Főmérnökünkkel a napelemekről folytatott, órákig tartó csetelés igazából intellektuális zacskós szipuzásnak tekinthető, aminek során mérnöki alapdolgokról hallucinációk támadnak a bölcsész fejében. Egy-egy probléma elmagyarázása és megértése optimális esetben azt jelenti, hogy a problémát értő, és az azt nem értő felek kölcsönösen elindulnak egymás irányába a diskurzus során. Ordasat hazudnék azonban, ha azt állítanám, hogy a főmérnökünkkel rögtönzött többórás szeánszok alkalmával félúton szoktunk összetalálkozni. Az igazság az, hogy egy bölcsész az esetek többségében el sem indul a mérnöki agy felé: annak kell teljesen lejönni dedóba. Elképesztően nehezen fogtam fel, hogy két, nagyjából ugyanolyan méretű valami, hogy lehet egyszer cella, máskor meg napelem.

Történt ugyanis, hogy mindkettőből viszonylag jól állunk: van ugyebár az indexes cella meg a hong-kongi napelem. Az előbbit egy indexes olvasónktól kaptuk, az utóbbit pedig vettük. Sajna, a rendelést már leadtuk, amikor befutottak az indexes napelemcellák, de ez most részletkérdés.

Mindkét fajtából több példánnyal is rendelkezünk, ezek mindegyike tenyérnyi méretű: az alábbi képen balra az indexes cella, jobbra a hong-kongi napelem látható. Annyit még egy bölcsész is sejt a dologból, hogy a napelem cellákból áll - utóbbi tehát valami nagyobb egész alkotórésze. Akkor viszont miként lehet a kettő mérete közel azonos?

A két cucc között az óriási különbség az, hogy a hong-kongit némi túlzással már holnap elkezdhetnénk felpakolni holdjárónk földi prototípusának tetejére – ez ugyanis már egy komplett napelem, sok-sok cellával. Az indexesből pedig csak lesz napelem. Az ugyanis egyetlen cella. Mérnökeink most mégis az indexessel foglalkoznak, és ez csak látszólag ellentmondás.

Ahhoz, hogy roverünkön napelem legyen belőle, az indexes cellát először fel kell darabolni – elsősorban azért, hogy tápegységünkre közvetlen életveszélyt jelentő 5 Amperes áramerősségű delejt 0,5-1 Amper közé szelíditsük. Minél több részre szabdalunk ugyanis egy napelemcellát, annál kisebb lesz az egy-egy darabka által szolgáltatott áramerősség. Ha például kettétörjük, akkor az áramerősség is kábé feleződik, és így tovább.
Egy cellából úgy lesz ugyanakkora méretű napelem, hogy először jól szétvágjuk, majd ezt követően a darabkákat „összeragasztjuk”. Ezt a „ragasztást” ezüst érintkezővel oldják meg - ez az a két fényes csík, amit mindkét példányon láthatunk: napelem gyártásnál ez kábé olyan, mint a Technokol.

A darabolást és a darabok összeforrasztását követően az elemeket kábelekkel össze is kell kötni, majd az egészet egy hordozó felületre rögzítik. Végül gondoskodni kell a cellák külső védelméről is. Az alábbi képen egyik hong-kongi napelemünk látható, megfigyelhető, hogy a két csík itt is megvan, de korántsem folytonos, hanem szaggatott. Itt jön a varázslat. Tessék megszámolni az alábbi kép bal oldalán a szaggatott vonalakat: 12 van belőlük, a védőfóliával takart részen szintén ugyanennyi. Ez bizony azt jelenti, hogy a hong-kongi napelem 24 cellából áll.

(Természetesen, egy cellát nem kell mindig feldarabolni, hogy napelem legyen belőle: ha az indexes tenyérnyi cellából 460-at sorba kötünk, akkor egy 1150 wattos 230 voltos napelemet kapunk, amit kitehetünk a ház tetejére. És az is napelem lesz, csak ugye roverünk esetében ettől a megoldástól a grandiózus méretek miatt kénytelenek vagyunk eltekinteni. Ezért aztán szorgosan daraboljuk és forrasztgatjuk a cellákat.)

