Az Apollo 12 legénysége egy médiahacket is csomagolt az útra, és nagyon komolyan gyúrtak a Time magazin címlapjára, a fotóból azonban egy Mr. Bean filmekből ismerős fordulat miatt mégsem lett semmi. Az incidens tovább erősíti a NASA Mr. Beanje és a filmes névrokon közötti, amúgy sem gyenge párhuzamot.
A képrögzítő berendezésekkel eleve hadilábon álló Alan Beannek ez lett a második keserű kalandja a technikával: először, az első holdséta alkalmával a NASA színes kameráját füstölte el, amikor szerelés közben véletlenül a Nap felé fordította: a kamera fényérzékelője még abban a pillanatban elkokszolt – erről, és ennek következményeiről előző posztunkban írtunk.

A malőr azonban nem szegte kedvét: a második holdsétán már egy fényképezőgéppel próbált szerencsét. Ekkor került sor a Holdon akkor már 31 hónapja álldogáló, embernagyságú robot meglátogatására, ez volt az Apollo 12 küldetés fő attrakciója: ehhez eleve a Surveyor 3 szomszédságában landoltak, mintegy 200 méterre tőle.

A holdraszálló Apollo-küldetések mindegyikén három asztronauta vett részt, közülük azonban csak ketten szálltak le a Holdra, harmadik társuk a Hold körül, a parancsnoki modulban keringett, amíg ők gyűjtögető életmódot folytattak odalenn. Épp ezért az összes Holdon készült felvételen a két űrhajós legjobb esetben is csak akkor látható egyszerre, ha egyikük szemből lefotózta társát, akinek sisakja visszatükrözte a fotóst. Conradnak és Mr. Beannek ez azonban édeskevés volt.

A hatvanas évek legnagyobb médiahackjének ígérkező bulihoz mindössze egy fényképezőgépre és egy időzítőre volt szükség, utóbbit a szerszámaikat és a kőzetmintákat tartalmazó zsákjukba rakták. A jelenetet többször elpróbálták a földi kiképzés során, a nagy pillanatban a zsák tetejére helyezték a fényképezőt, és onnan lőtték a fotót. A Surveyorral való közös fotózkodásról készült képen a terv szerint Mr. Bean és Conrad állt volna a holdrobottal a hátuk mögött.

A Holdon azonban másként alakultak a dolgok, jellegzetesen Mr. Beanes fordulat történt: Alan Bean ugyanis nem találta a csoportkép elkészítéséhez szükséges időzítőt. Erre így emlékezett vissza:
„Amikor a Surveyorhoz értünk, belenéztem a zsákba, hogy megkeressem a kis króm időzítőt, de annyi por volt, és a zsákban olyan sötét volt az árnyék, hogy nem láttam. Körbetapogattam, de a kesztyűn át nem éreztem semmit belőle. Négykézlábra ereszkedtem, elkezdtem kirámolni a kőzetmintákat, de féltem: ha túl sokat veszek ki a zsákból, még elvesztek egyet közülük. Pete pár percig segített, de így sem találtuk az időzítőt, úgyhogy visszapakoltuk a köveket a zsákba. Így nem készült kettőnkről közös kép a Holdon.
Később, amikor Pete beborította a zsák tartalmát a tárolóba, az időzítő ott csücsült a kupac tetején. De addigra már kifutottunk az időből. Jó ötlet volt. Csodálatos fotó lehetett volna. Talán a Life, a Time, vagy a Newsweek címlapjára is kikerült volna.”

A nagy találkozásról végül csak az alábbi fotó készült – ezen a két asztronauta helyett csak Conrad látható, igaz, a felvétel így is háromszereplős: a parancsnokon és a Surveyoron kívül a háttérben látszik a mintegy 200 méterre várakozó leszállóegység is.

