan jól beváltak, hogy arany papucsoknak hívtuk őket.
És mivel én korábban az űrsétát az úszáshoz hasonlítottam, az ügynökség kibérelt egy úszómedencét, ahol az asztronauták gyakorolhattak. A tartályba elsőként szkafanderbe öltözve én és Buzz Aldrin került, aki az utolsó Gemini-küldetésen hajt majd végre űrsétát. Gordo Cooperrel mi ketten adtuk a Gemini-12 tartaléklegénységét.
Ugyanakkor Deke-nek egészen az utolsó pillanatig voltak fenntartásai Buzz-zal és a közelgő küldetéssel kapcsolatban. A terv az volt, hogy az AMU-t a Gemini-12-n is bevetik, de ahogy közeledett az októberi start napja, egyre inkább úgy érezték, hogy a még mindig kipróbálatlan hátizsák túl nagy falat - még a Légierő AMU-pártolóinak minden tiltakozása ellenére is az. Én voltam az egyetlen, aki egyáltalán eljutott odáig, hogy magára erősítse ezt az izét a világűrben.
Deke behívott az irodájába, becsukta az ajtót, és még mielőtt leült volna az asztalához, belekezdett mondandójába. „Geno, mennyi idő alatt tudsz felkészülni egy újabb repülésre?” Arra gondoltam, hogy az egyik első Apollo-legénységhez akar engem beosztani. „Te mondd meg, Deke. Mikorra álljak készen?”
„Most azonnal. Át szeretnél kerülni a tartaléklegénységből az elsődlegesbe? Hogy a Tizenkettessel repülj Lovell-lel?”
A megdöbbenés kiülhetett az arcomra. Azzal, hogy én kerülök a fedélzetre, Aldrinnak ugrik a repülés. „Megkérdezhetem, hogy miről van szó?”
„Az AMU-ról” – felelte. „A Légierő ragaszkodik hozzá, hogy újra megpróbáljuk a dolgot a hátizsákkal, és ha ez így marad, azt akarom, hogy te repülj vele. Meg tudod csinálni?”
Buzz alatt rezgett a léc a NASA menedzsmentjén belül döntéshozó képessége miatt. Bármilyen kiváló is volt, úgy tűnt, képtelen egyvalamire koncentrálni, és mindent újra akart tervezni, nekünk pedig nem volt időnk erre. A szimulátorokban és egyéb kiképzéseken nyújtott teljesítményéről szóló jelentések alapján Deke arra a megállapításra jutott, hogy Buzz nem áll készen az AMU-val egy embert próbáló küzdelemre.
Nekem már voltak ezzel kapcsolatos tapasztalataim, és engem szemelt ki a feladatra. Amikor Deke megkérdezte, hogy szeretnék-e részt venni egy újabb küldetésen, csak egy lehetséges válasz létezett: nem lehetett visszautasítani a felkínált lehetőséget, hogy újabb küzdelembe bocsátkozzam azzal az idióta, Buck Rogerst idéző szerkezettel.
„Igen, uram” – feleltem, és végre elhittem, hogy nem okoztam csalódást Deke-nek. „Lefogadhatja, hogy meg fogom csinálni.”
Mielőtt azonban Deke átvariálta volna a legénységet, maga a küldetés változott meg. A veszélyes AMU-t ejtették, így az űrséta során mindössze értékelni kellett, hogy a legegyszerűbb teendőket el lehet-e végezni a világűrben. Buzznak gyakorlatilag az űrhajó külsején kell mozognia, az arany papucsok biztonságában, miközben az űrhajóhoz pányvák, kapaszkodók és korlátok segítségével rögzíti magát. A komplikált AMU-hátizsákkal való foglalatoskodás helyett annyi volt a feladata, hogy stabilan rögzítve egy panel mellett álljon, és vágjon el egy-két kábelt, villáskulccsal csavarjon ki pár csavart, kampókat fűzzön gyűrűkre, nyisson ki pár tépőzárat, meg ilyenek.