Nade. Ott tartottunk, hogy a hong-kongiak az igényeinkkel teljesen passzentos napelemeket gyártottak részünkre. A tenyérnyi cellát 24 részre tördelték, majd egy nyáklapon összeforrasztották a darabjait, és végül az egészre ráöntöttek egy átlátszó epoxi védőburkolatot. Emiatt - főleg a NYÁK-nak (Nyomtatott ÁramKör) köszönhetően - egy-egy napelem 34 grammot nyom. Ebből minimális üzemelésünkhöz alsó hangon 18 példány kellene, ami ugyebár 618 gramm. Mivel holdjárónk álomsúlya 10 kiló, kemény harcban állunk a grammokkal, épp ezért ennyi pluszt nem engedhetünk meg magunknak.

Ezzel szemben az ajándékba kapott indexes cellákkal mérnökeinknek az a célja, hogy olyan napelemeket csikarjanak ki belőlük, amik tulajdonsága nagyon hasonló lesz a hong-kongi példányokéhoz. Annyi lenne a különbség, hogy az ezekből megszülető napelemek súlya távol-keleti kollégáik súlyának mindössze csak a harmada lesz.

Mérnökeink feltett szándéka ugyanis, hogy megspórolják a nyáklemezt, és nem öntik ki az egészet epoxival - bár ez utóbbi nem sokat nyom a mérlegen. De akkor sem: minden egyes alkatrész esetében ugyanis gigászi küzdelmet folytatunk a grammokkal. Ráadásul, az idő is sürget minket, hiszen tavasz végére már javában terepezni szeretnénk holdjárónk földi prototípusával.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Az űrszemét megfoghatatlan valami, és ez szó szerint értendő. Ráadásul egyre több lesz belőle. A helyzet komoly, és egyre inkább az lesz: ennek egyik kézenfogható bizonyítékaként a napokban evakuálni kellett a Nemzetközi Űrállomás (ISS) hatfős legénységét a Szojuz-űrhajókba - felkészülve a legrosszabbra, a bázis gyors elhagyására.

Az űrsiklóprogram tavalyi leállítását követően a személyzet orosz űrhajókkal érkezik meg földönkívüli munkahelyére; egy Szojuz átlagosan fél évet tölt az űrállomáshoz kötve, majd három asztronautát küldetésük végeztével hazafuvaroz a Földre. Az alábbi fotón látható is a két szállítóeszköz: az egyik szinte teljesen, a másiknak csak az alja lóg a képbe.

Az evakuálás során a hatfős legénység kettévált: egy Szojuzra három asztronauta jut, ők az űrhajó középső egységébe (Descent Module) húzódnak vissza. Bár a fölötte lévő Orbital-modul (az alábbi képen balra) tulajdonképpen lakótér, a visszatéréshez szükséges hőpajzzsal csak a három asztronauta befogadására alkalmas középső leszállóegység rendelkezik.

De mi is történt?

A Cosmos 2251 műhold egyik darabja vészes közelségben húzott el az űrállomás mellett: mintegy 11 és 14 kilométerre "hibázta el" az ISS-t, ami 27500 km/h sebességnél nem valami sok. Olyannyira nem, hogy senki nem tudta megmondani biztosan, hogy eltalálja-e az űrállomást. És ha eltalálja, akkor bizony menni kell, de gyorsan.

A darabka egy 2009. február 10-i ütközés során keletkezett, amikor a kikapcsolt, meditatív állapotban Föld körül keringő Cosmos 2251 szatellit és a működő Iridium 33 kommunikációs műhold összecsókolózott egymással. A baleset 2000 darabból álló űrszemétfelhőt hozott létre - és ezek csak a nagyobb példányok, amik pályája a Földről megfigyelhető. A két űrjármű ütközéséből keletkező darabok is az alacsony földkörüli pályán keringő, 20 ezer darabból álló űrszemétkészletet gazdagították.