Alannak a történet elég mélyre mehetett, később ugyanis megfestette, valószínűleg terápiás célzattal, hogyan készült volna a mesés fotó, ami sosem készült el. Ez egyben a kép címe is: „The Fabulous Photo We Never Took”. Íme, a kép bal alsó sarkában az ominózus zsák, aminek alján mindhiába kereste Alan az időzítőt, rajta a Hasselblad kamera: Valami hasonló önarcképet nekünk is kell majd produkálnunk a Holdon: a Google által szponzorált Lunar X PRIZE (GLXP) verseny kiírásában ugyanis az is szerepel, hogy a Holdra vetődő csapatoknak minimum egy-egy fotót kell készíteniük a holdjáróról, valamint annak leszállóegységéről. A robot kamerái által elsütött képeken mindkét egységnek felismerhetőnek kell lennie, valamint tisztán látszódnia kell a Google Lunar X PRIZE logónak a maga teljességében.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Amikor a NASA Mr. Beanjével a fedélzetén, meglehetősen viharvert vitorlákkal befutott az Apollo 12 vitorlás klippere a Hold "Viharok óceánja" nevű szárazdokkjába, már túl volt két villámcsapáson és egy meglehetősen talányos landoláson -  Alan Beannek és társának, Pete Conradnak fogalma nem volt arról, hova szállnak le: leszállóegységük fékezőrakétái által rögtönzött homokviharban annyit sem láttak a felszínből, amennyit magyar kisnyugdíjas hó végén szokott az előző nyugdíjából. Konkrétan semmit. Ráadásul, az utolsó métereken a sebességmérőjük is csütörtököt mondott.

Ehhez képest a Hold körül magányosan keringő Richard Gordon igazán páholyban érezhette magát. No, de leszálltak. A küldetés egyik legfontosabb része a Surveyor 3 meglátogatása volt, ennek érdekében első ízben Doppler-radar segítségével ők hajtottak végre precíziós landolást a Holdon a robot közelében. A leszállóegységből azonban nem láttak rá a Surveyorra, és mindaddig nem tudták eldönteni, jó helyen vannak-e, amíg ki nem szálltak belőle. Ehhez az első holdsétán meg kellett kerülni a holdkompot. Később kiderült, hogy 200 méteren belül szálltak le az akkor már 31 hónapja a Holdon álldogáló amerikai robottól.

Az első holdséta azonban másról is elhíresült: ennek során Mr. Bean a rossz nyelvek szerint az egész Apollo programot elintézte. Az Apollo 12 Armstrongék fekete-fehér kamerája helyett színeset vitt magával, hogy még élvezetesebbé tegyék a dollármilliárdokba kerülő holdsétát az adófizetők számára.

Bean első megnyilvánulásával ezt tönkre is tette, amivel a világtörténelem legnagyobb értékű űrszemetét hozta létre egyetlen szempillantás alatt: egy Apollo-küldetésre jutó fejlesztési költség nyilván alacsonyabb lett volna, ha a számláló nem állt volna meg az Apollo 17-nél. De megállt, és ennek okát sokan Mr. Bean malőrjének tulajdonítják.
Az első, közel négyórás holdséta egyik legelső feladata a színes tévéadáshoz kifejlesztett kamera felállítása volt. Miközben Alan ennek összeszerelésével bajlódott, a kamerát véletlenül a Nap felé fordította - ennek következtében a fényérzékelő hősi halált halt, és rögvest kiégett. Ezzel a közvetítés esélye is elfüstölt.
Az élő életképek nélkül maradt amerikaiak figyelme ezután visszafordíthatatlanul elfordult Holdon sétálgató honfitársaiktól, és egyre többen kezdték bírálni az Apollo-programot: a közvélemény fokozatosan a folytatólagos holdraszállások ellen fordult.

Akik ezért holdkövet vetnének Mr. Beanre, ne tegyék: elképesztő pszichikai nyomás lehet a szomszédos égitesten tartózkodni, és Földfelkeltét nézegetni. Olyannyira, hogy az első három, Holdat megjárt Apollo - 11, 12, 14 - legénysége például szemhunyásnyit sem tudott aludni, hiába volt a kötelező pihi a program része. Beanben a malőr valószínűleg olyan mély nyomokat hagyott, hogy azóta is színes képeket festeget a Holdról - erről és a hatvanas évek egyik legnagyobbnak ígérkező médiahackjéről következő posztunkban számolunk be.