A Gemini-12 útja hihetetlenül sikeres volt, Buzz három űrsétáján rekordidőt - mintegy öt órát - töltött a világűrben. A Mike, Dick és jómagam emberkínzással felérő űrsétáit követő alapos újratervezésnek köszönhetően Buzz nem kapkodott levegő után, amikor visszatért az űrhajóba. Igazi Buzz-os stílusban a későbbiekben nyilvánosan is azt állította, hogy személy szerint ő oldotta meg az űrséták során felmerült összes problémát, illetve, hogy esetében az űrséta azért ment olyan simán, mert felkészültebb volt nálunk. Őszintén szólva, magunk között csak mászókázásnak hívtuk a rá váró feladatot. Vonják le önök a konklúziót."
A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.
Népünnepély
2013.11.11. 09:00
A hatvanas években még nagyobb dolognak számított asztronautának lenni, erről a Gemini-9 küldetés egyik űrhajósa személyesen is meggyőződhetett. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"Barbarával és Tracyvel Ellingtonban találkoztam, miután a Cape-ről repülővel megérkeztünk. A karomba kaptam három éves kislányomat, és megcsókoltam a feleségemet. Miközben az ismerős utcákon hazafelé tartottunk, megtudtam, hogy egy csöpögő csapot meg kell javítani, Tracy lehorzsolta a térdét az óvodában, és a sajtó munkatársai által letaposott pázsitnak is sürgős beavatkozásra van szüksége. Kiléptem Isaac Asimov tudományos-fantasztikus regényéből a háztartási teendők drámájába, de ez a változás megnyugtató volt. Istenem, milyen jó végre hazatérni.
Ha voltak is kétségek űrben végzett munkámmal kapcsolatban, Barbara megelőző csapással készült a vízre szállás napján. Az „Ideális Mrs. Asztronautának” öltözve, fehér nyári ruhában elmondta a riportereknek, hogy bár szinte teljesen lerágta a körmét a küldetés során, mindketten alig várjuk, hogy ismét felmehessek az űrbe. „Ez a munkája. Ez volt holdutazásunk nyitánya.” Szavai, valamint a piros, fehér és kék színű tengerészruhába öltöztetett lányunkról készített fotók jó publicitást hoztak az űrügynökségnek, pont, amikor a legnagyobb szüksége volt rá.
A NASA költségvetését jelentékenyen visszanyeste a Kongresszus, és mintegy 60 000 embert készültek elbocsátani. Fele részük a kutatásban és a fejlesztésben vett részt, mivel a szövetségi források egyes szerződésekre kiapadtak. Egyre fokozódott a verseny a szövetségi dollárokért, és a NASA-ról a közvéleményben kialakuló kép mindennél fontosabbá vált. Az amerikai zászló színeibe öltöztetett kislány sokban hozzájárult a nemzet jó közérzetéhez, ami aztán kihatott más fontos frontokra is.
Mississippiben épp a vízreszállásunk napján lőttek rá lesből James Meredith polgárjogi aktivistára, egy fehér férfit letartóztattak. LBJ megpróbálta elejét venni a feketék növekvő haragjának új Great Society programjaival.
Hiába bombázták szét pilótáink Észak-Vietnámot, nem sikerült érdemleges lyukat ütniük Hanoi hadigépezetén. Miközben a Gemini-9 küldetés után hősként ünnepeltek engem, haveromat, Fred Baldwint, kétszer is leszedték gépével együtt, és csúnyán megsérült. Bob Schumacher hadifogolyként a Hanoi Hiltonban sínylődött. Ron Evans, aki immár asztronauta-kiképzésen vett részt, nem beszélt Vietnámról, barátom, Skip Furlong pedig épp a frontra készült. Az újságokból kialakítottam a véleményemet, de számomra nagyon is egyértelmű volt, hogy kik az igazi hősök.
Az újságok negatív hírei után az ország már jó hírekre szomjazott, ez a feladat pedig a NASA-ra és az asztronautákra hárult. Úgy tűnt, hogy az űrprogramon kívül semmi jó nem történik: az űrversenyben elég jól teljesítettünk – most már átvettük a vezetést a szovjetektől az emberes űrrepülések terén, ahol tizennyolc-nyolc volt az állás, az űrrandevúban öt-null volt az állás, és a Cernan-White űrséta együttesen több mint két óra huszonhat percig tartott, szemben Leonov tizenkét percével.