A Nemzetközi Űrállomáson legutóbb 2011 nyarán került sor hasonló óvintézkedésre, az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban fordul elő ilyesmi. Az űrszemét ugyanis az ütközések miatt nagyobb ütemben szaporodik, mint amilyen ütemben a Föld légköre képes lenne elnyelni azt. Ebből kifolyólag a Földet gömbszerűen veszi körül a hulladék, ami egy idő után életveszélyes vállalkozássá teszi az űrrepüléseket. Ez a jelenség Kessler-szindróma néven ismeretes.

A Nemzetközi Űrállomás alapvetően kétféleképpen védekezhet az elszabadult törmelékek ellen. Az egyik lehetőség az, hogy szabályosan elugrik az űrszemét útjából - idén január 13-án például 54 másodpercre a Nemzetközi Űrállomás alá kellett "gyújtani", ami hajtóművével így mintegy 300 méterrel feljebb tornászta magát. Csak így tudták ugyanis elkerülni az említett karambolos Iridium-műhold egy másik, labdanagyságú darabkájával való csattanást: 1998 óta ez volt a 13. eset, amikor az űrállomásnak el kellett ugrania egy űrszemét útjából.

A másik alternatíva az, ami a napokban is történt: legénység behúzódik a Szojuzokba, magára zárja a zsilipet, és vár: ez a helyzet egy hajszálnyival sem lehet jobb annál, mint amikor a világháborúban a szőnyegbombázások elől a házak óvóhelyein kerestek menedéket az emberek. A Szojuzok igazából a Nemzetközi Űrállomás légópincéi.

És egyre gyakrabban kell használni őket. A Nemzetközi Űrállomás történetében ez volt a harmadik alkalom, amikor a személyzetnek be kellett fészkelnie magát az óvóhelyre. A mostani, 2012. március 24-i esetet megelőzően első ízben 2009. március 12-én, majd 2011. június 28-án kellett került sor hasonló riadóra.

Az Űrállomás történetében eddig hétszer értesítették arról a személyzetet, hogy vissza kell húzódniuk a Szojuzok menedékébe, de aztán mégsem kellett. Ilyenre 2008. szeptember 5-én, 2009. november 6-án, 2009. december 1-én, 2010. június 20-án, 2010. július 29-én, 2011. november 22-én és 2012. január 23-án került sor.

További hét alkalommal a földi irányítás csak fontolgatta, hogy elrendelje-e az űrállomáson a riadót: 2002. június 25-én, 2002. július 14-én, 2003. január 16-án, 2003. április 6-án, 2003. augusztus 19-én, 2008. július 12-én és 2009. november 2-án.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Egyik indexes olvasónk napelemtáblák között éli életét, de nemrég úgy döntött, változtat ezen: kedvenc kegytárgyai egy részét elajándékozta nekünk, az alábbi kis csinos pakkot kaptuk tőle. A doboz tartalma jópár napelemcella volt. A laikus azt mondaná, mint az egyszeri szarka - szépen csillog, oszt néha letörölgetjük: ez így is van rendjén. Mérnökeink azonban mást gondolnak erről - ők ugyanis kis darabokra aprítják ezeket.

Összesen kilenc ilyen lapocska esik áldozatul nekik. Előző posztunkban azt vázoltuk, hogy egy-egy ilyen lapkát húde-optimális esetben 24 részre trancsíroznak szét mérnökeink, ami azt jelenti, hogy összesen 216 darabka lesz belőlük.
Egyik forgatókönyvünk szerint ezeket három csokorban pakolnánk fel Pulink tetejére: egy-egy csokorba 72 kis lapka kerülne. Tehát lenne három, külön-külön soros kapcsolással összekötött cellacsokrétánk – a csokrokat aztán párhuzamosan is összekötnénk egymással. Azonban adósok vagyunk a brutális beavatkozás magyarázatával, amit előző posztunkban páran csalódottan szemünkre is vetettek. Miért is kell darabolni?