Persze, társa, Pete Conrad parancsnok (ld. fenti kép) is megérte a pénzét. Pete valamivel mélyebb növésű volt, mint Neil Armstrong, aki pár hónappal előttük, az Apollo 11 parancsnokaként elsőként lépett a Holdra, miközben emlékezetes mondatát elmondta. Erre, valamint a köztük lévő méretbeli különbségre utalt Conrad, amikor a következő szavakkal lépett az égitestre: "Hopplá, a mindenit, ez lehet, hogy kis lépés volt Neilnek, de nekem nagy." Mindez nem volt véletlen: Conrad előzőleg 500 dolcsiban fogadott Oriana Fallacival, hogy ezeket a szavakat mondja majd a Holdra lépéskor. A riporternő ugyanis azt gyanította, hogy a NASA előírta Armstrongnak is, hogy mit kell mondani ilyen esetben. Ezt akarta megcáfolni Conrad, aki később arról is beszámolt, hogy a fogadás nyerteseként a pénzt sosem kapta meg.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Április elsejei tréfa is lehetne, pedig nem az: Mr. Bean az Apollo 12 fedélzetén már járt a Holdon. Persze, minden rosszul sült el, de happyend lett az igazi katasztrófafilm vége - elvégre túlélték az Apollo-program egyik legneccesebb küldetését. Mr. Bean és két társának úticélja a Viharok óceánja volt, azonban ennyire keretes szerkezetű küldetésre senki nem számított: a vihart már indulás után, még itt a Földön megkapták. A starttól számított egy percen belül kétszer csapott beléjük a villám, és ez még csak a kezdet volt. Most bemutatjuk az igazi Mr. Beant, aki önmaga dublőre.

Alan Bean volt ugyanis az Apollo 12 holdkomp-pilótája, aki híres angol névrokona több évtizedes munkásságát felölelő megpróbáltatás-sorozaton ment keresztül röpke pár nap leforgása alatt. Mi is két posztot szentelünk az egyik legrázósabb Apollo-küldetésnek.

Mr. Bean és az Apollo 12 közös kalandjában a cselekmény drámai gyorsasággal bontakozott ki: már  az indítást követő 36. másodpercben beléjük csapott egy villám, ami az űrhajósokat nem, az űrhajót viszont annál érzékenyebben érintette.

Egy űrhajóba zárva azonban lehetetlen a kettőt egymástól függetlenül kezelni, pláne, ha a szóban forgó űrhajóban mi is benne ülünk. A Saturn V rakétából gyakorlatilag egy villámhárító lett: a ménkű átfutott rajta, majd a hajtómű által kibocsátott ionizált füstgázoszlop egészen a földig levezette a feszültséget. Ettől a mutatványtól mindhárom üzemanyagcella túlterhelésről kezdett el panaszkodni, majd "elszálltak": velük együtt sötétbe borult a parancsnoki modul műszereinek jó része is. Ami érthető. A villám ugyanis az asztronautákat szállító kabin tetejébe csapott bele, és egy pillanat alatt ropogósra grillezte a közvetlenül az űrhajósok alatt utazó műszaki egység üzemanyagcelláit, ami egyfajta áramfejlesztőként funkcionált: a beletöltött üzemanyagból vegyi reakció során elektromos energiát állított elő. A három üzemanyagcellát tehát a villám egy csapásra kivonta a forgalomból, így teljes egészében akksiról működött az űrhajósokat szállító parancsnoki modul - ez a rakéta legtetején található, ha a menekülőrakétát nem számítjuk. Az akksik azonban képtelenek voltak felnőni a feladathoz, az akadozó áramellátás következtében rövidesen gyakorlatilag az összes hibára figyelmeztető jelzőfény felvillant a műszerfalon.

