A hatvanas években még nagyobb dolognak számított asztronautának lenni, erről a Gemini-9 küldetés egyik űrhajósa személyesen is meggyőződhetett. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Barbarával és Tracyvel Ellingtonban találkoztam, miután a Cape-ről repülővel megérkeztünk. A karomba kaptam három éves kislányomat, és megcsókoltam a feleségemet. Miközben az ismerős utcákon hazafelé tartottunk, megtudtam, hogy egy csöpögő csapot meg kell javítani, Tracy lehorzsolta a térdét az óvodában, és a sajtó munkatársai által letaposott pázsitnak is sürgős beavatkozásra van szüksége. Kiléptem Isaac Asimov tudományos-fantasztikus regényéből a háztartási teendők drámájába, de ez a változás megnyugtató volt. Istenem, milyen jó végre hazatérni.

Ha voltak is kétségek űrben végzett munkámmal kapcsolatban, Barbara megelőző csapással készült a vízre szállás napján. Az „Ideális Mrs. Asztronautának” öltözve, fehér nyári ruhában elmondta a riportereknek, hogy bár szinte teljesen lerágta a körmét a küldetés során, mindketten alig várjuk, hogy ismét felmehessek az űrbe. „Ez a munkája. Ez volt holdutazásunk nyitánya.” Szavai, valamint a piros, fehér és kék színű tengerészruhába öltöztetett lányunkról készített fotók jó publicitást hoztak az űrügynökségnek, pont, amikor a legnagyobb szüksége volt rá.

A NASA költségvetését jelentékenyen visszanyeste a Kongresszus, és mintegy 60 000 embert készültek elbocsátani. Fele részük a kutatásban és a fejlesztésben vett részt, mivel a szövetségi források egyes szerződésekre kiapadtak. Egyre fokozódott a verseny a szövetségi dollárokért, és a NASA-ról a közvéleményben kialakuló kép mindennél fontosabbá vált. Az amerikai zászló színeibe öltöztetett kislány sokban hozzájárult a nemzet jó közérzetéhez, ami aztán kihatott más fontos frontokra is.

Mississippiben épp a vízreszállásunk napján lőttek rá lesből James Meredith polgárjogi aktivistára, egy fehér férfit letartóztattak. LBJ megpróbálta elejét venni a feketék növekvő haragjának új Great Society programjaival.
Hiába bombázták szét pilótáink Észak-Vietnámot, nem sikerült érdemleges lyukat ütniük Hanoi hadigépezetén. Miközben a Gemini-9 küldetés után hősként ünnepeltek engem, haveromat, Fred Baldwint, kétszer is leszedték gépével együtt, és csúnyán megsérült. Bob Schumacher hadifogolyként a Hanoi Hiltonban sínylődött. Ron Evans, aki immár asztronauta-kiképzésen vett részt, nem beszélt Vietnámról, barátom, Skip Furlong pedig épp a frontra készült. Az újságokból kialakítottam a véleményemet, de számomra nagyon is egyértelmű volt, hogy kik az igazi hősök.

Az újságok negatív hírei után az ország már jó hírekre szomjazott, ez a feladat pedig a NASA-ra és az asztronautákra hárult. Úgy tűnt, hogy az űrprogramon kívül semmi jó nem történik: az űrversenyben elég jól teljesítettünk – most már átvettük a vezetést a szovjetektől az emberes űrrepülések terén, ahol tizennyolc-nyolc volt az állás, az űrrandevúban öt-null volt az állás, és a Cernan-White űrséta együttesen több mint két óra huszonhat percig tartott, szemben Leonov tizenkét percével.

A kihallgatások során egyre több bizonyíték utalt arra, hogy mennyire alábecsültük azokat a problémákat, amikkel akkor találjuk szembe magunkat, amikor az asztronauták megkísérelnek dolgozni, vagy akárcsak sétálni a világűrben. A nagy fordulatot akkor éreztem, amikor Dr. Charles Berry kijelentette: „A fizikai munkavégzést megnehezítik az ormótlan ruhák, ez a küldetés egyik legnagyobb tanulsága.” Berry és az asztronauták általában csak csóválták a fejüket, így az ő elismerése sokat jelentett. A hangsúly a probléma megoldására került, és most végre lazíthattam.

Június végén visszatértem Chicagoba és Bellwoodba, ahol olyan szerepkörben találtam magam, amiről még csak nem is álmodtam. Attól kezdve, hogy megérkeztem az O’Hare Nemzetközi Repülőtérre, három nappal későbbi távozásunkig tejben-vajban fürösztöttek, mint valami legendás harcost, aki idegen partokról tért vissza. Mondanom sem kell, hogy szülővárosom mindent elsöprő üdvözlése meglepetésként ért.

Amikor a chicagoi tűzoltózenekar által játszott „My Kind of Town” dallamára Barbara, Tracy és jómagam kikecmeregtünk a NASA Gulfstream fedélzetéről, egyenesen Mama és Papa ölelésébe futottunk, és Richard J. Daley Chicago polgármestere is üdvözölt minket. Motoros felvonulás élén érkeztünk Bellwoodba, ahol a város mind az ötvenöt lámpaoszlopát zászlóval vonták be, és 939 Marshall alatti kis otthonunkat ezren vették körül, ennyien akartak üdvözölni. A várost cingár srácként hagytam el, hogy aztán az űrkorszak hőseként térjek ide vissza. Eljött az idő az ünneplésre.

Űrkapszulák modelljei voltak mindenütt, Bellwood szinte összes házán kint lobogott az amerikai zászló, és szinte mind a 23 000 lakos kezében is ott lobogott egy. Másnap közel kétszázezren álltak a fülledt kánikulában a felvonulás útvonala mentén, helyenként hat sorba tömörülve, de a legélénkebb emlékem az a kisöreg volt, aki American Legion kalapjában a járdaszegélyen állt, kezében egy aprócska zászlóval. Fogalmam sem volt arról, ki lehetett, de vette a fáradtságot, idejött, és a tűző napon ácsorgott, hogy egy feleannyi idős valakinek gratuláljon.

A város egy otthonomhoz közeli utcát és parkot is rólam nevezett el, Jayce-ék pedig egy családomat ábrázoló olajfestménnyel leptek meg, majd egy hivatalos, pazar vacsora koronázta meg az ünnepséget. De a legszebb pillanat az volt, amikor besétáltam házunk aprócska konyhájába, ahol két férfi üldögélt az asztalnál, feltűrt ingujjal, izzadt pólójukon izzadtságfoltokkal, félrecsúszott nyakkendővel, amint sört iszogatva, hahotázva anekdotáztak– egyikük az apám volt, a másik pedig egyik bálványa, Hizzoner, Daley polgármestere. Imádtam ezt a jelenetet.

Egy hét múlva ugyanez megismétlődött Oklahomában, Tom otthonában, amit lóvontatású postakocsikázás, cowboy-csizmák és Stetson-kalapok tettek teljessé. Egy politikus megfogadta, hogy nem utazik a Holdra, ha cserébe Tom is megígéri, hogy nem száll versenybe a hivataláért. T.P. ezt megígérte, de én nem hittem neki, ahogy a nagyon aggodalmaskodó oklahomai kongresszusi képviselő sem.
Azokban az időkben szinte valamennyi asztronauta a saját szülővárosában hasonló bánásmódban részesült az űrrepülést követően. Az amerikaiak büszkén tekintettek ránk, de önmagukra is. Végülis, az adófizetők teremtették elő azt a pénzt, amivel mi a világűrbe utazhattunk."

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.