Nos. A műtéti beavatkozás előtti, érintetlen állapotban lévő cella 5 Amperes áramerősséget, és 0,5 Voltos feszültséget produkál. Röviden összefoglalva ezzel a tulajdonságaival nincs is sok baj, leszámítva azt, hogy ez a feszültség túl kevés, az áramerősség pedig túl sok nekünk.

Tápegységünk ugyanis fölöttébb finnyás: a 36 Volt feszültséget lájkolja leginkább, és legalább fél amper szükséges ahhoz, hogy egyáltalán tölteni tudjuk az akkut. Viszont a tápegységre zúduló áramerősség nem lehet több 1 Ampernél, különben megsérül az akksi, és konyec: a tápegyég elkezdi szaggatni a töltést, és nem éppen a leghatékonyabban használja ki az energiát.

Előző posztunkban leírtuk, miként lehet az áramerősséget megregulázni, és csökkenteni. Darabolással. Az áramerősség ugyanis a cellaméret függvénye: minél tovább daraboljuk a cuccot, annak arányában osztódik az egy darabka által kitermelt áramerősség is. Ha tehát kettévágjuk a cellát, akkor az egyik fele pont feleannyi áramerősséget szolgáltat majd: esetünkben 2,5 Ampert. Ezt a műveletet addig kell folytatni, amíg az áramerősség mértékét begyömöszöljük az említett 0,5-1 Amperes tartományba.

Főmérnökünk eredetijében mindez így hangzik:

"A celláknak túl nagy az áramuk, és túl kicsi a feszültségük. Nekünk 36 Volt kell, és max ~1 Amper.
Ezek darabja 0.5 Volt és 5 Amper. Ha darabolom, akkor csökken az áramerősség, amit lead.
Tehát ha eldarabolom, és a darabokat sorba kötöm, akkor a feszültséget tudom növelni, az áramot csökkenteni. Így 72 darab elég a 36 Volt, 0.5 Amper leadásához."

Honnan jött a 36 Volt, meg az 1 Amper? Eredetileg a tápegységet űrálló napelemekre tervezte villamosmérnök csapatunk, és azokhoz alakították ki a feszültség és az áramerősség értékeit. Mivel az űrálló cucc nem jött össze (elfogyott a $), és nem sikerült 30%-os "triple junction" cellákhoz hozzájutnunk, ezért ki kellett váltanunk azokat olcsóbb, rosszabb hatásfokú alternatívával, hogy legalább ki tudjuk próbálni a napelemes töltést tavasz végén esedékes földi tesztjeink során. Így lett monokristályos, 16%-os, kereskedelemben kapható szilíciumcellánk.

A poszt elején írtuk, hogy 72 celladarabkából álló csokraink vannak. A csokrétákon belül az egyes darabkákat sorosan kötjük össze egymással. A három csokrot pedig párhuzamosan. De minek?

Egy cella ugyanis könnyen árnyékba kerülhet: Pulinknak vannak lábai, meg van nyaka is - ezek mind-mind árnyékot vethetnek a napelemekkel borított hátára. Egy-egy csokor 72 cellából áll, amiket csokrétán belül soros kapcsolással kötnénk össze. A csokrokat azonban már párhuzamos kapcsolással boronálnánk össze.

Ha nem így tennénk, és csak 72 db 3x akkora cellánk lenne (1x72 egy csokor ugyebár), az azt jelentené hogy egész energiatermelésünk csütörtököt mondana, amint közülük egy is árnyékba kerülne. Ebben az esetben ez az egy nagy csokor gyorsan elhervadna: az árnyékolt cellánál ugyanis megszakad az áramkör - majd röviddel később főmérnökünk szíve is, ha emiatt az akksit nem tudnánk tölteni.