Ha mindez még nem lett volna elég, a repülés 52. másodpercében ismét beütött a ménkű: ezzel a villámmal az űrhajó navigációs rendszerétől vettek búcsút az űrhajósok. Csőstűl jöttek az újabb hibajelzések: a telemetriai adatok, amelyek a rakéta helyzetéről adtak jelentést, finoman szólva összekuszálódtak.

Szerencsére, a Saturn V rakéta önálló navigációval is rendelkezett, amit az elektromos kisülés megkímélt: nem felejtette el úticélját, és továbbra is a Hold felé repült. A történet újabb pikáns, jellegzetesen Mr. Beanes eleme volt, hogy az elektromos rendszer elvesztését a gyakorlatok során egyszer sem szimulálták.
A földi irányítás a „Reset” gomb megnyomását javasolta a legénységnek – ettől talán többen ódzkodnánk egy űrhajóba zárva, de az ötlet bevált: az üzemanyagcellák újraindításától szinte minden helyreállt, amikorra az Apollo 12 földkörüli pályára állt.

Az űrhajósok tehát már jobban érezhették magukat, de csak azért, mert nem tudták azt, amit a földi irányítás tudott: Houstonban ugyanis attól tartottak, hogy a villámcsapásoktól a parancsnoki modulban szunnyadó, ejtőernyőket tároló kamra ajtónyitó szerkezete idejekorán kipukkanhatott, ezáltal a Holdról való visszatérést követően már nem lett volna semmi, ami a Föld légkörébe visszaérve kiengedhette volna az ejtőernyőket. Ha ez megtörtént volna, akkor a parancsnoki modul fékezés nélkül csapódott volna bele a Csendes óceánba - és a legénység azonnal szörnyethalt volna. Mivel nem tudták, hogy pontosan hányadán is állnak az ejtőernyőkkel, a földi irányítás végül úgy döntött, hogy ezzel a lehetőséggel nem stresszelik az űrhajósokat. Már tudjuk: szerencsére, az ejtőernyők hibátlanul működtek. De előbb még el kellett jutni a Holdra.

Három nap múlva szintén viharos körülmények között érkeztek meg a Holdra, ez azonban már homokvihar volt, és önmaguknak okozták: a leszállóegység fékezőrakétái ugyanis oly mértékben felkavarták a holdport, hogy az Apollo missziók közül egyedül ők nem láttak semmit a felszínből a holdraszállást megelőző utolsó másodpercekben. Olyannyira nem, hogy sokáig az is kétséges volt, hogy a leszállóegység négy lába közül az egyik kráterbe vagy sziklára érkezik-e – ha igen, attól az egész leszállóegység felborulhat. És akkor annyi. Nem így történt, hiszen a sors úgy tervezte, hogy Mr. Bean kalandjai még távolról sem értek véget. (Folyt.köv.)

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Van, amikor az internet egyszerűen túl kevésnek bizonyul, és három link után koppanunk egy nagyot a tűzfalon. Ugyanis a neten kábé ennyi helyen lehet egy-két információmorzsát találni a holdi motorbicikliről. A linkek közel egyharmadán – konkrétan tehát egy helyen – mások kesergését olvasgathatjuk, akik szintén ugyanezzel a kóros információhiánnyal szembesültek.

A probléma olyan súlyosnak bizonyult, hogy házi csillagászunk is csak tanácstalanul pingvinezett: hát ő sem tudja. Lássuk, mi az, amink van.
A NASA egy helyen tesz említést a masináról – legalábbis, mi ennyit találtunk. És kerestük rendesen. Ebből lehet tudni, hogy a dolog nem hoax: a létezésén kívül annyi tudható meg az anyagból, hogy két kerekén pneumatikus gumi volt.

A világhálón ezen kívül létezik egy fotó is, ami gyaníthatóan már a tesztelési fázisban mutatja a holdrobogó prototípusát: a Holdra készülő motorbicikliket ugyanis a NASA-nál a levegőben is tesztelik. Az alábbi képet 1969 augusztusában lőtték egy KC-135 típusú repülőgép fedélzetén, a bicaj csökkentett gravitációs tesztjeire itt került sor: a holdi tömegvonzást, a földi gravitáció hatodát próbálták meg vegytisztán előállítani. Ilyen repülésekre a Pavlics Ferenc által konstruált holdautó esetében is sor került, különös tekintettel annak kerekeire. Ezekről következő posztjainkban még szólunk.

