Buzz Aldrin az időhiány ellenére is teljesen át akarta tervezni a Gemini-űrhajót. Ráadásul, az összes fejlesztést saját, személyes bravúrjának tekintette. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini-10 július 18-án kezdte meg háromnapos küldetését: John Young volt a parancsnok, Mike Collinsra pedig pár űrséta várt, és egy műszercsomagot is be kellett gyűjtenie az Agenáról. Mike hasonló "puskával" hajtotta magát, mint annak idején Ed White, és nem kellett foglalkoznia az AMU-val, ráadásul mindkét űrsétát a nappali órákra ütemezték. Az első űrsétáját törölni kellett, mielőtt még ténylegesen elkezdődhetett volna: valamilyen mérgező elegy került a szkafander légvezetékeibe, ami súlyos szemirritációt okozott. A második alkalommal átment a céltárgyként szolgáló Agenára, de az olyan csúszós volt, hogy be kellett nyúlnia a rakéta belsejébe, és megragadni egy maroknyi kábelt, ezzel tartotta magát helyben.

Két hónap múlva már Dick Gordon Pete Conrad parancsnok társaságában repült a Gemini-11 fedélzetén. Mindenki úgy érezte, hogy ha valaki, akkor Dick Gordon legyőzi az űrséta démonát. Dicknek még az űrhajó belsejében meggyűlt a baja a sisak rostélyával, és túlerőltette magát, mielőtt még egyáltalán belekezdett volna az űrsétába. Eleve kimelegedve és izzadtan lépett ki a világűrbe, és olyannyira kimerült az űrséta közben, hogy pihenés gyanánt meglovagolta az Agena-rakétát, mintha csak egy lovon ülne. Eközben Conrad felpörögve ezt kiabálta: „Üld meg, cowboy!”

Ők ketten voltak a program legjobbjai, és az általuk tapasztalt problémák engem igazoltak, ami egyúttal azt jelentette, hogy többé már nem én voltam az egyedüli asztronauta, akinek gondot okozott az űrbéli munkavégzés.
Három problémás űrséta miatt a dolgokon változtattak. A NASA mérnökei újratervezték az űrhajót, és egy sor új kapaszkodót, korlátot és kengyelt szereltek rá, ezekbe a jövő űrsétáin résztvevő asztronautái beakaszthatták csizmájukat. Olyan jól beváltak, hogy arany papucsoknak hívtuk őket.
 
És mivel én korábban az űrsétát az úszáshoz hasonlítottam, az ügynökség kibérelt egy úszómedencét, ahol az asztronauták gyakorolhattak. A tartályba elsőként szkafanderbe öltözve én és Buzz Aldrin került, aki az utolsó Gemini-küldetésen hajt majd végre űrsétát. Gordo Cooperrel mi ketten adtuk a Gemini-12 tartaléklegénységét.
Ugyanakkor Deke-nek egészen az utolsó pillanatig voltak fenntartásai Buzz-zal és a közelgő küldetéssel kapcsolatban. A terv az volt, hogy az AMU-t a Gemini-12-n is bevetik, de ahogy közeledett az októberi start napja, egyre inkább úgy érezték, hogy a még mindig kipróbálatlan hátizsák túl nagy falat - még a Légierő AMU-pártolóinak minden tiltakozása ellenére is az. Én voltam az egyetlen, aki egyáltalán eljutott odáig, hogy magára erősítse ezt az izét a világűrben.
Deke behívott az irodájába, becsukta az ajtót, és még mielőtt leült volna az asztalához, belekezdett mondandójába. „Geno, mennyi idő alatt tudsz felkészülni egy újabb repülésre?” Arra gondoltam, hogy az egyik első Apollo-legénységhez akar engem beosztani. „Te mondd meg, Deke. Mikorra álljak készen?”
„Most azonnal. Át szeretnél kerülni a tartaléklegénységből az elsődlegesbe? Hogy a Tizenkettessel repülj Lovell-lel?”

A megdöbbenés kiülhetett az arcomra. Azzal, hogy én kerülök a fedélzetre, Aldrinnak ugrik a repülés. „Megkérdezhetem, hogy miről van szó?”
„Az AMU-ról” – felelte. „A Légierő ragaszkodik hozzá, hogy újra megpróbáljuk a dolgot a hátizsákkal, és ha ez így marad, azt akarom, hogy te repülj vele. Meg tudod csinálni?”
Buzz alatt rezgett a léc a NASA menedzsmentjén belül döntéshozó képessége miatt. Bármilyen kiváló is volt, úgy tűnt, képtelen egyvalamire koncentrálni, és mindent újra akart tervezni, nekünk pedig nem volt időnk erre. A szimulátorokban és egyéb kiképzéseken nyújtott teljesítményéről szóló jelentések alapján Deke arra a megállapításra jutott, hogy Buzz nem áll készen az AMU-val egy embert próbáló küzdelemre.

Nekem már voltak ezzel kapcsolatos tapasztalataim, és engem szemelt ki a feladatra. Amikor Deke megkérdezte, hogy szeretnék-e részt venni egy újabb küldetésen, csak egy lehetséges válasz létezett: nem lehetett visszautasítani a felkínált lehetőséget, hogy újabb küzdelembe bocsátkozzam azzal az idióta, Buck Rogerst idéző szerkezettel.
„Igen, uram” – feleltem, és végre elhittem, hogy nem okoztam csalódást Deke-nek. „Lefogadhatja, hogy meg fogom csinálni.”

Mielőtt azonban Deke átvariálta volna a legénységet, maga a küldetés változott meg. A veszélyes AMU-t ejtették, így az űrséta során mindössze értékelni kellett, hogy a legegyszerűbb teendőket el lehet-e végezni a világűrben. Buzznak gyakorlatilag az űrhajó külsején kell mozognia, az arany papucsok biztonságában, miközben az űrhajóhoz pányvák, kapaszkodók és korlátok segítségével rögzíti magát. A komplikált AMU-hátizsákkal való foglalatoskodás helyett annyi volt a feladata, hogy stabilan rögzítve egy panel mellett álljon, és vágjon el egy-két kábelt, villáskulccsal csavarjon ki pár csavart, kampókat fűzzön gyűrűkre, nyisson ki pár tépőzárat, meg ilyenek.

A Gemini-12 útja hihetetlenül sikeres volt, Buzz három űrsétáján rekordidőt - mintegy öt órát - töltött a világűrben. A Mike, Dick és jómagam emberkínzással felérő űrsétáit követő alapos újratervezésnek köszönhetően Buzz nem kapkodott levegő után, amikor visszatért az űrhajóba. Igazi Buzz-os stílusban a későbbiekben nyilvánosan is azt állította, hogy személy szerint ő oldotta meg az űrséták során felmerült összes problémát, illetve, hogy esetében az űrséta azért ment olyan simán, mert felkészültebb volt nálunk. Őszintén szólva, magunk között csak mászókázásnak hívtuk a rá váró feladatot. Vonják le önök a konklúziót."

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.