Ezzel szemben a párhuzamos kapcsolás előnye, hogy egyik csokor hervadása esetén még a másik kettő vidáman szállítja a kraftot akksinkba. Feltéve, hogy nem vetül árnyék a két csokor valamelyik cellájára. Ez azonban semmiképp nem lenne tragikus, mivel az akksi segítségével úgy tudja magát pozícionálni a rover, hogy a három csokor - vagy legalábbis kettő - zavartalanul sütkérezhessen: így amíg az egyik csokor 72 cellája kényszerpihenőt tart, a másik két csokor cellái szépen töltögetik az akksit.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Jelenleg kétféle napelem közül válogathatunk, egyikük sem űrálló. Ez a földi teszteknél nem is probléma. Főmérnökünk azonban kísértésbe jött, és jól körülnézett egy olyan cégnél, amelyik már űrképes napelemeket gyárt: olyanokat, amik műholdakra kerülnek. Ez a cég azonban rettentő elfoglalt, és nem ér rá ilyen kis csip-csup pulikkal szórakozni, amikor több ezer négyzetméter napelemet kell legyártaniuk mindenféle űrszondákra.
Azért megmondták, hogy 28 héten belül akár már szállítanának is, de a minimum rendelés, amivel még foglakoznak az sajna 3000 dolcsi, de ha nem akarunk 500 $ adminisztrációs költséget fizetni, akkor 10000 $ értékben rendeljünk minimum.
Mivel földi prototípusunkkal tavasz végére a tervek szerint már javában terepezni fogunk, ezért belátható, hogy ez nem járható út.

Maradt tehát két napelem, mindkettő megérkezett, az egyik Hong-Kongból, a másik egyik blogolvasónk felajánlásából. Van ugyanis olyan index-olvasó, akinél halomban állnak a napelemtáblák, és kaptunk tőle nem keveset, csak úgy, ajiba. Közülük így néz ki egy:

Ez tehát egy napelemcella. Mi is ez? Tulajdonképpen egy vékony alumíniumlemez, amin szilíciumchipet alakítottak ki. Kicsi, könnyű, vékony és törékeny. Nagyon. Ennek a tenyérnyi darabnak a vastagsága például 0,18 mm, tömege 3 gramm.
Cella és cella között elektromos tulajdonságuk jelenti az egyik legnagyobb különbséget: ez a gyártásukhoz felhasznált anyagokból adódik.

Namármost: P=U*I. Főmérnökünk a legváratlanabb pilllanatokban próbál általános iskolás szinten rekedt fizikatudásomra appellállni: teljesítmény egyenlő a feszültség és az áramerősség szorzatával. Nézzük előbb az áramerősséget.

Az elektromos tulajdonság esetünkben azt jelenti, hogy a képen látható 125x125 mm-es cella 0.5 Voltot, és cirka 5 Ampert képes leadni; a fenti képlet értelmében tehát kábé 2,5 watt a teljesítménye. Az áramerősség a cellaméret függvénye: minél tovább daraboljuk a cuccot, annak arányában osztódik az egy egységre jutó áramerősség is.
Ha a képen látható cellát kettétörjük, akkor egy darab már csak 2,5 Ampert képes produkálni, ha még tovább daraboljuk, úgy az egy egységre jutó áramerősség egyre kevesebb lesz. Optimális esetben nyolc darab lesz belőle, még optimálisabb esetben 16 darabra trancsírozzuk, húdeoptimális esetben pedig 24 darabra. Az, hogy végül hány darab lesz belőle, nagymértékben függ a darabolást végző szakember mazochista hajlamaitól - erről később még szó lesz.
Ha például sikerül a tenyérnyi példányt 24 részre kaszabolni, akkor a kiindulási 5 Amper 24-ed részét produkálja egy darabka.
 