A motort arra az esetre építették, ha netán a holdautó mégsem készülne el az Apollo 15 küldetés idejére. Felmerült az is, hogy az elektromos canga az Apollo 20 szériafelszereltsége közé tartozott volna – leváltva, vagy esetleg kiegészítve a holdautót. Már tudjuk: az éles bevetés – ahogy az Apollo 20 misszió is – elmaradt, a bicaj a Földön ragadt.

Sokáig ez a fenti fotó volt közel s távol az egyetlen kép a neten a mociról. Egészen mostanáig: a holdmotorról az interneten fellelhető képek számát ezennel ünnepélyesen eggyel megnöveljük - ha sztahanovisták lennénk, azt is mondhatnánk, hogy 100 százalékkal. Ezt egyébként bárki megtehette volna, ha a NASA-hoz, vagy legalábbis az űrhivatalhoz közeli helyekhez fordul segítségért. Mint amilyen például a Retro Space Images. A válasz nem sokáig váratott magára, az eredmény pedig ez az alábbi kép a mociról, ami a járgány földi tesztelése során készült.

Létezik egy fórum, ahol az űrkutatásban jártas palik is megfordulnak, nem véletlen, hogy csillagászunk zsigerből az előbbi linket dobta be végső elkeseredésében a közösbe. Itt található ez a kis háromkerekű játékmotor is – az internet már csak ilyen: mit tegyünk, ha a „lunar”, azaz „holdi” hívószó benne van a nevében?

Ez a műanyag játék, bármilyen röhejes is, már elegendő volt egy vitaindítóhoz, jól mutatva, hogy egy Holdra szánt bármilyen kütyü esetében az alapkoncepción múlik minden. A NASA holdrobogójának prototípusát látva többen egyértelműen a háromkerekű műanyag játékmoci mellett szálltak síkra. A nem túl terjengős vita kitért arra is, hogy a páros keréknek elől, avagy hátul kellene lennie: a fórumozók a játékmocitól eltérően ezt elölre raknák, az egykereket pedig hátra. A háromkerekű koncepció tehát nyert, igaz, meglehetősen szűk körben. 

Hasonló fenntartásokkal fogadták a NASA holdrobogós koncepcióját máshol is. Az általunk kért képet a Retro Space-es fiúk kirakták facebook-oldalukra is: a hozzászólók meglehetősen gyanakodva közelítettek a kétkerekűhöz, leginkább pedig egyáltalán nem tudták elképzelni, hogy ez mit is csinált volna a Holdon. Egyikük szerint "valószínűleg nagy móka lett volna - egészen addig, amíg olyan méretű kövekbe és kráterekbe nem ütközik, amilyeneken a holdautó túltette magát: egy-egy ilyen "találkozástól" elég rossz bőrbe került volna a motoros". Egy másik kommentelő szerint a Nyugalom tengerén akár még működhetett is volna, igaz, kizárólag csak ott: bármely másik leszállóhely környékén katasztrófát jósolt neki a hozzászóló: "Csak annyit mondhatok, hogy hál' Istennek a hidegfejűek győzedelmeskedtek, és a végén négykerekű jármű jutott el a Holdra." Ez mindent elárul.