A kihallgatások során egyre több bizonyíték utalt arra, hogy mennyire alábecsültük azokat a problémákat, amikkel akkor találjuk szembe magunkat, amikor az asztronauták megkísérelnek dolgozni, vagy akárcsak sétálni a világűrben. A nagy fordulatot akkor éreztem, amikor Dr. Charles Berry kijelentette: „A fizikai munkavégzést megnehezítik az ormótlan ruhák, ez a küldetés egyik legnagyobb tanulsága.” Berry és az asztronauták általában csak csóválták a fejüket, így az ő elismerése sokat jelentett. A hangsúly a probléma megoldására került, és most végre lazíthattam.
Június végén visszatértem Chicagoba és Bellwoodba, ahol olyan szerepkörben találtam magam, amiről még csak nem is álmodtam. Attól kezdve, hogy megérkeztem az O’Hare Nemzetközi Repülőtérre, három nappal későbbi távozásunkig tejben-vajban fürösztöttek, mint valami legendás harcost, aki idegen partokról tért vissza. Mondanom sem kell, hogy szülővárosom mindent elsöprő üdvözlése meglepetésként ért.
Amikor a chicagoi tűzoltózenekar által játszott „My Kind of Town” dallamára Barbara, Tracy és jómagam kikecmeregtünk a NASA Gulfstream fedélzetéről, egyenesen Mama és Papa ölelésébe futottunk, és Richard J. Daley Chicago polgármestere is üdvözölt minket. Motoros felvonulás élén érkeztünk Bellwoodba, ahol a város mind az ötvenöt lámpaoszlopát zászlóval vonták be, és 939 Marshall alatti kis otthonunkat ezren vették körül, ennyien akartak üdvözölni. A várost cingár srácként hagytam el, hogy aztán az űrkorszak hőseként térjek ide vissza. Eljött az idő az ünneplésre.
Űrkapszulák modelljei voltak mindenütt, Bellwood szinte összes házán kint lobogott az amerikai zászló, és szinte mind a 23 000 lakos kezében is ott lobogott egy. Másnap közel kétszázezren álltak a fülledt kánikulában a felvonulás útvonala mentén, helyenként hat sorba tömörülve, de a legélénkebb emlékem az a kisöreg volt, aki American Legion kalapjában a járdaszegélyen állt, kezében egy aprócska zászlóval. Fogalmam sem volt arról, ki lehetett, de vette a fáradtságot, idejött, és a tűző napon ácsorgott, hogy egy feleannyi idős valakinek gratuláljon.
A város egy otthonomhoz közeli utcát és parkot is rólam nevezett el, Jayce-ék pedig egy családomat ábrázoló olajfestménnyel leptek meg, majd egy hivatalos, pazar vacsora koronázta meg az ünnepséget. De a legszebb pillanat az volt, amikor besétáltam házunk aprócska konyhájába, ahol két férfi üldögélt az asztalnál, feltűrt ingujjal, izzadt pólójukon izzadtságfoltokkal, félrecsúszott nyakkendővel, amint sört iszogatva, hahotázva anekdotáztak– egyikük az apám volt, a másik pedig egyik bálványa, Hizzoner, Daley polgármestere. Imádtam ezt a jelenetet.
Egy hét múlva ugyanez megismétlődött Oklahomában, Tom otthonában, amit lóvontatású postakocsikázás, cowboy-csizmák és Stetson-kalapok tettek teljessé. Egy politikus megfogadta, hogy nem utazik a Holdra, ha cserébe Tom is megígéri, hogy nem száll versenybe a hivataláért. T.P. ezt megígérte, de én nem hittem neki, ahogy a nagyon aggodalmaskodó oklahomai kongresszusi képviselő sem.
Azokban az időkben szinte valamennyi asztronauta a saját szülővárosában hasonló bánásmódban részesült az űrrepülést követően. Az amerikaiak büszkén tekintettek ránk, de önmagukra is. Végülis, az adófizetők teremtették elő azt a pénzt, amivel mi a világűrbe utazhattunk."
A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.