A másik, teljesítményt meghatározó tényező a feszültség, ami viszont az áramerősségnél sokkal inkább fényfüggő: gyakorlatilag a fényerővel kábé arányosan változik. Ha nincs semmi árnyék, akkor a legkisebb darabka is 0,5 Voltot képes leadni – ha 24 részre szabdaljuk a képen látható cellát, a feszültség attól még nem csökken huszonnegyedére.

Összefoglalva: ha elkezdjük feldarabolni ezt a tenyérnyi cellát, akkor a feszültség ugyanúgy viselkedik a legkisebb egységen is, a maximális áramerősség azonban osztódik a felület arányában. Következő posztunkban eláruljuk, miért is kell széttrancsírozni ezt a jópofa cellát - ha már egyszer ilyen szépen egyben van.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

A Hold egy adott pontján 14 napig tart a nappal, ugyanennyi ideig az éjszaka, a Marson viszont a Földön jól bejáratott 24 óránál kicsivel több percet lehet belezsúfolni egyetlen napba: 1,0275 földi napot. Azaz Jack Bauernek a vörös bolygón közel háromnegyed órával több ideje lenne egy küldetés abszolválására. Egy marsi napba ugyanis 24 óra 39 perc fér bele komfortosan.

Titokban arra gyanakszunk, hogy főmérnökünk már itt a Földön rég áttért a marsi időszámításra, ha másért nem, hát azért, mert ott van az általa fetisizált két ROVER. Így, csupa nagybetűvel. Korábban már írtunk arról, hogy főmérnökünket milyen bensőséges szálak fűzik a MER-ekhez – Mars Exploration Roverekhez – azaz a marsjárókhoz: a Spirithez és az Opportunityhez. Utóbbit Oppynak becézi – és minden oka megvan erre.

Oppy szolgálati idejét 3 hónaposra tervezték, a rover 2004. januárjában érkezett meg a Marsra. Most 2012. márciusa van, és még mindig kifogástalanul működik: eddig eredetileg tervezett élettartamának 32-szeresét teljesítette, ezzel gyakorlatilag a szocializmusban gyártott, rendkívül strapabíró Energomat mosógépeket is maga mögé utasította. Sőt, arányaiban már Mózesnél is sokkal hosszabb időt élt.
A blog mostanában a por körül kavarog: ha nem a Holdon, akkor a Marson, hiszen sok mindent lehet tanulni a marsi küldetések robotjaitól, ráadásul rokoni kapcsolat is van a magyar holdjáró és a NASA marsjárói között - a motorok egy és ugyanazon gyártótól származnak. No de.
 
Önarcképet híres és kevésbé híres festők egyaránt szoktak készíteni önmagukról, egy marsjárótól az ilyesmi viszonylag szokatlan. Ráadásul kevés festő ábrázolta magát felülnézetből, Oppynak ez is sikerült az amerikai űrhivatal által nemrég nyilvánosságra hozott kép tanúsága szerint. A fotó realista ábrázolás: nagyjából az emberi szem is ilyennek látná a Marson szolgáló veterán robotot.

Jól látszik, hogy az Opportunity napelemtábláit mennyire beborította a por. Emiatt csökken az energiaellátása, és a marsi tél végéig a rover csak korlátozott helyváltoztató mozgásra képes – egészen addig, amíg a szél le nem takarítja a napelemeit. A felvételek az Opportunity 2111. és 2814. marsi napja között készültek, tehát nem kapkodta el a dolgot.

Ezt az önarcképet a panorámakamera által készített fotómozaikokból montírozták össze. Az Opportunity négy marsi telet nyomott már le a bolygó déli féltekéjén, azóta, hogy 2004. januárjában landolt. Az eltelt időben 34 kilométert tett meg: ilyen a hosszútávfutó magányossága. Ikertestvérénél, az időközben elakadt Spiritnél közelebb van az egyenlítőhöz, és mindeddig nem volt szüksége arra, hogy a korábbi teleket egy napsütötte lejtőn vészelje át.
Mivel a napelemeken vastagabb a porborítás, így a rovert irányító csapat a Spirit áttelelésének stratégiájára tért át esetében is: Oppy jelenleg egy napsütötte, északra néző lejtőn dekkol, bizonyos Greeley Haven nevű helyen. Itt a nap a rover szemszögéből nézve viszonylag alacsony ívet jár be a bolygó északi égboltján – a rövid, téli nappali órák hónapjai még javában tartanak a Mars déli féltekéjén: arrafelé március 30-án van a napforduló, attól kezdve hosszabbodnak a nappalok.