Hasonló hidegfejűségre van szükség nálunk is, hiszen épp a hétvégén kezdik mérnökeink összeszerelni holdjárónk földi prototípusát, amivel tavasz végén már javában döngetünk majd. A tervek szerint a Bay Zoltán Anyagtudományi és Technológiai Intézetben daraboljuk fel lézervágóval a napelemcelláinkat, és roverünk váztömegén is ezzel a módszerrel könnyítenénk.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A Nemzetközi Űrállomásról (ISS) még elmenekülni sem lehet hosszú ellenőrzőlisták átböngészése nélkül. Az alábbi képen Dan Burbank parancsnok és Anton Shkaplerov fedélzeti mérnök az ISS Zvezda-moduljában éppen áttekinti az evakuálás során követendő eljárást.
Ennek során az űrállomás hatfős legénysége bevette magát a rendelkezésre álló két Szojuz űrhajó leszállóegységeibe: ezekkel érkezik a személyzet Bajkonurból a Nemzetközi Űrállomásra, és ezekkel is mennek haza. Mivel egy űrhajóban hárman férnek el, ezért a csapat kettévált. A két, háromtagú különítmény ezek után visszahúzódott a Szojuzokba, majd a zsilipet magukra zárva várták, hogy eltalálja-e az űrszemét a Nemzetközi Űrállomást, avagy sem.

Nem találta el, bár közel volt hozzá, erről korábban itt írtunk. A pár órája nyilvánosságra hozott képnek azonban egyéb tanulsága is van: a két űrhajós mögül Jurij Gagarin tekint ránk megértően a keleti kereszténység ikonosztázát idéző szentképek társaságából. (A fotót nagy felbontásban ide kattintva tanulmányozhatjátok.)

A Zvezda-modul neve alapján sem tagadhatná le orosz származását, ez a Nemzetközi Űrállomás egyik legrégibb eleme, köré épült az évek alatt mára focipálya méreteket öltő ISS.
Bár az amerikai űrhajósok gyaníthatóan nem itt érzik magukat a legotthonosabban, kevés az esély arra, hogy létezik olyan szeglete a Nemzetközi Űrállomásnak, amit az amerikai asztronauták - orosz kollégáikhoz hasonlóan - a nyugati kereszténység jelképeivel tapétáztak volna ki. Valószínűtlen, hogy találnánk akár egy olyan falfelületet is, amiből vallási meggyőződésükre következtethetnénk. És, hogy erről még egy nyilvánosságnak szánt fotó vagy videó is készüljön? Kizárt!

Nem csak esztétikai okok miatt lehetünk ebben biztosak: ennek is előzménye van, gyökere egészen az Apollo 8 útjáig nyúlik vissza. Történt ugyanis, hogy a Holdat 1968 karácsonyán - fél évvel az Apollo 11 holdraszállása előtt - kerülte meg a három amerikai asztronauta - Bill Anders, Frank Borman és Jim Lovell.

A Hold körül lejtett kilencedik kör után a legénységen a napkelte közeledtével eluralkodott a karácsonyi hangulat, ami abban nyilvánult meg, hogy élő adásban részleteket olvastak fel a Teremtés Könyvéből. A meglehetősen konzervatív értékrendű NASA már a kezdetektől családbarát realityshownak tekintette a küldetéseket, és ebbe a szemléletbe karácsony előestéjén kiválóan illeszkedtek a bibliai idézetek.

Nem is lett volna az egészből semmi baj, ha a bibliolvasásra nem egy országszerte sugárzott rádióadásban került volna sor. Amit történetesen Madalyn Murray O’Hair ateista aktivista is hallgatott, aki ettől olyannyira nem került karácsonyi hangulatba, hogy inkább beperelte a komplett NASA-t: szerinte meg kell tiltani, hogy az Egyesült Államok űrhajósai – akik valamennyien a kormány alkalmazottai – nyilvános imaórákat tartsanak a világűrben. O’Hair perét végül a Legfelsőbb Bíróság illetékesség hiányában elutasította, ennek ellenére a NASA a továbbiakban tartóztatta űrhajósait vallási meggyőződésük nyilvános kifejezésétől.

Ennek jegyében Buzz Aldrin, az Apollo 11 űrhajósa - bár nem titkolta el holdraszállást követő úrvacsoráját, az ezt kísérő szentírási részeket már adáson kívül olvasta fel. (O’Hair tevékenysége vetett véget 1963-ban az Egyesült Államok állami iskoláiban folytatott bibliaolvasások kötelező gyakorlatának.)

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!