Amikor az Opportunity nem önmagában gyönyörködik, aktív kutatómunkát végez, ez azonban alaposan eltér egy holdrobot mindennapjaitól. Némi képzavarral élve a vörös bolygó és a Hold között ég és föld a különbség. A Holdon ugyanis nincs légkör, emiatt nincs szél sem, ami ráhordhatná a port a napelemekre, majd időnként le is takarítaná onnan: csak egy leszállóegység fékezőrakétája vagy egy meteorbecsapódás kavarja fel a talajt - egy mozdulatlanul álldogáló tárgyra tehát csak így kerülhet holdpor.
Egy holdjáró azonban optimális esetben mozog, így lehetőség van arra is, hogy a kerekei által felvert porral beborítsa önmagát, ami végzetes baki lehet egy napelemes rover esetében, mint amilyen például a miénk is lesz. Ami por rárakódik, azt semmi le nem fújja róla, épp ezért nagyon körültekintően kell tesztelni: erre csapatunk tavasz végére áll majd készen.

Feszes az időbeosztásunk, épp ezért egy bölcsész is néha indíttatást érez arra, hogy kedveskedjen a főmérnöknek a nehéz napokon. Ezt a linket és a fenti képet küldtem át neki, azzal a megjegyzéssel, hogy Oppy elég poros…
Kisvártatva ezt kaptam vissza a Skype-os chatablakban:

[15:45:03] Főmérnök: Ééééés működik!
[15:45:37] Főmérnök: Mondjuk nem olyan gyászos hőmérséklet tartományban, mint nekünk kell majd. Illetve van benne izotópos fűtés is.
[15:46:08] Főmérnök: Deee, a Mars messzebb van a Naptól, mint a főd meg a hód, és kevesebb a napenergia ottan.
[15:54:27] Főmérnök: A Mars távolságában a cellák kábé harmadannyi energiát tudnak összeszedni, mint a Föld környékén.
[15:54:59] Főmérnök: Ergó akárhonnan nézem, háromszor annyi energiánk van ugyanakkora felületről, mint a MER-eknek.
[15:55:06] Főmérnök: Porosan is.
[15:55:29] Főmérnök: Mondjuk mi gonosz módon ki is fogjuk ezt használni, és harmadakkora felülettel is megyünk.
[15:56:01] Főmérnök: Szerencsére nem lesz annyi műszerünk, és nem leszünk olyan nehezek, és nem kell akkora teljesítményű rádió sem.
[15:56:20] Főmérnök: Úgyhogy kevesebb energiával beérjük.
[15:56:53] Főmérnök: Szóval remélhetőleg képesek leszünk 500 métert megtenni.
[15:58:59] Főmérnök: Na. De haggyá’ dolgozni.

Holdjárónk földi prototípusa egyre gyorsuló ütemben készül, de hogy ne legyen egyszerű az élet, vannak kapacitásgondjaink is. Ezért - hogy tartani tudjuk a tempót - mellékeljük főmérnökünk szívhez szóló felhívását:

"Forrasztási kapacitáshiány lépett fel a csapaton belül. Keresünk önkéntes alapon elektroműszerészt, villamosmérnököt, vagy villamosmérnök hallgatót, aki be tudna segíteni az áramköreink gyártásában. Kulcsszavak: NYÁK, SMD, 0201, 0603, TQFP, SOIC, páka, ón, stabil kéz :)
A jelentkezéseket a glxp.hu@pulispace.com címen várjuk, önéletrajz csatolásával." 

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!